Báró Kemény Jánostól a marosvécsi kastély jövőjéig

„Mindig segített mindenkinek”

A marosvécsi vendégoldal készítésekor természetesen a vécsi Kemény-kastélyba, báró Kemény János író, mecénás, dramaturg, az Erdélyi Helikon íróközösség és -találkozó alapítója és vendéglátója egykori otthonába is ellátogattunk. A hosszú és kimerítő procedúra után a családnak visszaszolgáltatott kastély udvarán Nagy Kemény Géza, Kemény János unokája fogadott. Ő tartja karban a kastélyt, szervezi a különböző kulturális és turisztikai jellegű eseményeket. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy mit kínálnak az odalátogatóknak, milyen eseményeket szerveznek, miből tartják fenn az épületet, hogyan próbálják népszerűsíteni az Erdélyi Helikont, annak örökségét és egykori otthonát, ám a számos történettel, anekdotával kibővült beszélgetés végül túlnőtte az eredetileg kimért kereteket, így a marosvécsi vendégoldalban csak röviden összegeztünk, elsősorban a látogatókra összpontosítottunk. A Kemény Augusta (báró Kemény János felesége) szobájában zajló teljes, kötetlen, csapongó, számos kérdéskört érintő beszélgetést most tesszük közzé. 

– Azt tudjuk, hogy a látogatók száma folyamatosan emelkedik, és nem csak magyarok kíváncsiak a Kemény család kastélyára. Milyen eseményeket szerveznek a kastély népszerűsítése, a további látogatók idevonzása végett?

– Az első, nagyobb lélegzetvételű programot az unokaöcsémmel közösen találtuk ki, ez volt a kapunyitási ünnepség, amelyen döbbenetes dolog történt: 920 karkötőt tettünk fel a kezekre. Majdnem ezer ember jött el hozzánk a kastély visszaszerzését követő második hónapban. Számos jeles személyiség meglátogatott, az ünnepség első napján volt néptáncelőadás és több kisebb programpont is. Azóta minden évben megtartjuk ezt az eseményt. Június 6-án került volna sor a nagy oroszlántartó szobrok avatására és a trianoni megemlékezésre, de ez az ismert körülmények miatt október 3-ra halasztódik. Olyan embereket hívtam meg, mint Hídvégi Balázs parlamenti képviselő vagy Szőcs Géza. Nagy népszerűségnek örvendő eseményeket szervezünk, például néptánctalálkozókat. Eddig hat volt, közöttük egy különleges is, amelyre meghívtuk a dédai román tánccsoportot. Hetvenöt pár jött el. Hatalmasat táncoltak, nagyszerűen érezték magukat. Közöttük volt egy csomó olyan ember, aki itt lakik Dédán, naponta elmegy a kastély alatt, és eleddig nem látogatta meg. Azóta folyamatosan visszajönnek, meglátogatnak, megmutatják a hazautazó, külföldön dolgozó családtagjaiknak. Szerveztünk továbbá úgynevezett töklámpásbulikat. Azért volt ez a nevük, mert a Facebookon letoltak, hogy miért Halloween-partizunk. Pedig úgy is nevezhettük volna, hiszen nagyapám Amerikában, Pittsburghben született. Az említettek mellett voltak itt gyermektáborok és fotótáborok, utóbbiak kiállítással egybekötve. Dr. Madaras Sándor gyűjteményének számos darabját a kastélyban is kiállítottuk.

Ami a további kulturális rendezvényeinket illeti, fontos megjegyezni az Erdélyi Helikonon részt vevő szerzők leszármazottainak találkozóját, amelyre ugyancsak itt kerül sor. A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány által szervezett esemény már több mint két évtizede, minden évben sorra kerül. Ezen a leszármazottak mesélnek neves őseikről, minden évben kiemelt figyelmet szentelünk az évfordulós helikoni szerzőknek. Két évvel ezelőtt szerveztünk egy olyan helikoni rendezvénysorozatot, amelyen csonka-magyarországi és határon túli, azaz erdélyi gyerekek találkoztak, és eljátszották az egykori helikoni találkozót. A Helikon szellemében próbáljuk őket pár napra vendégül látni, Galonyán, a nagyapám egykori vadászházában szállásoljuk el őket. Utoljára épp a keszthelyi Helikon diákjai jártak nálunk, fantasztikus műsort állítottak össze – a főszervező azt találta ki, hogy feladatként mindegyik gyerek készítsen reklámanyagot a Helikonról. Egy molinót, zeneszámot, képet. A gyerekek nagyszerű ötletekkel álltak elő.

Minden évben kétszer, Wass Albert születésének és halálának évfordulóján koszorúzást tartunk a kastélykertben, az író sírjánál, és ha olyan a hangulatunk, egy Wass Albert-filmet is levetítünk az egyik szobában. 

Szervezünk továbbá kastélykonferenciákat, nyílt napokat. Mindig megpróbálunk kitalálni valamit, hogy megmozgassuk az embereket. A belépőkből tartjuk fenn a kastélyt, de kitartó szponzoraink is vannak – például az Eldi a rendezvényeinkre tömérdek mennyiségű kenyeret és süteményt küld. Főszponzorunk a magyar állam, a BGA, a magyar konzulátus, de nagyon sokat segít például a PC House, a Bioeel és sokan mások – magyar vállalkozók, elsősorban Marosvásárhelyről. Az adományokat a saját kulturális egyesületünk fogadja.

Az eddigi talán legnagyobb eseményünk a Szentegyházi Gyermekfilharmónia hangversenye volt, illetve két Ismerős Arcok-koncert. De fellépett nálunk a Szkítia is, a Titán zenekar pedig rendszeres visszatérő az eseményeinken, egyes klipjeiket is itt forgatták. 

Jelenleg épp egy Fóris Zoltán-tárlatot látunk vendégül. Fóris Zoltán Marosvásárhely egyik legjobb fotósa volt, de nem az a fényképész, aki „csak” jó képeket készített. Igazi művész volt, aki ecsettel, savval, mindenféle vegyszerrel utókezelte a képeit. Amúgy elárulom, hogy épp ez alatt a szoba alatt van a kastélyban egy fotólaboratórium, amelyben nemrég egyórányi élő Facebook-videót vettem fel arról, hogy hogyan kell képet előhívni. Hamarosan ugyanitt gyerekoktatásra kerül sor a camera obscurától a fotóművészetig. Persze azt is el fogom mondani, hogy például a tükörreflexes gépet egy magyar ember találta fel, a teleobjektívet szintén, ahogy a széles látószögű lencsét is. Köztudott, hogy nagyon sok találmány fűződik a magyarokhoz, de kevesen tudják, hogy például nagyapám finanszírozta a világ első működő, felemelkedő helikopterének a kivitelezését. Azét a helikopterét, amelyet Asboth Oszkár, egy pankotai magyar ember készített. Ezeket a dolgokat mindig elmondom a látogatóimnak, akik egy QR-kódos könyvjelzőt is kapnak tőlem, amely a kastély összes látványosságát tartalmazza, így otthon is bármikor feleleveníthetik az itteni élményeket.

Miután visszakaptuk a kastélyt, Áder János a csíksomlyói búcsúról ellátogatott hozzánk, jókora vendégsereggel fogadtuk, neki is tartottunk egy rövid néptáncelőadást, volt kis pálinkázás, pezsgőzés. Óriási készültség volt a faluban, minden fa mögött állt egy szekus. Végül nagyon jól ment minden, holott akkor még a kastély jóformán üres volt – csak az Erdélyi Helikon-szoba és a nagyapám szobája volt berendezve. Ebben nem volt semmi, ahogyan a többiben sem. Egyedül, öt év alatt rendeztem be a kastélyt ennyire, ahogyan most is láthatjátok. 

– Honnan szerezték a bútorokat, kiegészítőket? Vannak még eredeti, a Kemény családhoz köthető bútorok a kastélyban?

– Adományokból és visszavásárlásból. Itt van mellettünk egy kis szekrény, eredeti, antik, igaz, nem itt állt, hanem a Bornemissza-kastélyban. Egy faluban rátaláltam és visszavásároltam.

– Milyen állapotban van a kastély? Igényel-e sürgős javítási, esetleg nagyjavítási munkálatokat?

– Én azt mondanám, hogy ahhoz képest, hogy a kommunizmus a kastélyokban is milyen pusztítást végzett, elég jó állapotban van. „Köszönhetően” a román államnak, amely a kastélyból bolondokházát csinált. Nekünk pénteken átadták a kulcsot, és szombaton beköltöztünk. Úgy gondolom, hogy boldognak kell lennünk, mert ilyen állapotban kaptuk vissza, mert nem tudták szétlopni az egészet. Hallottátok, hogy mi történt a tavaly karácsonykor a Korniss-kastéllyal? Az udvaráról a több tonnát nyomó unikornisszobrok egyikét ellopták! Nyilvánvalóan megrendelte valaki, és valamilyen nehézgéppel megpróbálták elvinni.

– Hosszú távon fenntartható-e a kastély? Nem fenyeget olyan veszély, hogy például az egyik fala leomlik?

– A tetőszerkezet elég jó állapotban van. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy erőforrás hiányában az épületet nagyon nehéz karbantartani. Jelenleg egyedül végzem ezt a munkát, ami azt jelenti, hogy például elkezdem megjavítani ezt az ajtót. És közben észreveszem, hogy az egyik sarokban leesett a fal. Akkora az épület, hogy soha nem lehet csak egy megoldandó dologra figyelni, mert mindig találsz valami egyebet is. A tavaly volt egy igen komoly befektetésünk: egy magyarországi hölgy, Lőrincze Zsuzsa – Lőrincze Lajos nyelvész lánya – adományának köszönhetően két vadonatúj, modern mosdót alakítottunk ki, hogy a rendezvényeken az ilyen jellegű igényeknek is eleget tehessünk. Ugyancsak neki köszönhetjük, hogy megoldottuk a vízelfolyási problémákat, rendbe tettük a csatornákat. Hatalmas összegeket költött el ez a hölgy a kastélyra. De vannak kicsi adományok is. Előfordult, hogy eljött kastélynézőbe egy család, férj, feleség, két gyerek – amikor bejöttek, húzták a szájukat, hogy ki kell fizetni a fejenkénti 15 lejes belépőt, de amikor elmentek, megkérdezték, hogy adományt elfogadunk-e. Igenlő válaszunkra egy 200 lejest dobtak be a dobozba. Ahhoz, hogy valaki igazán szeresse ezt a kastélyt, valódi gazdája is kell legyen, aki elmondja a látogatóknak, hogy éppen hol járnak, mit látnak. Ez általában én vagyok vagy a segédeim. A látogatás egy órát tart, ebbe éppen belefér a parklátogatás, és saját felelősségre megengedem, hogy végigjárják a felső szintet, esetleg a padlást is.

Amikor Takaró Mihály itt járt, azt mondta, hogy Európa legnagyobb irodalmi találkozóját tartották itt, és ez az Erdélyi Helikon volt. Egyetlen nemzetnek sem volt ekkora ilyen jellegű összejövetele, és ez sem a magyaroké volt, hanem az erdélyi magyaroké. Magyarországi vonatkozása annyi van az Erdélyi Helikonnak, hogy Szerb Antal nagyapámhoz írt egy pályázatot, amit meg is nyert. De gyakorlatilag más semmi, azon kívül, hogy ezek a könyvek odakint a Révaiban is megjelentek. A legnagyobb találkozó volt, és nagyapám meghívta a román, német erdélyi írókat is, de nem jöttek el. Liviu Rebreanu azt válaszolta a meghívóra, hogy azért nem jönnek el, mert nem akarják elrontani a hangulatot azzal, hogy miattuk románul kelljen beszélni. Nagyapám mindig próbált jóban lenni a románokkal, nem csak meghívta őket, hanem ki is adatta a jobb erdélyi magyar regényeket román nyelven, és fordítva. 

Ami a nagyapám életéből szintén nagyon érdekes, és nem sokat beszélnek róla, mert a régi rendszerben tabutéma volt, az Gróza Péter alakja. Gróza Péter (ügyvéd, politikus, Románia miniszterelnöke 1945. március 6. – 1952. június 2. között, az Államtanács elnöke 1952. június 12. – 1958. január 7. között – a szerk.), avagy Petru Groza adta parancsba Sütő Andrásnak, hogy szedje ki nagyapámat a mészégetők közül (a kommunista hatalomátvételt követően, miután Kemény Jánost mindenétől megfosztották, és az általa is alapított, hatalmas összegekkel finanszírozott Székely Színház dramaturgi tisztségéből kirúgták, az író és mecénás csak mint mészégető talált munkát – a szerk.). Gróza sok levelet írt nagyapámnak, ezek közül az egyik a kastélybeli dolgozószobájában is megtekinthető. Ha elolvasod, az az érzésed, hogy egy igazi magyar író szerzeménye, annyira gyönyörűen, irodalmi nyelven beszélt és csodálatosan írt magyarul. 

Sokan nem tudják, hogy a Gróza Péter barátsága segített Marosvécs román nevének kialakításában is. Megvan az a levél is, amelyben megegyeztek nagyapámmal, hogy miért legyen Brâncoveneşti Marosvécs. Azelőtt, akárhogy mondtad románul, a Vécsből eredetileg mindig valamilyen Veci, Veciu, Veceu jött ki, amit mindenki a vécével asszociált, és ez nagyapámnak nem tetszett. Ezért azt javasolta, hogy a vécsi kastély egyetlen, nem magyar tulajdonosáról, Sava Brankovicról nevezzék el román nyelven a falut. A közhiedelemmel ellentétben tehát nem Constantin Brâncoveanuról kapta Vécs a román nevét, hanem az Arad környékéről származó, ingatlanokkal foglalkozó Brankovicról, aki évszázadokkal ezelőtt rövid ideig a kastély tulajdonosa volt, tehát alakja Marosvécshez is köthető.

Nagyapám nagy vadász volt, szenvedélye volt a vadászat és a horgászat, ahogyan nagyanyámnak is. Kultúrában az első volt számára a színház, és csak második az írás. Rengeteg erdejét eladta, hogy hatalmas összegekkel finanszírozza az általa is alapított Székely Színházat (ahogyan több kolozsvári társulatot is folyamatosan támogatott), amiért az volt a hála, hogy a kommunista hatalomátvétel után Tompa Miklós egy nap azonnali hatállyal kirúgta a dramaturgi tisztségből, oly módon, hogy még azt sem engedte meg neki, hogy visszamenjen az irodájába, összepakolni a dolgait. Ráadásul még ki is tiltották a színházból, akkor sem engedték be, ha jegyet vett az általa alapított intézmény előadásaira. Talán ez példázza a legjobban a hazai politikai rendszer gazemberségét – miért nem a régi nevét, a Székely Színházat adták vissza a marosvásárhelyi színháznak, avagy miért nem arról az emberről nevezték el a magyar társulatot, aki folyamatosan, önzetlenül finanszírozta azt? Pedig nagyapám úgymond „vörös báró”, baloldali gondolkodású ember volt – addig, ameddig el nem vették tőle a vagyonát. Akkor kezdett másképp gondolkodni, amikor ő is szembesült azzal, hogy az az eszme, amit tanítottak, hamis volt. Sokan haragudtak rá baloldali gondolkodása miatt a nemesek közül. Például soha életében nem adóztatott a faluban. Ő ezt nem csinálta, sőt, mindig segített a falu népének – más típusú ember volt. Ennek ellenére idén július 6-án lesz Ploieşti-en egy perünk, amelyben a román állam be akarja bizonyítani, hogy Kemény János hazaáruló volt. Hiszen úgy nem kellene visszaadniuk a családtól ellopott több ezer hektárnyi erdőt…