2022. május 25., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Barátaim hívták fel a figyelmemet arra a hírre, amely a napokban látott napvilágot a Népújság nyomtatott változatában. 

Az AUR – ismert szélsőséges szervezet – szerint fölösleges, megterhelő és nem igazodik, az AUR oktatáspolitikusai és nemzetszakértői szerint, a román nemzeti oktatás trendjéhez (irányultságához, a jövőképalkotáshoz – a múlt dicsőségének felmagasztalása jegyében) a holokauszt és a szexuális ismeretkör oktatása-tanítása az iskolákban. Ez utóbbiról most nem fejteném ki a véleményemet, ugyanis a nemiség az a valami, amit a legtöbb ember gyakorol – az állatvilágból hozott ösztönökhöz, késztetésekhez, a társadalmi elváráshoz és biológiai parancsokhoz igazodva – tudatlanul, tudatalattilag vagy képregerjedéssel. Persze erről is volna mit tanulni az egészség/erkölcs védelmében és az egyéni, valamint családi tragédiák elkerülése, a nemek közötti egyenlőtlenség felszámolása érdekében.

Az is igaz, hogy annak idején, amikor én jártam iskolába 1954–1965 között, sem egyik, sem másik dologról nem nagyon lehetett, szabadott, nem volt ildomos beszélni. Mert a nemiség szóba hozatalára a trágárság és trivialitás a kamaszoknál hamarabb jelentkezett, mint a józan figyelés, belátás, megismerés, elgondolkodtatás; a pedagógusok nagy többsége pedig a kudarc és a hiábavalóság érzetétől vezettetve óvakodott felvetni a témát osziórán vagy más kötetlenebb alkalmakkor. Suttogtak, pusmogtak, nagyokat hallgattak vagy előttük sem volt minden világos.

A holokauszt ügye meg ún. kényes ügynek számított, amiről csupán az a tanár beszélt órán, aki esetleg túlélője volt a népirtásnak, akinek rokonai, hozzátartozói átélték, vagy történelemórán – ahogyan az AUR is szeretné – egy 50 perces lecke szorításában mondták fel a tankönyvi anyagot. Általánosságban, homályosan, a felelősség kérdését fel sem vetve, vagy mindent a náci németekre kenve. Többet tudott meg a vétlen utókor filmekből, könyvekből, ritka visszaemlékezésekből. 1948 után – miként arra a történészek rámutattak – a zsidóság-cigányság-másként gondolkodók áldozatát a kommunisták hősi harcos múltja és áldozata váltotta fel. Szorította szélre. Az RKP földalatti viselt dolgait, Doftanát ecsetelni sokkal hálásabb volt, rendszerint behívtak egy agg illegalistát, de holokauszttúlélőt aligha. Bár a közvélekedés botorul a kommunizmust és a zsidóságot azonosította, a kettő – mint a gyakorlat mutatta – nem másolható egymásra maradéktalanul. Sőt a zsidók, akár kommunisták, akár kispolgárok, akár kapitalisták, volt kizsákmányolók voltak, nagyrészt elmentek, meghaltak. De az antiszemitizmus, mint azt Kelet- és Közép-Euópa bizonyítja, 1990 után (is) tovább él zsidók nélkül is. A zsidók (a holokauszt l. számú áldozatai) intő példát hagytak volt hazájukra. Azzal az „elméleti” megszorítással, hogy – Petőfi szavaival – „Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:/ Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”.

Ha az AUR-nak nem tetszik a tanügyminiszterek törvényerejű rendelkezése a holokausztnak kötelező tantárgyként való oktatásáról, ezzel a holokauszttagadás sikamlós útjára lépett. Ki és mikor fogja őket ezért a mentelmi jog elpárolgása után felelősségre vonni? Lesz-e bíróság, mernek-e a nacionalista közvéleménnyel dacolva pert akasztani a parlamenti vitézek nyakába? Hány képviselő és szenátor tiltakozott, interpellált ebben az ügyben? A román parlament és minisztérium nem magától választotta ezt az utat az oktatásfejlesztés érdekében, az uniós előírások elfogadásával került konfliktusba a történelemhamisítókkal és holokauszttagadókkal. Mint más kelet- és közép-európai országok példája is mutatja. 

Az AUR és térségünk hasonló szervezetei úgy képzelik, hogy a múlt mint tantárgy és ismeretforrás a gyermekek számára kizárólag mint dicsőséges diadalmenet, győzelemről győzelemre száguldás volt, félisten hősökkel, a nemzetnek csak kiválóságai voltak, állandó gyönyörfürdőzések közepette váltak szépséges sassá. Egy-két fejjel és koronával. A kudarcok, félrelépések, rossz döntések, gyilkosságok, emberellenes törvények, hamiskártyások, fajgyűlölők, álpróféták, árulók nem a soraikból kerültek ki. S ha akadtak is, azokért idegenek, a nemzet bőre alá bújt, a nemzeti vonásokat felöltő, sötét erőkkel szövetkező, világuralomra törekvő zsidók és egyéb népség okolható.

Úgy gondolják, hogy attól rosszabb honfi (silányabb állampolgár) lesz az, aki már tinédzserként és a továbbiakban aktív felnőttként kritikusan kezeli azt a rizsát, hamisítvány- és halandzsakódexet, amit a tanárok, egyetemi katedrák, ideológusok, politikusok, pópák és jól értesült értelmiségi csiszlikek mondanak, nyilatkoznak, prédikálnak, súgnak, írnak lapokban és könyvekben, hintenek az elektronikus és közösségi médián át. Szerencsére nő és hallatja hangját a honi történészek ellentábora is.

És ha már itt tartunk, beszélni kellene a tanulóknak arról is, hogy voltak-e román zsidómentők a Soáh idején? Mi volt az ortodox és görögkatolikus regáti egyházak szerepe a vasgárda és az Antonescu-rendszer támogatásában, áldást hányszor és kik mondtak rá önként és kántorolva? Mert az észak-erdélyi románok a négy év alatt mellőzöttségükben nem feledkeztek meg az ugyancsak kiszorított, majd elhurcolt zsidókról sem. Román parasztemberekről mesélnek, akik a munkaszolgálatosoknak enni adtak titokban, vagy akár bújtatókról is tudunk.

Jó, most azt kérdi az olvasó: és a magyarok?

Igen, minden erdélyi város számontart embermentőket, humanista orvosokat, egyházi személyeket, mi több, egyenruhába öltözötteket, katonákat, hivatásos tiszteket, tisztviselőket. Ezekről egyre több szó esik. Mint ahogyan a felelősségről is.