2022. augusztus 13., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Az Egyedem-begyedem nótájára)

Remélem, másnak is feltűnt, nem csupán nekem. Minden a Szív küldi szívnek szívesen-nel kezdődött, amikor az egyszerű gyalogállampolgár nótát, áriát vagy divatos slágert küldött a másik, ugyancsak egyszerű és hasonlóképpen poroszkáló állampolgárnak, aki történetesen az apja, anyja, gyermeke, unokája, dédije és üksógora, szerelme és egyéb rokona vagy ismerőse, a barát és főnök, tanár és ápoló kategóriákba volt besorolható polgárilag és hallgatóként. Mindenesetre az élők között volt még/már és egyáltalán. Az alkalmak, melyek során az éter hullámain át küldték jókívánságaik mellé a dalt, áriát, kórusművet, hangszeres darabot stb., születésnap, névnap, házasságkötés és annak valahányadik évfordulója, sikeres érettségi, egyetemi diploma, nyugdíjba zuhanás, olykor más alkalom, győztes meccs, esetleg kitüntetés, Kossuth-, Nobel- és/vagy Grammy-díj voltak.

Ezzel talán ki is ürült a kívánságkosár, amibe másnap/egy héttel később újabb ajándéksor került, mert az élet ment tovább, egyre csak termelte az örömteli helyzeteket, alkalmakat, ürügyeket, eseteket. A küldemény pedig bármi lehetett, az ízlések mezeje ugyanis végtelen, több, mint a földön élő egyedek és kettősök összege.

Van, aki kifejezetten ezeket a műsorokat szereti a rádióban és a tévében, valószínűleg már az online térben is begyökerezett, bár az kevésbé nyilvános, míg az első két médium feltételezi a szélesebb nyilvánosságot, amit persze ugyancsak egyéni ízlés következtében meg is lehet szüntetni, zsugorítani, halkítani, máshová vinni vagy végesetben hallgattatni a kikapcs (más néven off) gomb, billentyű segítségével.

Már korábbról is feltűnt, hogy a demokratikus kiterjesztés, népszerűség érdekében, jogcíme alatt a Duna tévében – én csupán ott tapasztaltam, miután rádiónótákat csak akkor hallgatok, azaz inkább élveztetnek velem, ha távolsági buszon utazom – az Önök kérték műsorába beszüremkedtek az afféle kérések, kívánságok, művészeti ajánlatok, amelyek valamely közeli és kedves hozzátartozó ikszedik halálának évfordulójára kéretnek közvetíteni. Ami önmagában is céltévesztés, önellentmondásba kerül a műsor céljával, a kedveskedéssel, az ajándékozással. Ugyanis az élők sorából régebben vagy fájóan közeli időpontban eltávozott kedves hozzátartozó már nem élvezeheti, már nem lepődhet meg kellemesen és őszinte örömmel. Erre ugyanis képtelen, a természet és a polgári élet törvényei, de még az egyháziak ismeretében sem, ti. emezek sem adnak lehetőséget, szabadságot, nem tehetnek kivételt.

Más szóval a halál(ra való emlékezés) végső soron egyéni, magánéleti aktus, nem tartozik az ünneplendő és dallal, kabaréjelenettel vagy operettrészlettel történő nyilvános ünneplések közé. Emlékezni kell és lehet, de ízlésem és felfogásom szerint csakis magán- és önkörben. Ezért valamilyen műsorszámot kérni – mondom, csakis az alul- és felülírott véleménye szerint – ízléskihágás, érzelmet rongáló vétség. 

Más, ha közéleti személyiségek (írók, politikusok, államférfiak, művészek és alkotók, zsarnokok és demokraták, uralkodók és udvari bolondok) ha-

lálának valahányadik kerek évfordulóján emlékezünk reájuk állami vagy közösségi szinten. De ekkor sem húzza el az állami filharmónia, a Rajkó zenekar vagy a száztagú Bunyós Pityu a Jó Lacibetyár banda kedvenc kilencedik szimfóniáját/Az én anyámnak nincs selyemzoknija című remekmívet. Koszorúznak, beszédet mondanak, némán főt hajtanak. Cserkészek/pionírok szavalnak. Kórusok hangicsálnak.

Hiszen, ha az egyre bővülő demokráciánk jeleként a kívánsághambárból ki akarunk hegedülni kedvenceink közül valamit, akkor vannak és adódhatnak egyéb jogcímek is. Sikeres válás, előléptetés, egy jó bunyó, kirúgás, iskolából három napra történő kicsapás (amennyiben a pedagógiában még szabad és előfordulhat ilyesmi), börtönből való szabadulásunk 17. évfordulója, kedvenc macskánk kimúlása, kutyánk, aranyhörcsögünk 12-t kölykezése örömére, legnagyobb ellenségünk bukása végtelen kárörömünkre, abból az alkalomból, hogy a fegyházi, kórházi, diliházi faliújságon megjelent első versünk, esetenként akkor, ha a tanító néni megdicsérte Kevinkét/Dzseniferkét, mert szépen írta a nagy Cö betűt. Küldhetünk nem csupán orvosunknak, aki nem fogadott el hálapénzt, és mégis pompásan teljesítette feladatát, visszaadott bennünket az egészségesek társadalmának, szóval küldhetünk egy kedves dalt börtönőrünknek, papagájunknak, a minket megbüntető közlekedési rendőrnek, a szomszédoknak, akik vasárnap reggel kalapácsütésekkel ébresztenek minket, ui. tyúkketrecet eszkabálnak a hetedik emeleten a panelnegyedben, járhat jutalomkabaré a sírásóknak, a minket igazságosan megbuktató érettségi bizottmánynak, a morcos és igazságtalan elöljáróknak, az önkormányzati bürokratáknak, akiket a pokolba kívánunk (ez már önmagában is egy jelentős óhaj és megtiszteltetés), a gyermekünket inzultáló/konzultáló pedagógusnak, az ismeretlen gyógyszergyártónak, aki hatásos gyógyszert állított elő lábgombánkra és szúnyogcsípéseinkre, küldhetünk apának megkopaszodása, anyának talpfelhólyagosodása okán, ugyanis megint egy cuki, de kényelmetlen cipőt vásárolt a mallban, hadifogságban sínylődő arab/venezuel ismerősünknek, Amerikában tengődő dúsgazgdag, gyermektelen nagybácsinknak, aki ettől annyira meg fog hatódni, és előre fog haladni kórlapján a progresszív ...itisz, hogy reánk hagyja manhattani bérpalotáját és los-alamuszi atombunkerét. 

Végtelen lehetőségek előtt állunk.