Pártállástól függően vígan vagy búsan reagáltak kedden a közéleti szereplők arra, hogy többnapos tárgyalás után megállapodtak az európai vezetők a következő uniós költségvetés és a gazdasági helyreállítási alapok elosztásáról. Egyvalamiben jutottak konszenzusra: kész tényként tálalnak még el nem döntött dolgokat, a saját politikai érdekeik mentén. Mert először is ez a megállapodás csak egy része egy hosszabb folyamatnak, de ami ennél még fontosabb, hogy itt inkább lehetőségekről van szó, mint konkrét összegekről, és ezeknek a lehetőségeknek az értékesítésében eddig még ennek a jobb sorsra érdemes országnak egyik kormánya sem jeleskedett.
Akár az elnök és liberális tábora, akár az ellenzék osztogatja az észt nagy hangon, és sorolja a milliárdokat meg az azokból megvalósítható dolgokat, azt mind elhallgatják, hogy ezeknek az összegeknek az uniós költségvetésből érkező része nem készpénz. Az uniós költségvetésből a tagállamok kereteket kapnak, és azokat a keretösszegeket pályázatokkal lehet megszerezni. És a pályázati alapok lehívási arányát illetően szép hazánk az uniós statisztikákban rendre a sor végén kullog, mert a politikai kapcsolatok és összeköttetési szálak alapján felálló hivatalnoki gárdájában nincs meg a kellő szakértelem az eredményes pályázáshoz. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ha most varázsütésre megtanulnának jó munkát végezni, az alapok legnagyobb részére csak akkor lehet pályázni,
ha ehhez az igénylő önrészt, azaz saját pénzt is hozzátesz, aminek az előteremtésére bűvészeket is kellene alkalmazni a kormány gépezetébe. Arról még nem mondtak bővebbet, hogy annak az állítólagos nyolcvanmilliárdnak a pályázatokon kívül mekkora része származna kölcsönből. Pedig ez lényeges lenne, mert annak a kölcsönnek a sorsa a mostani egyezség után még további tárgyalásokon, majd valószínűleg a tagállamok parlamentjének a jóváhagyásán is múlik. Az még annyira sem készpénz, mint a következő uniós költségvetési ciklus keretösszegei, de ha nyélbe is ütik a szükséges egyezségeket, akkor sem fogják páncélszekrényben a kormánypalotába fuvarozni a milliárdokat, hanem azoknak a hitelalapoknak a megszerzéséhez is pályázni kell, legfeljebb más feltételek alapján.
Tehát akárki is mondja, itt szó sincs arról, hogy kapnánk nyolcvan- vagy akárhány milliárd eurót az uniótól azért, mert jól vagy rosszul alkudozott valaki egy csúcstalálkozón. Ezek csak politikai szónoklatok, amik nálunk annyit sem érnek, mint a papír, amire kinyomtatják őket. Ha ígéretekkel lehetne országot építeni, az arab olajsejkek ide járnának koldulni, a baj ott van, hogy az ígéretek megvalósítási aránya miatt nézünk úgy ki, mint Európa koldustelepe. És ezen ezek a milliárdos ábrándok sem fognak változtatni.
