A fóbiát, illetve a fóbiákat úgy határozza meg a lélek tudománya, mint „tartós, nem reális, igen erős szorongást, meghatározott külső helyzetekre adott választ, amilyen például a magasból való lenézés, vagy egy kis kutya közelsége”.
A fóbiát, illetve a fóbiákat úgy határozza meg a lélek tudománya, mint „tartós, nem reális, igen erős szorongást, meghatározott külső helyzetekre adott választ, amilyen például a magasból való lenézés, vagy egy kis kutya közelsége”. Vagy egy város közelsége. Marosvásárhely esetében a fóbia egyik tárgya – helyesebben tereptárgya, góca – Kolozsvár. A történelemben nem ismeretlen és általában megmosolyogtató, történelmi perspektívából nézve gyakran az elefánt és az egér vetélkedése. Orosz viszonylatban pl. Moszkva és Szentpétervár, holland körülmények között Hága és Amszterdam stb. Az extrém: Mucsa Párizs akar lenni.
Hogy azonban a kiindulásnál és a múltnál maradjunk, mindjárt itt van a Királyi Tábla esete. A fejedelmi tábla bírósági tevékenységéből nőtt ki, vált intézménnyé a Habsburg-korban, és 1754 augusztusában helyeztette át az országgyűlés Medgyesről Marosvásárhelyre. Itt is működött mint Erdély legfelső törvényszéke, ítélőtáblája. Idetelepülése nem volt konfliktusmentes, de összességében a városra nézve áldásos volt ittléte, hiszen jelentős számú (jogvégzett vagy domidoctus – hon tanult) értelmiségit vonzott a városhoz, nemeseket, főnemeseket, gazdag embereket, kereskedőket és szolgáltatóipart, kézműveseket, tudós olvasókat a Tékába és borfogyasztókat a fogadókba, pénzt, peres-pörös feleket stb. A Református Kollégium még jogi tanszéket is felállított, bízva a nagyszámú jogász (lehetséges oktató) közelségében. Ez a tanmenet akkor szűnt meg, amikor Kolozsváron megalapították az egyetemet és annak jogi karát. Ettől kezdve viszont mind a kincses város, mind az egyetem gyakran célozgatott arra hivatalos fórumokon (kormány, minisztérium, parlament, Kúria, király) félhivatalos és félhomályos mágnásklubokban, kaszinókban, kártyabarlangokban, fogadások informális nyüzsgésében, hogy jó lenne áthelyezni Vásárhelyről (ebből a poros és unalmas, sáros és vidéki fészekből – a jelzők szaporíthatók, olykor teljesen jogosak, máskor kiáltóan sértők és hamisak) a Királyi Táblát, természetesen a világvárossá hatalmasodó Kolozsvárra, melynek van egyeteme Ferenc József nevével fémjelezve, állandó kőszínháza Nemzeti jelzővel és státussal, hogy csak két súlyos érvet soroljunk fel, nem is beszélve a népesség kétszereséről Vásárhelyhez viszonyítva.
Az efféle pusmogások, célozgatások, ötletek és indítványok hamar eljutottak szeretett sárfalvánkra, ahol a sajtó a városháza és főispáni hivatal serkentésére azonnal dühödt ellentámadásba ment át, ami dehonesztáló, alpári, vétek egyszer csak eszébe jutott Kolozsvárról, azt mind rázúdították a Szamos-parti Athénra. Tiltakoztak, pöröltek, ébren tartották a Kolozsvár-ellenességet. Különösen élen járt ebben Kerekes Sámuel, a Marosvidék főszerkesztője, aki különben polgári iskolai tanító volt, és Pestről került hozzánk, de teljesen belesüppedt vásárhelyiségébe. A magyar állam végül úgy segített a rivalizálás, a fóbia megszüntetésében, hogy országszerte tizenegy ítélőtáblát állított fel. Kolozsvár is kapott egyet, és a táblai elnököket, bírákat és jegyzőket gyakorta cserélgette, helyezte át Vásárhelyről Kolozsvárra, Kolozsvárról Vásárhelyre és még messzébb.
A kilencszázhússzal kezdődő román világban először a jogi és közigazgatási udvar telt fel „nemzeti káderekkel”, és szorította ki a magyar és zsidó kisebbségi (Vásárhelyen többségi) alattvalókat. Így is városunkban sokkal több volt a magyar ügyvéd, mint a román, ami erősen zavarta Bukarestet, az újonnan hatalomra kerülteket helyi viszonylatban. Románabb városba vágytak, éppen ezért nemegyszer lobogtatták meg a közvélemény előtt, a gyakorta változó kormányoknak és pártok vezetőinek ötleteltek azzal, hogy költöztessék el a Táblát Nagyszebenbe. Annyira ők sem voltak elvakultak, hogy a civilizációs szint alacsonyabb fokán álló Regátba vágyjanak. A fóbia tárgya ekkor Nagyszebenre vetült át, amelyet szerintük a kormányok jobban támogattak, mint Tirgunak a Murguját.
S ha már történeti fóbiák elősorolásánál vagyunk, említhetném Kolozsvár és Vásárhely vetélkedését a földgáz bevezetésének elsőbbségét illetően, vagy azt, hogy a soha meg nem épült, Erdélyt keresztirányban átszelő vasút érintse-e vagy elkerülje Marosvásárhelyt (Szászrégen vasúti csomóponttá fejlesztésével). Bernádynak rengeteg főfájást okoztak a kolozsváriak cselei a XX. század első két évtizedében.
És ekkor még semmit sem szóltam az egyetemek ügyéről, a színházról és a sajtóról, mindarról, ami a várost élhető várossá teszi. Intézményeket hoztak létre, folyton Kolozsvárra sandítva. Ám jött a szocializmus, és minden efféle rivalizálást lenullázott, nevetségessé tett. És a rendszerváltozás után a fóbia felélesztése értelmetlenné lett volna. Bár egyesek szerint ez volt a város egykori fejlesztésének egyik titkos motívuma.
