2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A mohikán rózsája

Távoli esték fénye lengi körül a magas, barna férfit, mikor vacsoraidőben álla alá szorítja a hegedűt. Kirí a fehér asztaloknál poharazó, arctalan tömegből, a hátukat mutatók köréből, akiknek mintha sohasem lettek volna ünnepeik.

Távoli esték fénye lengi körül a magas, barna férfit, mikor vacsoraidőben álla alá szorítja a hegedűt. Kirí a fehér asztaloknál poharazó, arctalan tömegből, a hátukat mutatók köréből, akiknek mintha sohasem lettek volna ünnepeik. Villanásnyi mozdulatokkal kommunikál három társával, aztán már ébred is a harmonika, az elektromos orgona és a cimbalom. Óriáslepkeként keringenek a dallamok a tágas térben, de senki sem próbálja megfogni, magáévá tenni őket. Valamikor egészen másként volt – jegyzi meg az ötvenes éveiben járó zenész munkaidőn kívülre időzített délelőtti beszélgetésünkkor. Rózsa Rudolf „utcai” ruhában, ballonkabátban érkezik, alig ismerem meg. De amikor az Aranykakas fénykoráról mesél, mintha újra ünneplőben lenne.

– A Rózsa dinasztia utolsó tagja vagyok. Az utolsó mohikán – mutatkozik be, aztán családjára tereli a szót. – Apám, Rózsa Dezső, a Crama vendéglőben muzsikált, sokan ismerték. A nagybátyám, Béla a Filharmóniánál játszott. Ötéves koromban fogtam először hegedűt a kezembe, hétévesen már megszelídítettem ezt a hangszert, vagy inkább ő engem. Mindig ott voltam a vendéglőben, ahol apám játszott, hallgatóztam, loptam a tudást. Tanulmányaimat a Művészeti Líceumban végeztem, de már érettségi előtt, 16 évesen elkezdtem a vendéglátást. Első perctől beleszerettem ebbe a szakmába.

– Hol zenélt?

–1982-től az Aranykakas vendéglőben, majd két év múlva a Continentalban, aztán a Predealban. A rendszerváltás után kisebb megszakításokkal Magyarországon tartózkodtam, Marosvásárhelyről kitelepült zenészekkel léptünk fel, különféle meghívásoknak tettünk eleget. 1995-ben aztán hazajöttem, tíz évig zenéltem egy ma is működő vendéglőben, majd ismét külföldön próbáltam szerencsét. Magyarország mellett Ausztriában, Németországban, Svájcban, Egyiptomban, Hongkongban és Cipruson is voltak fellépéseim. Gyönyörű esték voltak azok. Odakint annyira másak az emberek, a svájciak például 85 évesen sem mutatnak többet 60-nál, látszik rajtuk, hogy gondtalanok, virulnak.

– Milyen volt a zenész szemével a ’70-es, ’80-as évek marosvásárhelyi társadalma?

– „Mulati” emberek voltak azok, önfeledtek, boldogok. Akkoriban egy középosztálybeli család meg tudta engedni magának, hogy rendszeresen elmenjen szórakozni. A zenészt is megbecsülték, megjutalmazták, amikor a kívánt nótát játszotta. Marosvásárhely a ’70-es években valóságos kicsi Amerika volt, akkoriban reggelig is eltartott egy mulatság. Az Aranykakas vendéglő kétszáz személyes teraszán táncoltak is. 1984-ben kezdett romlani a helyzet, de az emberek jó kedve még sokáig megmaradt.

– A rendszerváltás hozta a változást?

– Igen. A demokrácia semmi jót nem adott nekünk, elbizonytalanította, magukba zárta az embereket. Ez a vendéglátóiparban is meglátszik. A középréteg eltűnt, most már vagy nagyon szegények az emberek, és akkor nem járnak sehova, vagy nagyon gazdagok, akkor pedig távolságtartóak, nem
„fecsérlik” a pénzüket zenészekre. A társadalom felső rétege úgy gondolja, neki minden jár, mégpedig ingyen.

– Miből tevődik össze a repertoárja?

– Mindent játszom a népi zenétől a szalonzenéig, tánczenéig. De ha a vendég úgy kívánja, arab vagy kínai dallamokat is előcsalok a hegedűmből.

– Nem bánta meg, hogy hazatért?

– Én idetartozom. Amikor a feleségemmel visszajöttünk, a lányaink kint maradtak Magyarországon, a nagyobbik ott is alapított családot. Néha, ünnepekkor meglátogatnak.

– Nem örökölték a tehetségét?

– Örökölték, de nem akarták kamatoztatni, én pedig nem erőltettem. Ők úgy gondolják, ebből nem lehet megélni. Egyikük egy fordítóirodában dolgozik, a másik konyhafőnök.

– A Rózsa zenekart nemrég alapította.

– November elsején, édesapám emlékére. A zenekar tagjaihoz régi barátság fűz, egyikükkel osztálytársak is voltunk. Úgy gondoltuk, megpróbáljuk újra együtt. De hogy meddig él a Rózsa, azt ebben a bizonytalan világban nem tudnám megmondani.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató