A misztikus ember 1.
2014-10-01 14:11:34
- Tóth Sándor
Az ember a szellem testet öltése, mely egy tudatos döntés következménye.
Mottó: A tér és idő rabjai,
az öröklét remetéi
vagyunk. Minden kétség fölött:
őrlődünk két pólus között.
Az ember a szellem testet öltése, mely egy tudatos döntés következménye. A szülőknek többnyire fogalmuk sincs arról, hogy ki az, aki hozzájuk érkezik. Ha tudnák, hogy milyen megtiszteltetésben van részük azáltal, hogy egy lélek, mely számtalan térben és időben, a létsíkokat átszelve megérkezik pont hozzájuk, hogy átalakítsa, áthassa, csiszolja és segítse őket a felvállalt sorsuk beteljesítésében, akkor leborulnának a kisded előtt, megismételve a betlehemi misztériumot. Mert a gyermek születése a földi lét első nagy csodája.
Az égi minták a születés pillanatának tükrében jelzik mindazt a minőséget, melyet az ember élete során meg fog tapasztalni. A szabad akarat a sorsfeladat által determinált korlátok között valósulhat meg. Szellemi értelemben nem minősíthetünk senkit és semmit. Ezen a síkon minden semleges. Ami az életünk folyamán történik, az egónkra, az idő sodrásának és mulandóságra ítéltetett fizikai sík törvényeinek alárendelt kehelyre hat. Az önmagát a testével összetévesztő ember tapasztalatai a bipolaritás kényszerének vannak kitéve. A nappal és éjszaka, a fény és a sötét állandó váltakozását megállítani képtelenség. A jó és a rossz harcában sem lehet végső győztest kihirdetni. A légy jó! – állandó mantrázása előcsalogatja a rosszat. És fordítva is igaz: ha a rossz kerül túlsúlyba, akkor a jó megjelenése bekövetkezik.
Egyesek azt hazudják – nem másnak, hanem maguknak –, hogy „jó emberek”. És amikor ebben a „hálás szerepben” elkövetnek valami „rosszat”, akkor egy világ dől össze azokban, akik ezzel a cselekedettel szembesülnek. De ott vannak a másik oldalon a „rossz emberek”, akikkel szemben sokan előítéletekkel viseltetnek. Aztán valami különös sorsjáték folyamán a „rosszak” jót cselekednek. Ez micsoda? Antikiábrándulás? Pálfordulás? Az igazság, mint mindig, most is egyszerű: az ember jó és rossz, ösztönös és tudatos, kiszámítható és kiszámíthatatlan, néha egyszerű és néha bonyolult. Döntéseink, cselekedeteink, megnyilvánulásaink minősítenek, és mások döntéseit, cselekedeteit, megnyilvánulásait minősítjük. Méricskélünk, elemezgetünk, megjegyzéseket teszünk, megmondjuk a magunkét, aztán a máséhoz is hozzáfűzünk valamit. És a legcsúnyább dolgot is néha megtesszük: ítélkezünk. Ha pedig valaki felett ítélkezünk, azt jelenti, hogy tudásban, műveltségben, erkölcsben és még ki tudja, hogy esetleg mi mindenben állunk fölötte. Ilyen a kis ego egyik népszerű, de ostoba játszmája. Talán ezért is mondta annak idején Jézus, hogy: „ne ítélj, hogy ne ítéltess!”.
De térjünk vissza a gyermekhez! A csecsemő, a kisded megszületik, felsír, jelzi, hogy a test birtokba vétele nem egyszerű folyamat. A lélegzet ritmus. Az élet ritmus, és ezt tanulni kell. Alvás, ébrenlét, táplálkozás, gyarapodás, összevissza mozgás, anyagcsere, tisztálkodás, mosoly és sírás. Érzelmi biztonság az édesanya teste. Telnek a napok, hetek, hónapok és évek. Megtanulja a kommunikációt, a mozgást, a játékot. Egységben él mindazokkal, akik körülveszik. Aki jót akar a csöppségnek, életkori sajátosságainak megfelelő ritmust biztosít a számára. Kiszűri az életéből az elektromos fertőzéseket: a televíziót, a telefont, a számítógépet. Mesét olvas, játszik vele, kiviszi a természetbe. A gyermek sokat szalad, többnyire futva közlekedik. A feje sokkal fejlettebb, mint a teste. Az agy jó működéséhez kell a sok oxigén. Ehhez pedig intenzív légzésre van szükség. Most már érthető, hogy miért fontos a kisgyermeknek a mozgás. Az érzelmi fejlődésének alapjait csak a szülők és a családi környezet képes biztosítani.
A kisgyermekkor határa 4 éves kor körül van. Ekkor kezdődik az óvodáskor, mely 7 éves korig tart. Az lenne az optimális, ha az óvodáskorú gyermeket a személyiségének megfelelő tempóban beszoktatnák az intézménybe. Ha ez nem történik meg, sok esetben traumát okozhat, mely a gyermek tudattalanjában lelki sérülésként raktározódik el. A gyermek tulajdonképpen a szülő problémáját, aggodalmait, félelmeit tükrözi. Ha mi képtelenek vagyunk belül elengedni őt, akkor ne lepődjünk meg, hogy ő sem fog könnyen elválni tőlünk. Arról is érdemes említést tenni, hogy a gyerek különféle tünetekkel és betegségekkel képes kiharcolni azt, hogy ne kelljen óvodába járni.
Az óvoda akkor optimális, ha nem napközi. Ha a délelőtti játék, rajzolás, éneklés, étkezés, mesélés után a gyermek visszakerül a családi bázisra. Tudom, hogy manapság ez nehezen megvalósítható. A szülők dolgoznak, talán a nagyszülők is. Vagy csak távol vannak. Esetleg más elfoglaltságokra hivatkozva nem érnek rá. Azt hiszem, hogy aki keres, az talál. Minden megoldható. És mindent érdemes megtenni a gyerek érdekében.
Véleményüket, gondolataikat megoszthatják az asztros@yahoo.com e-mail címen. Vigyázzanak egymásra!
