Napra pontosan ma egy fél évre virradtunk arra, hogy az orosz tankok átvágtattak az ukrán zöldhatáron. Noha tudtuk, sejtettük, hogy valami készülődik, többnyire csak legyintettünk, hiszen annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy nyolcvanhárom év után Európában területfoglalósdi háború kezdődjön két európai ország között. És amikor elkezdődött, akkor nem tudtuk elhinni, hogy még létezik ilyen, hogy egyesek fejében egyáltalán ez megfordulhat a XXI. század, az internet, az azonnal elérhető információk és a különböző nemzetek fiai és lányai által a világhálón kötött, határok fölött átívelő barátságok és lájkok korában. Aztán amikor kiderült, hogy mégis elkezdődött, már kissé kényszeresen, de ismét legyintettünk, blitzkrieg lesz ez, a ruszkik pikk-pakk elfoglalják a határ menti területeket, a Krímet is semmi perc alatt megszerezték, aztán mindenki lenyugszik, és véget ér. Amikor láttuk, hogy ez nem második, hanem első világháborús villámháborúra kezd hajazni, azaz a ruszkik semmit sem foglaltak el pikk-pakk, a világ nyugati oldala pedig mélységesen felháborodván kapva kapott a kínálkozó alkalmon, és elkezdődött a végeláthatatlannak tűnő fegyverszállítmányok indítása, majd az egyre bővülő szankciós csomagok alkalmazása, elkezdtünk aggódni. Hiszen ez a háború mégiscsak a szomszédunkban zajlik, mi vagyunk az első tamponzóna, a hazai politikum pedig az elmúlt évtizedek biztonságosnak vélt fedezékében fényesre nyalta a nyugati oldal alfelét. Mi lesz, ha a keletiek most ezért benyújtják a számlát? Azaz ideküldik, hangsebességgel.
Persze, nyugtatgattuk magunkat, annyira senki sem lehet hülye, hogy kirobbantson egy atom-világháborút, ettől azért mindkét fél ódzkodik, de az első felkiáltójel azért megvolt, hogy mindenki raktározzon be a spájzba, tankolja meg az autót, és nézzen ki magának egy B pontot, ahova menekülhet, ha kell. A nehezen félretett pénz nem ment újabb kocsira, lakásra, hanem maradt a bankban vagy a párna alatt, mert ebben a helyzetben ki tudja, mikor lesz rá azonnali, égető szükség? Aztán egy picit lenyugodtak a kedélyek, a háború Ukrajna területén maradt, és a híradók állandó tematikájává vált, visszatértünk a régi életünkhöz, és próbálunk úgy tenni, mintha nem érintene bennünket, holott tudjuk, hogy érint, a közvetlen katonai konfliktus esélye még mindig Damoklész kardjaként lebeg a fejünk fölött, és most már biztosan tudjuk, hogy ha a háború nem is hagyja el az ukrán határokat, akkor is nehéz idők következnek. Az infláció újra az egekben, rohamosan csökken a pénz értéke, és nem tudjuk, hogy lesz-e amivel fűteni egyáltalán, ha pedig igen, akkor sokaknak lesz-e amiből. A nyugati oldal háborús kapkodása, az aktuális politikai trendek csőlátásában összeállított és a logikus geopolitikai gondolatmenettől abszolút mentes szankciós csomagok durcás egymásutánisággal odavetett sorozata a visszájára sült el, és ha eltekintünk azon (sok esetben nagyon is hihető) összeesküvés-elméletektől, miszerint egy szűk réteg, kapva az alkalmon, most tényleg ki fogja csinálni Európát, akkor rájövünk, ehhez még szűk réteg sem kell, elég hozzá azon inkompetens európai vezetők bő lére eresztett társasága, akik óvodás módjára durcáztak be az orosz támadás miatt, és sértődött válaszreakcióikban mindent figyelembe vettek, csak saját országaik jövőjét nem.
Itt tartunk most, egy fél éve zajló háborúval a szomszédságban, aminek még mindig nem látni a végét. Egyáltalán. Esély sincs már rá, hogy hamar véget érjen, hogy számba lehessen venni mindazt, ami történt, hogy rendesen meggyászolhassa családtagjait több tíz- vagy százezer, e konfliktus kirobbanásában ártatlan ember, hogy pártatlan hozzáértők végre kielemezhessék, mi, hogyan, mikor és miért történt. És közben vannak, akik tragikomikus módon, de nem oktalanul tűzifát gyűjtenek, generátort vesznek, kitakarítják a nagyszülők lakatlan, vidéki házát. Közeleg a tél.
