Mintha Márainak
2023-08-25 12:00:00
- Bölöni Domokos
Megfakult boríték, sárguló papírra gépelt szöveg. Biztosra mehet a szerv, amennyiben rendszerellenes vírust propagálnának rajta, hiszen mind az ‘a’ és mind az ‘e’ után ordítóan figyelemfelhívó a betűnyi szünet. Akkor mindjárt világos, kire kell lecsapni.
(Szóval kivitte a régi Remingtonját.)
Külön papíron: fakuló, ferdére sikeredett füstös fénymásolás.
Postaládámba dobta az ismeretlen jóakaró.
*
Kedves barátom, még nem tudom, elküldöm-e a levelet. Mikor sok év után itt kinn véletlenül találkoztunk, rám bíztál néhány kéziratot, juttatnám el ismerős szerkesztő(k)höz, ugyanis pénzre van szükséged. Nősül a fiad, nagyon kell.
Persze.
Munkásszállókat látogattál. Riportsorozat, mondtad. Vendégmunkás földijeidnek hoztál levelet, otthoni hírt és hazai szót – s minden egyebet, tán még fehérneműt is.
Bevallom, írásaidat papírkosárba dobtam, egy kivételével. Azt, némi rosszindulattal, odaadtam munkaadóm, a nagy példányszámú bulvárlap rovatvezetőjének, aki bámulatos magabiztossággal szépírónak hirdette magát. Ő persze továbbadta egyik barátjának, aki akkor valóban írónak számított. Végül ennek a vélekedése jutott vissza hozzám.
Fénymásolatban mellékelem a sztorit. Látom az erdélyi sajtóból, hogy szorgoskodsz. Majdnem biztos, hogy ezt a kurtafarkú izét rég elfeledted.
*
Intelligens egyénék ott álldogálnak a nagydenagy fazekasfalu piacenzáján, amúgy placebólag. Intelligens egyénék ketten vannak, a többi rükverc a markec bűvöletében izél-mizél, teszi-veszi, paroláz’, bámuláz’; ha valami nem világos, tessék csak szólni, úgysem lesz megmagyarázva. Intelligens egyénék nem vannak eléggé elbűvölve – a maguk városi szemüvegén át kicsidnek, szegényesnek talált – „sokadalomtól”; ellenben ne feledjük, hogy a településnek maga Mátyás, az igazságos (király) adott évi négy sokadalomra vásártartást.
Ez tehát csak a szokásos szombati piacenza, nem is történ’ úgyszólván semmi, a malacok, süldők, disznók még nem okoznak esztétikai élvezetet, csak a nyug, ttó úr simogatja váltig az egyik gönnét, míg az a markába nem kásáz’ – azután derekasan belecsap a gazda markába.
Avval megvan a vásár.
Intelligens egyénék a temető kopjafáit kívánják.
Fényképezni.
S felazon: akaratlan tanúi egy párbeszédnek; ez képezi írásunk gerincvelejét.
Már fogontóznak, így az elomló hajú falulédi a félvágás szekéren ücsörgő torzonborz, kalapos alaknak.
Eggyet se, Rózáli, el lesz bütülve.
De hágyászkodnak.
Megmondtam, Rózáli.
Aszonta komám neki, valuta bangó.
Bízzad csak rám, Rózáli.
Az elejin csak figorádztak, aztán most mingyárt tegyed.
Nocsak, hiszen nem olyan hamar. Iszol-e, Rózáli?
Má’ ez a pálinka se rendes. Komám kezdte, odavágta a sört. S aszonta, úgy kéri az italt, mint a séfaliak, ujjtalan.
Másnak is levágta a gáter, Rózáli.
Akkor mit izél. Bicskit úgy es lehet markolni.
Ne ámbáláld magad, Rózáli. Bémenyek közéjük.
De má’ güngyölődnek is!
Bízzad csak reám, Rózál.
Intelligens egyénék bambultan botorkálnak tovább. Fényképezik a kopjafákat, aztán ünnepi menettel találkoznak: ötvenévesek ülik félszázukat. Ballagnak koszorúval az elhaltak sírjaira.
Ezeket is lekapják, hisz’ mind székely ruhában, rokolyásan, harisnyásan, csizmásan pompáz’.
Aztán elégedve poroszkálnak leazon.
Ilyen ez a nagy falu, fel azon, meg le azon. A piac közepén egyedül csak Rózáli, az amazon.
S hát siratódzik.
Na ezt jól megtevéd, komám.
Nekem fordultak, Rózáli.
Intelligensék ebből semmit sem. Csak valamivel alább, amint a nagy kanyarban kettő ember vonaglik, elig es hömpörög a szekéren, de tövig vérben.
Viszontlag már nem bánthassák egymást. Erőst meg vannak ütve s verve.
Ide figyelj, te Fax!, mondja Intelligens Egy Intelligens Kettőnek. Légy oly kedves, és vágj pofon.
Persze ebből nem lesz semmi. Összevesznek pedig, hogy helyes-e pofon vágni egymást. De tettlegességre nem kerül sor.
Annyira európaiak.
Kilométerekkel alább belerohannak egy szálfát szállító teherautóba. Semmi sem marad meg.
Csak a film.
Előhívatik.
Abból készül a kiállítás, amely megérdemelten jut ki Pestre s Budára.
Lesz ott szenzáció.
*
Azt mondta az író-író író a mikronovellinóról, hogy az jellemzően a sérült lelkű, frusztrált nemzetrész kitüremkedő furunkulusa. A székely komplexus kicsapódása, hová, hová. Évszázados börtöne, a sanyarú sors penészes falára.
És persze süt belőle az erdélyiek leplezetlen gyűlölete. Az anyaországiak megvetése. Meg a bunkó provinc kivagyiság.
És a végén az örökös kisebbségi mentalitás szinte kötelező jóvátételi poénja; fővárosi kiállítás a két szerencsétlenül járt turista szomorú örökségéből.
Amely végül is, ugye, szintén a ‘münkökét’ reklámozza.
Ami pedig a szöveget illeti, az író-író író, aki írói tudományt is oktat egy jól jövedelmező akadémián, hát egyik szemináriumon odaadta tanítványainak a fénymásolatot, és megvitatták.
Egyikőjük kiszámolta sebtében, hogy az idegen eredetű szavak miatt a szöveg befogadhatatlan.
Üzenetét tekintve pedig távolról sem az ugrik be a hallgatóknak, ami az író-író író professzornak.
Idegenebb, mint Kafka.
Mert Kafka érthető.
Süketebb, mint Hrabal.
Mert Hrabal legalább vicces.
De ez.
Nem lehet, hogy szatíra?
Hogy ide is üt, oda is vág?
Á, lóf’.
Na meg. Mert teszem azt.
Ha teletűzdelnők lábjegyzetekkel, kisszótárral stb., hát akkor az olvasói figyelem totál elkárhozik a büh-gagyi nyelvezet labirintusában.
Szóval lefelé fordított hüvelyk.
Ha nem vitte le azt is a séfali gátter.
*
A borítékot tüzetesen átvizsgálom. Kifordítom, mint ócska kabátot a szegények úri szabója.
Jól rejtve a perem fonákján találok végül egy apróra dőjtött bejegyzést. Lakáscímet s hozzá a telefonszámot.
És már tudom: a cimborám sosem tette postára. Mert közben más-más irányba menedzselt a sorsunk. Ekként az egésznek sem értelme, sem tanulsága. Ő sokéves bérletet váltott a nagyváros összes járművére, én pedig keserűlapival hivalgó gyalogösvények mentén hunyorogva kerestem rést, amin kilátni a mennyország bármilyen kis szögeletére.
Hagyatékát bizonyára hazahozták, évekig nem nyúltak hozzá. Könyvei az ócskapiacra kerültek. (Valaki mutatott nemrég egy dedikált példányt. A pártbizottság egyik titkárának szólt anno.)
Hát bizonyára valamelyik kötetben kuksolt ez a (nekem szánt) kóverta is. Aki pénzt adott érte (négy-öt lejekért vesztegetik), kötelességének érezve eljuttatta.
Köszönet érte.
*
A huszadik század utolsó évtizedének harmadik évében írhattam azt a kínkeserűséget, vázlatát fölfedezem egyik helyi kiadványban.
Lassan arcomba fut egy ezerszeres író fölemelt ujjú gondolatfutama arról, hogy miként alkalmatos rendezgetni viszonyunkat az olvasóval. Netán, uram bocsá’, az utókorral, Kosztolányi futó porával.
Ezt olvasom 1938-ban kelt jegyzetében: az író nem nyugodhat bele, hogy az olvasó nem végezte el azt a másik, láthatatlan középiskolát, melynek íratlan érettségi bizonyítványa képesíti az olvasmány érzelmi megértésére. Az író kénytelen megbecsülni olvasóit; erre kényszeríti rangja. Úgy kell írni, mintha
Goethének írnál. Lehet szerényebben is, csak nem érdemes.
Ó, jaj, erre nem/sem futotta a tehetségemből, drága Márai Sándor.
