Mi a reformáció?
Október végéhez közeledve a legtöbben lélekben már készülnek két jeles nap valamelyikére. A protestánsok a reformáció ünnepét október 31-én, a római katolikus testvéreink pedig a mindenszentek napját november 1-jén, illetve a halottak napját november 2-án ünneplik.
Október végéhez közeledve a legtöbben lélekben már készülnek két jeles nap valamelyikére. A protestánsok a reformáció ünnepét október 31-én, a római katolikus testvéreink pedig a mindenszentek napját november 1-jén, illetve a halottak napját november 2-án ünneplik. Azt már kevesebben tudják, hogy ezek a napok szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Mindenszentek napján a katolikus egyházban magasztos ünnepléssel emlékeznek meg azokról a szentekről, akiket nem ismer az utókor név szerint, és nem emlékeznek meg róluk egy-egy külön napon. A mindenszentek közösségéhez azonban nemcsak az elhunytak tartoznak, hanem az idő és tér keretein túl ez a közösség magába foglalja mindazokat, akik a keresztség által Krisztus testének tagjai. A halottak napján pedig az elhunyt testvéreikért imádkoznak, akik a római katolikus tanítás szerint még nem szabadulhattak meg a tisztítótűz kínjaitól. Élők és holtak közössége, élet és halál és Istennél való örök élet kérdése – ez foglalkoztatja leginkább az embereket ma is, mint egykor. És miközben életünk felől gondolkodunk, elkerülhetetlenül körülfoghat minket a halál, a számadás, az elveszés félelme is.
Mielőtt Luther Márton elkezdte az egyházújító munkáját, azt megelőzte egy hosszú folyamat, melynek során ő maga járta végig ennek a szent félelemnek az útját: mit tegyen még, hogy elnyerje Isten irgalmát, és a halál csak egy átszálló állomás legyen az Életben. Imádságos élet, személyes hittapasztalat nem volt számára elég. A szentírást tanulmányozva hallotta ki Isten szavát: van út az Életbe, de ezt nem dolgozhatod ki magadnak, hanem Isten adja ezt meg neked is kegyelemből. Elfogadhatod hitben és Krisztusért, azaz azért, mert a keresztség által te is „megjelölt”, megpecsételt tagja vagy a mindenszentek közösségének, elkészített helyed van az Élők között. Ettől kezdve a Luther és a többi reformátor által munkált reformáció jelszavai lettek: egyedül a szentírás a mérce, egyedül Krisztus az út, egyedül a hit által, egyedül a kegyelemből. Minden más megújítás ezek körül az elvek körül forgott, minden más reform – a tantételek felülvizsgálása, az istentisztelet megújítása, a keresztény élet mint hétköznapi istentisztelet berendezése – mind ezeknek a bibliai elveknek az immár látható kifejeződései.
A reformáció kezdetben megújulási mozgalom volt, és a reformátorok, Luther maga sem akart új egyházat alapítani, csupán azt szerette volna, hogy az egyház térjen vissza a bibliaközpontúsághoz, hogy az egyháztagok is visszataláljanak a Krisztusban felszabadult emberi élethez. A reformáció szakadáshoz vezetett, mely máig fájó seb az egyház testén. Csak az 1817-es jubileumi évben, a reformáció 300 éves ünnepén olvashatunk arról, hogy a protestánsok úgy ünnepeltek, hogy nem akarták támadni a másik felet, hanem a szakadás fájdalmát hangsúlyozták. Azóta pedig a 20. századi megújulási mozgalmaknak köszönhetően protestánsok és római katolikusok egyaránt azon fáradoznak, hogy az egyház szüntelenül megújuljon.
Luther 1517. október 31-én, mindenszentek napjának előestéjén tette közzé az egyház megújítását célzó 96 tételét a wittenbergi vártemplom ajtaján. Azon a „hirdető felületen” melyet a legtöbben láttak – beavatottak, a mindenszentek miséjére igyekvő templomjáró hívek, akik féltették magukat és élő vagy elhunyt szeretteik életét, és eljuthatott a tanítás a kívülállókhoz is, azokhoz, akiket az élet-halál kérdése foglalkoztatott ugyan, de nem keresték rá a válaszokat a templomban.
Mi a reformáció? Mi a reformáció hozadéka? Sok minden felsorolható, a legtöbb ezek közül közismert. Ahhoz például, hogy az evangélium felszabadító híre mindenkihez eljusson, bevezették az anyanyelven végzett istentiszteletet. Ahhoz pedig, hogy Isten mindenkit személyesen is megszólító igéjére mindenki hallhatóan válaszolhasson, lehetővé tették a gyülekezet aktív részvételét az istentiszteleten. El sem tudjuk képzelni, mit élhetett át az az ember, aki addig idegen nyelven hallotta a szent szövegeket, és néhány imádságon kívül mást nem is mondott, hiszen a liturgikus énekeket az ezzel a szolgálattal megbízott liturgikus énekkar, a schola szólaltatta meg. Luther és Kálvin reformátori tevékenységének a kezdetén már rövid idő alatt új, anyanyelvű énekeket szerzett, és másokat is felkért erre a nemes feladatra, hiszen alig volt anyanyelven énekelhető gyülekezeti ének. A jelenség, hogy a gyülekezet rendszeresen énekel az istentiszteleten, a fogalom: „gyülekezeti ének” vagy korál és az ehhez szükséges kiadvány, a gyülekezeti énekeskönyv is a reformáció hozadéka. Talán egy következő lapszámban majd olvashatunk a református és unitárius hagyományról. A reformáció ünnepe előtti héten most ismerjük meg kicsit részletesebben Luther Márton egyházi énekköltői és énekeskönyv-szerkesztői tevékenységét, valamit az evangélikus magyar nyelvű gyülekezeti éneklés főbb vonásait.
„… Énekeljetek az Úrnak új éneket, vígan énekelj az Úrnak, te egész föld! Mert Isten örvendező szívűekké tett szeretett Fia által, akit odaadott érettünk, hogy megszabadítson a bűntől, haláltól és az ördögtől. Aki ezt valóban hiszi, nem tehet mást, mint hogy erről vidáman, örvendező lélekkel énekel és beszél, azért, hogy mások is meghallják, és ők is (Jézushoz) jöjjenek. (…) Ezért jól teszik a könyvnyomtatók, hogy szorgalmasan nyomtatják a jó énekeket, és sokféle külső díszítés által is vonzóbbakká teszik azokat az emberek számára, hogy a hitnek erre az örömére buzdítsák őket, hogy szívesen énekeljenek.”
Luther Márton
Ma már általában minden protestáns család tulajdonában van énekeskönyv, vagy akár családon belül is, személyes tulajdonunknak is mondhatjuk a gyülekezeti énekeskönyvünk egy példányát, melynek birtokába különböző módon jutottunk. Van, aki konfirmációja alkalmával kapta, másokat házasságkötésük alkalmával ajándékozott meg a szertartást végző lelkész az énekeskönyv egy példányával. Sokan vagyunk, akik családi hagyatékként féltve őrizzük a szüleink vagy nagyszüleink megkopott példányát. Igen, az énekeskönyv a hagyományos protestáns, evangélikus otthon elengedhetetlen tartozéka volt (?). Pár évvel ezelőtt vasárnap reggelente még mindenki magával vitte istentiszteletre saját énekeskönyvét. Ma már templomaink padjain általában elegendő énekeskönyv várja az istentiszteletre érkezőket. És ezt is megszoktuk, pedig egykor nagy kincs volt egy-egy énekeskönyv. Arról pedig szinte teljesen elfelejtkeztünk, hogy az énekeskönyv a reformáció ajándéka, „találmánya”.
Az énekeskönyvek története a reformációval, egészen pontosan az előreformáció időszakával kezdődik, amikor a cseh testvérek közössége megjelentette az első nyomtatott énekeskönyvet (1505). A reformáció előtt a gyülekezeti éneklés háttérbe szorult a szertartást végző papok és a liturgikus kórusok (scholák) énekszolgálata mellett. Azonban a reformátorok, így Luther Márton is, a hívek lelki nevelésében fontos eszköznek tekintették az éneket, másrészt nagyon fontosnak tartották, hogy a gyülekezet imádsággal és énekléssel kapcsolódjon be a liturgiába, és ne csak külső szemlélője legyen annak. Luther nem csak elvileg fogalmazta meg ezt az akkor merész gondolatot, hanem az énekszerzőket új énekek írására buzdította, ő maga is több éneknek szerzője. Ezek az új énekek előbb lapokra nyomtatva terjedtek az olvasni tudó lakosság körében. Hamarosan, 1524 januárjában Nürnbergben megjelent az első evangélikus énekeskönyv, az Achtliederbuch, mely nyolc éneket tartalmazott, ezek közül négy Luther-ének: Jer örvendjünk keresztyének, Bűnösök hozzád kiáltunk, Óh, Úr Isten, tekints hozzánk, Szívében szól a balgatag. Az énekeskönyv címlapja szerint az énekeket templomi éneklésre szánták, az énekek szövegének tartalma pedig Isten Igéjéhez igazodva a Szentírásból vétetett. Ezt igazolja az a táblázat is, melyet az énekeskönyv három énekéhez csatoltak, s amelyben az énekszövegek alapjául szolgáló bibliai idézeteket tüntették fel. Még ugyanabban az évben jelent meg Wittenbergben Johann Walter, Luther munkatársának énekeskönyve (Geistlich Gesangbüchlein), mely egyben az első többszólamú kottákat közlő énekeskönyv, s melyhez Luther maga írt előszót, valamint az egyszerre két kiadónál megjelentetett Erfurti Enchiridion című énekeskönyv, mely már 18 Luther-éneket közöl.
A 16. században gyors egymásutánban jelentek meg különféle énekeskönyvek, és fokozatosan kialakult a mára sajátosan evangélikus énekeskönyvként ismert forma, ahol a gyülekezeti énekek mellett megtaláljuk a családi áhítathoz segítséget nyújtó szövegeket (áhítatok menetét, imádságokat), Luther Kis Kátéját és a Hitvallásokat is.
A magyar evangélikusok első énekeskönyve Gálszécsi István nevéhez fűződik. Több 16. századi énekeskönyv mellett azonban a legjelentősebb énekeskönyv az Ács Mihály által szerkesztett Zengedező mennyei kar (Lőcse, 1696), majd annak sok énekkel, a százötven genfi zsoltárral és különböző nagyhéten énekelt tételekkel (Kyrie Puerorum, Passió, Jeremiás siralma) bővített és átdolgozott kiadása, az Új zengedező mennyei kar (Lőcse, 1743), mely a 19. századig használatban volt.
Az énekeskönyveket elsősorban istentiszteleti használatra, gyülekezeti éneklésre szánták. Gyakorlati hasznuk azonban túlmutat az istentiszteleten: segítséget nyújtanak a keresztény ember számára abban, hogy a gyülekezeti istentiszteleti alkalmakon kívül is énekelhessenek, imádkozzanak, s így épüljenek lelkileg a mindennapokban, örömteli napokon vagy bánat idején, a családi körben vagy magányosan. Ha eddig talán nem így használtuk saját énekeskönyvünket, érdemes kipróbálni: vegyük elő hétköznapjainkon is, olvassunk el, imádkozzunk el belőle egy imádságot, olvassunk – dúdoljunk – énekeljünk el egy éneket, és meglátjuk, milyen sajátos módon erősödünk ezáltal lelkiekben.
Az iskolákban eleink a Szentírás és a Káté mellett az énekeket is tanították a gyerme-keknek, így a vasárnapi istentiszteleten a gyermekek kórusa vezethette a gyülekezeti éneket. A gyermekek felnőve maguk is vigasztalást és bátorítást meríthettek a kívülről ismert, lélekből énekelt gyülekezeti énekekből. Ma sincs ez másként azok életében, akik felekezeti iskolában vagy gyülekezeti hitoktatás alkalmával tanulták az énekeskönyv énekeit, s ma is kézbe veszik azt olykor. De gondoljunk Isten iránti hálával arra is, ami ma természetes: hogy akár többféle énekeskönyvünk is van (gyülekezeti, ifjúsági stb.), ez hitvalló eleink tudatos munkája révén vált lehetségessé.
Benkő Timea evangélikus teológiai tanár
Az oldalt szerkesztette:
Ötvös József lelkipásztor
