Mit mondott Lenin a kecskemétieknek?

Egyszer volt egy Szav Anna. Annak volt egy kislánya, Szav Anikó. De ez nem olyan érdekes. Sokkalta érdekesebb az volt, hogy lakott a szavanna szélén három közismert egyéniség, Hófehérke, Promoróka és Ángyó Bingyó. Mind közül ez az utóbbi volt a legtalpraesettebb. 

Feltették magukban, hogy világot fognak látni, mert a mesehősökhöz ez illik a leginkább, csak még egy célt kellett választaniok, ugyanis cél nélkül az egész világlátás semmit sem ér, legfennebb világnézet derül ki a sok bámulásból. Márpedig világnézetre nincs akkora szükség, mint a virágmézre, amelyet egy másik mesében más állati személyiségek szeretnek. Így tehát nem maradt más számukra, mint leültek a tévé elé, amit Szav Anikó igazgatott és tulajdonolt, és az ő ízélését tükrözte az egész műsorstruktúra. Bár minden szeptemberre előre be volt jelentve, hogy radikális változásoknak néznek elébe a szerkesztők és műsorvezetők, öltöztetők, meteorológusok és természetesen, de nem utolsósorban maga a tisztelt néző, lényegében mindig ugyanaz a struktúra ismétlődött apróbb struktúramódosítások árán. 

Ángyó Bingyó legjobban a History Channelt szerette, ott is az összeesküvés-elméleteket. Hófehérke a tisztító- és főzőműsorokat, a Paprika és Paradicsom, valamint a Lecsó tévét, és ezért nagyszerűen főzött, amikor rá merték bízni a konyhát, és nem a közeli Hét Puttonyos oázisból hozattak kaját. Ami Promorókát illeti, ő olyan volt, mint minden róka, maximum a promókat nézte meg, aztán egész nap kint tekergett a szavannán, Szav Anikóval kergetőzött, késő délután tök sárosan került elő (honnan a fenéből, amikor a szavannán már legalább három éve nem esett az eső, és az elsivatagosodás réme fenyegette az életközösségeket), farkas-, akarom mondani rókaéhesen rávetette magát a kajára, mindent megevett, amit eléje tettek, ha tettek. Legtöbbször azonban, tekintet nélkül a környezetében előfordulókra, megdézsmálta a frigidert, amitől elég frigiddé vált a közös úti célt illetően.

Végül Ángyó Bingyónak kellett dönteni, aki egy este közölte a tévé elé állva, pedig History Channelen a médek összeesküvése ment a médiahatóság ellen, a másik csatorna pedig a paprikás csimasz receptjét fedte fel az arra érdemeseknek, hogy Kecskemétre fognak utazni.

Miért éppen Kecskemétre? Mi van ott? És egyáltalán hol van ez a Kecskemét? Villóztak a kíváncsiságtól a Szav Anna szoknyája szélét megszállva tartó mesealakok. Hófehérkét az érdekelte, ha vannak ott éttermek és szabad konyhák, ahol elkészítheti a paprikás csimaszt. Promorókát pedig a játszóterek állapota kötötte le, lehet, hogy nincs is ott csúszda, mászóka, gumiasztal, hinta, forgódob és felemás korlát. Ángyó Bingyó mindenkit megnyugtatott. Előzőleg ugyanis részletesen tájékozódott az interneten Kecskemét földrajzi, társadalmi és játszótéri viszonyairól. Meglepte, hogy kecskék már nincsenek, de annál több birka legelészik a város határában. Az éttermekben rendszerint paprikás ételeket szolgálnak fel, a hangulat azonban ritkán paprikás, ami összefüggésben van lakóinak nyugodt, ráérős természetével. A játszóterek pedig minden nagyobb lakótelepen előfordulnak, vannak ilyenek és vannak olyanok. Sőt olybák is.

És mit fogunk ott csinálni, Ángyó Bingyó? – tudakolták a klasszikus mesefigurák. Ki fogjuk deríteni, mit mondott Lenin a kecskemétieknek 1919 áprilisában.

De biztos, hogy mondott egyáltalán valamit?!! Ki a fene az a Lenin? Ezt is History Channelen szedted össze, leteszem rá a fejem, mondta Promoróka, aki nem szerette az összeesküvés-elméleteket, mert akkor egész éjjel törhette a fejét, hogy ő is valami megoldással álljon elő reggel. Ez volt a nap legszarabb pillanata. De hát ÁB volt a főnök.

Nem volt mese, akarom mondani valóság, el kellett indulniuk. Abdel ben Szidiben vonatra ültek, és kijutottak a tengerpartra Agadírba, ahol egy radírt árusító agánál szálltak meg. Ő volt a városalapító emír hetvenhetedik leszármazottja. Már csak franciául beszélt, de annál hibásabban. Ezzel kellett beérniük. Pompás vacsorát kaptak, egy kis sivatagi pezsgőt kortyolgathattak, majd moziba mentek, ahol megnézték Polignano a Mare olasz rendező neorealista díjnyertes filmjét, a Szakszervezeti körtáncot (1954). Hazafelé menet a tanulságot keresték, de Ángyó Bingyó váratlanul elálmosodott, így aztán nyugodtan nyugovóra térhettek, és másnap sem kellett értelmesen fecsegniük. Ezeket a napokat szerették a legjobban.

Agadírból egy hét után felfértek egy gumicsónakra, és áthajóztak a csöndes Földközépi-tengeren evezve-úszva-lubickolva Lampedusa szigetére. Ott mindjárt migránsoknak tekintették őket, a menedékkérők közé vágták be a carabinierik, de szerencsére Ángyó Bingyó ismerte a tengeri csendőrök főnökét, Carabin Eriket, akit Marinnak is szólítottak, megvilágította előttük úti céljukat, hogy ők egy fenét igyekeznek Nyugat-Európába, mindhárman Kecskemétre tartanak, és a mesehősöknek, mint például Hófehérkének (olasz neve: Blancaneve) az EU-ba szabad bejárása van, nincs szüksége útlevélre, mert a nyugatnémet Grimm testvérek fedezték fel és tették közzé. Promoróka pedig csak egy kedves négylábú, akinek szürkésfehér a bundája, akár sarki rókának is tekinthető, ami ugyebár nem Afrikában honos állat, hanem éppen az Északi-sarkon, és a divatszalonokban gallér formájában fordul elő.

Carabin Erik két nap múlva szabadon bocsátotta őket, felültette a társaságot egy Flick-buszra, ami három nap alatt egyenesen Kecskemétre vitte a három jó barátot. A főtéren azonnal felismerték a cifra városházát, jobban mondva Ángyó Bingyó képeslapgyűjteményében volt két kecskeméti lap is, sőt egy Lenin-portré is, amit egyik régi szovjet levelezőtársa küldött neki, mikor Leningrádban járt esti iskolába.

Ez itt a magyar szecessziós stílus egyik legszebb darabja, magyarázta Ángyó Bingyó szakszerűen, mert soha nem tudott parancsolni tanári ösztöneinek, folyton magyarázott, oktatott, ismereteket közölt és osztogatott. Uralkodj magadon, akarta mondani Promoróka, aki inkább az állatkertbe vágyott, mint az önkormányzathoz vagy a helytörténeti múzeumba. Milyen művelt vagy, ámuldozott Hófehérke, és hófehér okostelefonjával egy sorozatot készített Kecskemét főteréről. Ma is megvan valahol, ha le nem törölte, szokása szerint.

A műemlékegyüttesben – a világörökség része, tehát az Ángyó Bingyóé is – a polgármester és első helyettese szerint a nevezett Lenin nevű egyén soha nem fordult elő Kecskeméten, és fogalmuk sincs, hogy mit tanácsolt száz év előtti honfitársainak a fent említett egyén. Továbbküldte őket Budapestre, a Párttörténeti Intézetbe, de ott viszont sajnálkoztak, hogy ilyen intézet nincs már vagy harminc éve, legjobb lenne továbbmenni Moszkvába, ugyanis ott még vannak agg és agyalágy kutatók, akiket leninológusoknak neveznek szakszóval, sőt némelyik személyesen is találkozott a nevezettel.

Így tehát hőseink hat nap múlva véletlenül kaptak három jegyet egy Wizzér-járatra, és a fapadokon szorongva eljutottak a szovjet, akarjuk mondani a nagyorosz fővárosba. Itt nagy orosz tisztelettel fogadta őket Szergej Pavlovics Hruscsenko 92 éves tudós, aki egy dohos, félhomályos pincelakásban hatezer-kilencszázhetvenhét dossziét tartogatott Lenin minden percéről a születésétől a bebalzsamozást is beleértve a mai napig. 

Ő volt az, aki a Históriás csatornának tört angolsággal nyilatkozott, akkor azonban nem árulta el, hogy Kun Béla és Rákosi Mátyás kifejezett kérésére kezdte el kutatni a kecskeméti kapcsolatot (1932), és ő feltételezte, hogy mondhatott valamit minden szovjetek feje a város lakóinak. Az nem lehet, hogy tök csendben ült volna a Hírös Város valamelyik csikóscsárdájában vagy munkáskerületében. Lenin nem ivott, tehát nem lehetett mámoros állapotban. 

Ángyó Bingyó egyetértéséről biztosította a tudóst, átvette a Magyarországra vonatkozó ügyirati csomót, és dolgozni kezdett. Hófehérke unatkozott, Promoróka rágni kezdte a többi irattartó és írópult sarkát, lábát.

Még ma is kutatnak, ha meg nem haltak. Hacsak időközben nem kerekedtek Hófehérke zsémbelésére dióhéjba, és le nem ereszkedtek a Jenyiszejen vagy az Obon. Itt a vége, fuss el véle, holnap legyenek a ti vacsoravendégeitek.