Csütörtöki kimenő
Vagy a svédeknek, dánoknak, finneknek, lappoknak, észteknek, litvánoknak, szamojédoknak, hogy az északiaknál maradjunk csupán. A kérdés legalább annyira idegenforgalmi, mint gazdasági, történeti, esztétikai és etikai.
Mutassuk meg mindazt, amivel lehet büszkélkedni. Ami jellemző erre az erdélyi városra, erre a többszínű településre. Mi az egyedi, mi a sajátos, mi csakis a miénk, ami bennünket jellemez és minősít. Visszautal a múltunkra, a közösre és a különösre, ami az idegen számára érdekes és vonzó lehet.
Vannak idegenforgalmi szakemberek, a város- és megyevezetés is érdekelt az ügyben, hiszen a felismert, elismert, megismert város gazdasági, ipari, demográfiai, kulturális potenciálja, lehetőségei, erősségei, rejtett tartalékai, felismert karakterisztikumai bekapcsol(hat)ják a várost a világ mindenféle vérkeringésébe. Ide vonzzák a tőkét, és munkahelyeket teremthet a befektető.
Mondom mindezt, ami közhely lehet sokunk számára, annak kapcsán, hogy a napokban egy norvég/svéd/dán/holland/tibeti turistacsoport kereste fel a várost. Hosszabb körutat tettek Erdélyben, Bukarestből startolva, de a szervezők – nem vásárhelyiek (mentségükre legyen mondva?!!!) – főleg Erdéllyel büszkélkedtek, Nagyszebenbe, Brassóba, Segesvárra, Gyulafehérvárra, Tordára, Kolozsvárra és Vásárhelyre hozták el buszokkal a csapatot. Amint látható, tudható, érezhető letagadhatatlanul, ezek a városok egyáltalán nem olyanok, mint a regáti városok belvárosai. Hiszen, amit megmutatni akartak, arra a szász, magyar (közép-európai) jelleg nyomta rá bélyegét, stílusát, ugyanis alkotóik ehhez a nagyobb közösséghez tartozónak vallották magukat.
Ezzel szemben mit tekintettek meg Vásárhelyen? Persze a Kultúrpalotát (a közművelődének szánt Házat), melyre méltán lehetünk büszkék, hivalkodhatunk vele, mert a mi akaratunkból épült és működik már több mint egy százada. Benne mindenféle kultúra helyet kapott: színház, mozi, könyvtár, képtár, hangverseny, kiállítások, előadások, népművészet, múzeum, rendezvények mindenféle nyelven és irányzattal, összejövetelek, és naponta látogatható. Ez rendben van. Ott van minden idegenforgalmi prospektusban, ezt nyomatja az idegenforgalmi propaganda százassal, ezressel. Ide várják a világ minden turistáját.
Na és más látni-, látogatnivaló? Hát itt a nem vásárhelyiek által rendezett útitervbe mindig becsúszik valami gikszer. Hogy mást ne mondjak, a 13–14. századi Vártemplom helyett a főtéri ortodox 20. századi bizánci katedrális szerepel. Se nem túl eredeti, se nem különösen nagy építészeti alkotás. Látni ilyet Gyulafehérvárott vagy Kolozsváron. Inkább a dominancia jelképe akart lenni. (Aber nicht vergessen!) Vagy az anyafarkas, ami ma már minden erdélyi és nem erdélyi városban visszaszoptat.
Norvégjaink/dánjaink vagy szamojédjaink nem fogják megtudni, hogy létezik a városban egy 200 éves híres könyvtár állandó kiállítással, hogy van egy vár, benne sokféle látvánnyal, múzeummal, hogy van egy zsidó múzeum, egy zsinagóga, a főtéri kéttornyú plébániatemplom, hogy van kiépült Maros-part, színház és Színház tér, ahol állni fog Sütő András szobra. (Majd meglátjuk, mondta a vak ember.)
Igaz, nincs stadion, nincs felhőkarcoló, föld alatti labirintusrendszer vagy mélygarázs, vidámpark, operaház, de van százféle étterem, és vannak érdekes helyek, állatkert, Somostető, játszóterek stb.
Talán kellene szólni a bukaresti (más megyei) szervezőcégeknek, hogy Vásárhely ennél többet jelent, ennél többet érdemel, nem egy kétórás megálló. Nem feledhető, nem másodrendű turisztikai célpont. És nem kell szégyellni, jóvátenni, elkendőzni, meghamisítani a város jellegét. Arra ott van az AUR és szakosodott csahosai.
