Csütörtöki kimenő
Mire ezek a sorok nyomtatásban megjelennek, vége van a legrövidebb iskolai évnek. Az iskolákban söprik az udvart szorgalmas seprűk, és az évzárókhoz készülődik minden lélek, a kapus bácsitól és nénitől, valamint a tanárokkal szinte egyformán bérezett takarítóktól kezdve a legutolsó tanulóig, akinek jegyei nem érik el a bányászbéka ülepének szintjét sem. Lesznek beszédek és lesznek morgások, búcsúzások és fogadalmak, beszámolók és kiszámolók – ki bírja állva sokáig tűző napon, szakadó esőben, kihangosított szövegek, jutalomkönyvek és elmarasztalások, vakációra gondolás és a szabadság hatalmas érzése tölti be valamennyi résztvevő kebelét (mondanánk nem minden pátosz nélkül). A szülőket elfogja a gond, hol töltse a gyerek a szünidőt, a svejci Alpokban vagy a copacabanai élményfürdők valamelyikében, végső soron a román tengerparton, víkenden, falun, hol a kapanyél és tehénbőgés, fűnyíró gép és vakondtúrás-egyengetés, patakban fürdés és málnavész, összkomfortos nyaraló várja, és ott végre kedvére mobilozhat, tablettezhet, csettelhet a gyerek, ki sem mozdulva a szobájából. Információéhsége amúgy is kielégíthetetlen.
Mások előrelátóak, a gyereket a jövőre készítik fel, amikor matek- és fizika-, angol- és szörftáborba küldik, élménytáborba az örökmozgókat, úszótanfolyamra a hízásnak indult lustákat, katonás táborba a rendetleneket, anatómia-kémia-fizika táborba azokat, akikből, akár tetszik, akár nem, orvos lesz vagy kellene legyen. Persze vannak művésztáborok és cserkésztelepek, egyháziak és világiak, búvár- és alpinista-laktanyák, csak ne lógjon a gyerek az utcán, ne szaporítsa a kulcsos kölykök vastagodó táborát. A szülőnek ui. nincs vakációja, vagy kevés a szabadsága az iskolai szünidő hosszához képest. A hülye főnök nem engedi el.
Mire e sorok megjelennek, már bizonyára mindenkinek van azonnali terve a következő napokra: kerékpár, göri és strand, roller és bandázás, bulizás, sőt lesznek ritka kivételek, akik erre a vakációra eltervezték, hogy megtanulnak angolul vagy németül, elolvassák valamelyik Jókai-regényt, amit a nagyszülők buzgón ajánlottak már évek óta, és rendet raknak a szobájukban. (Bár ez csak nagyon homályos formában ködlik fel előttük.)
Mire e sorok megjelennek, addigra már új tanügyminiszter lesz, és az iskolák semper reformare mozgalma továbbgördül újabb és újabb kimérák, kudarcok, hiábavalóságok és ideák-álmok-külhoni példák felé. Lábra kapnak és terjedni kezdenek oly rémhírek, miszerint az idén elszalasztott két hónapot be kell pótolni, ezért már augusztus 15-én vissza kell térni az iskolába, és nem lesz tornaóra, rajz és ének, hanem helyette jön a matek és az állampolgári nevelés, az infó és a biosz. Vagy valami más. Bevezetik a délutáni oktatást ismét, ahol nem volt, az órák hetvenpercesek lesznek, a szünetekben a fiúk kötelezően fegyvergyakorlatokat végeznek, a lányok pedig megtanulják a sebesültkötözést, merthogy itt a közelünkben háború folyik. Ugyanis a nyár folyamán a hadviselő felek valamiért nem fognak elmenni szabadságra, nem lesz hahota és boldog pancsikálás. Mondom, ezek rémhírek, álinformációk, összeesküvés-elméletek morzsái. A valóság ennél sokkal tótágasabb, szebb, összetettebb és találékonyabb.
Mire e sorok napvilágot látnak, a hajnali rigók füttye belevész a város zajába, a nyugdíjasok mindenki előtt belépnek a kenyérboltokba, és megveszik a tepertős pogácsát, vajas kiflit, croissantot. De még ennek előtte kiveszik a napokra beosztott gyógyszeradagolóból azt a semmi kis hat-nyolc féle tablettát, patikaszert, és vízzel lecsúsztatják. Szívük szerint ásványvízzel innák, de az orvos megmondta, hogy a bubisvíz árt a szívnek, így szívük vágya teljesületlen marad.
De legalább két hónapig (?) nem kell az unokákat hajnali hétkor ébreszteni.
