„Mi baj van, gyermek?”

Beszélgetés a már „nem túlságosan fiatal” Szávai Gézával

Évtizedek óta, ha nem is túl gyakran, de rendszeresen beszélgetünk. Szávai Géza minden évben eljön a marosvásárhelyi könyvvásárra, elhozza régebbi és újabb könyveit. Az Amiért élünk című új könyvéről kérdezném, de azt mondja, írt egy rövid szöveget, mostantól kezdve ez kerül minden regénye borítójának belső oldalára… Közöljük ezt, ebben minden benne van. Rendben, de engem mégis főként az érdekelt, amiért élünk. 

– Sokat ígér a könyved címe: Amiért élünk… Kíváncsi volnék, hogy szerinted az olvasó megtalálja-e benne a választ a „miért”-re? 

– Minden könyvcím ígéret, persze, de leg-inkább afféle hívó szó. Hogy az olvasó is megtalálja a maga válaszát a kérdésekre. Mielőtt rám kérdeznél, mielőtt szavamon fognál, hogy „na, de Géza, te megtaláltad, amiért élsz?” – nos, én úgy oldottam meg a helyzetet, hogy a könyvet három nagy fejezetre osztottam. Mind a három fejezetcím önmagáért beszél: AMIÉRT ÉLÜNK, AMIÉRT MEGHALUNK és AMIÉRT TÚLÉLÜNK. Tehát a sorsunknak szegezett kérdések egy tőről fakadnak, de szerteágaznak. 

– Te mindhárom kérdést feltetted? Magadnak? Másoknak?

– Sokaknak. Köztük saját magamnak. Tudom, hogy éppen halottak napja előtt vagyunk, és ez „megágyaz” egyfajta, jól ismert hangulatunknak, de ha visszagondolok a megélt évtizedekre, akkor engem az „amiért túlélünk” hallatlan sodrása ragad el. Lenyűgöz. Történelmi okok miatt az erdélyi emberek ezt jobban értik. Tudom, mert itt éltem, itt nőttem fel. Fiatalkoromban nagyon érdekeltek Immanuel Kant művei. Művelt fiú szerettem volna lenni, na. Az ítélőerő kritikája – micsoda könyvcím! Önmagában többet ér egy könyvnél, nem? És ez a cím az életemhez, életünkhöz igazodva egyszer csak így kezdett dobolni az agyamban: A TÚLÉLŐERŐ… és kényszeresen tapadt hozzá: …kritikája! Bosszantott a dolog. Hiszen az a túlélőerő, amit én megtapasztaltam, amely engem is fenntartott, az nem kritikát, hanem dicséretet, áhítatot, zsoltárt érdemel! De soha nem írnék könyv fölé ilyen hangzatos címet: A túlélőerő dicsérete. Ötven éven át sem találtam egy megfelelő, pontos és vállalható szót a túlélőerő mellé… 

– Ifjúkori könyv az Amiért élünk? 

– Nagyon fiatal koromban keletkezett írások is vannak benne. Kivételesen nem regény. Hanem sorsmetszetek. Úgy is mondhatnám, hogy látványok a magam teremtette regényvilág súlyosan valóságos pereméről. Ez pedig bárkinek ismerős helyzet és állapot: saját életünknek, „világunknak” mintegy a széléről, szinte kívülállóként végignézünk az életünkön. Hogy onnan „meglátsszék”, amiért élünk, túlélünk… Ezzel a könyvvel aztán az „ifjúkori művek” közreadását is zárom. 

– De te pár hónappal ezelőtt is következetesen „hatvannyolc esztendős fiatalemberként” határoztad meg magad!

– Továbbra is érvényes! De a félreértések elkerülése és a pontosítás végett mostanában hozzáteszem, hogy már nem vagyok túlságosan fiatal. 

– Kissé szokatlan, talán meglepő is az a tudatosság és következetesség, amellyel a „világregény-világodat” felépítetted. Mintegy félszáz köteted jelent meg 68 éves korodig. Vajon a könyveid bizonyos hányada nem született volna meg ilyen elméleti háttér, ilyen tudatosan megtervezett szerkezet, építkezés nélkül?

– Csakis így jöhetett létre, amit kamaszként elképzeltem. Racionális, nagyon makacs gyerek voltam. Jó humorú, jó eszű szüleim eltűrték, hogy ilyen legyek. Aztán én is „hozzászoktam magamhoz”… Jobban érthető a viszonyom az íráshoz, az epikus prózához, ha elmondom, hogy harmincas éveim végén, Budapesten választás előtt álltam. És egy bőrönd mellett, meg egy beteg feleség és egy beteg kislány mellett. Akkor így döntöttem: a világon sok jó regény, hatalmas epikai mű létezik a Bibliától a Száz év magányig. Még ha egy bibliát volnék képes írni, ha nem írom meg, az sem fog hiányozni, hiszen van már egy. Sok jó regény áll az emberek rendelkezésére. Meglesz a világ az én megírandó regényeim nélkül is. Na, de Szávai Eszter! Egyetlen ilyen kislány van a Földön. Nem volt kérdés, hogy miként döntök. Lemondtam az írásról, három párhuzamos állást vállaltam, és robotoltam éjjel-nappal… Pihenésképpen, mondjuk a buszon „fejben” azért mégis írtam a regényeket, néha jegyzeteltem is, remélve, hogy egyszer talán visszatérhetek az íráshoz. És akkor folytattam – amit tizenhárom éves koromban elképzeltem. 

– „Hosszmetszet” és „keresztmetszet” regényekről beszélsz. Előbbire példa a Székely Jeruzsálem vagy az Aletta bárkája, utóbbira mondjuk, a Múlt évezred Marienbadban. Egyik is, másik is meghatározó könyv a pályádon. És még hozhatnék fel ilyen példákat. Nem biztos, hogy az olvasó úgy gondol rájuk, mint egységes regényvilág részeire. Fontos, hogy tudatosuljon benne ez a szándékod?

– Fontos, hiszen ha én nem akarnám, akkor is így érzékel az olvasó: életművé olvassa össze a regényeket. Esetemben az egymástól stílusban, hangvételben, felépítésben nagyon különböző, egyedi regényeket. 

– Akik csak egyetlen regényedet ismerik, gondoljunk például azokra, akik fordítások révén ismerkedhetnek meg a munkáiddal, veszítenek-e valamit, mert nem rajzolódik ki előttük ez az átfogó, terjedelmes univerzum?

– Ezt a rövid ELŐZÉK-et, amelyet koncentráltabb fülszövegként a regényeim belső borítójára szántam – és amelyet ígéreted szerint beszélgetésünk mellett közreadsz, kösz –, nos, ezentúl ez a más nyelvre fordított regényeim belső címlapján is szerepelni fog. Tehát az az olvasó is képbe kerül… Van egy olvasói ösztön, „olvastam egy regényt, elolvasnék még egyet, aztán még egyet a szerzőtől”. Ezt az ösztönt nem szabad az írónak lebecsülnie. Én most már rövid térképet adok a regényeimhez. Több mint térkép. Néhány mondatban helyére teszi magyar, székelyföldi tájoltságomat, jelzi, hogy semmivel sem vagyok (vagyunk) kevesebb mi, „evilági” lények – a világregények körében. És már nem kell többet magyarázkodnom, pláne jópofiznom arról, hogy a sör nem alkohol, a medve nem játék… És velem sem jópofiznak, hanem képbe helyezkedve olvassák a regényeimet. 

– Még gyerek, tizenhárom éves voltál, amikor rácsodálkoztál Balzac hatalmas vállalkozására, az Emberi színjátékra. Úgy látom, a gyermekeknek is nagy szerepet szánsz ebben az íróilag teremtett világban.

– Nekem nagyon intenzív volt a gyerekkorom. És az élet ott folyt körülöttünk. Részesei voltunk. A tanítói lak mindig a templom mellett lévén, a legmélyebb irodalmat „hallgathattam”, olvashattam gyerekként. Ábrahám és Izsák történetét a küsmödi templomban vallásórán hallottam. Aztán olvastam. Ezt a pár oldalt azóta is hatalmas regénynek tartom… Szóval a gyerek belenőtt az életbe, és belenőtt az irodalomnak nevezett kultúrkörbe. Nem gagyogtak neki. Én sokszor írtam és írok gyerekekről. Gyerekeknek is, sokat. Sőt: szülőknek a gyerekekről. Hogyan tegyük szellemi élményünkké a gyereket… A Gyermekvilág trilógia három kötete szól erről.

– Több meseregényt is írtál, amikor csak tehetted, külön is találkoztál, beszélgettél, interaktivitást kezdeményeztél ezzel a korcsoporttal. A gyermekkönyvek szervesen illeszkednek a világregény-családodba?

– Igen, úgy gondoltam, hogy apró, humoros történetektől jutok el a gyerekekkel a felnőttnek nevezhető irodalomig. Ezeket a kísérleteimet „lépcsőzetes irodalom” névvel illettem… De nézd, amikor – sokszor – gyerekekkel találkozom, mindig felolvasok nekik a Székely Jeruzsálemből egy oldalt. Olyan figyelmesen hallgatják, mint annak idején én az Ábrahám és Izsák történetét. 

– A regényeid belső borítójára szánt önvallomásod akarva-akaratlanul komoly, szinte teoretikus szövegek hangvételére emlékeztet, hiányzik belőle a humor…

– Nem te vagy az első, aki észrevetted. Még sehol nem jelent meg, de odaadtam egy-két barátomnak. Egyikük fontosnak tartja, de azt írja, olyan, mintha testamentumot olvasna. Na, ez, és most a te észlelésed elgondolkoztat. Én testamentumszerűséget eddig csak kétszer írtam. Akkor is szégyelltem magam. Hogy „ilyesmit” kellett írnom. Aztán… másfél évtizeden át napi kapcsolatban, barátságban Polcz Alaine-nel (idős barátom, Mészöly Miklós feleségével) meggyőződtem arról, hogy ez – is – természetes része az életünknek. Hogy testamentumot írunk. Alaine könyveket írt arról, hogyan kellene (emberi méltósággal) meghalnunk. Most, a halottak napja környékén ő is gyakrabban jut eszembe. Ha élne, beszámolnék neki a speciális helyzetemről. Amit íróként alkottál, nem viszed a sírba, de halálod után még 70 évig élnek a szerzői jogaid! Gondolj bele, milyen vitákat kavarva élnek „jogaikkal” mostanság is a Molnár Ferenc-örökösök, azelőtt a Bartók-örökösök és így tovább. Számomra tehát az kell logikus legyen, hogy „saját jogkiterjesztő elképzelést teremtsek” a halálomat követő 70 esztendőre! Mintha élnék! Na, ezt a rövid szöveget első lépésnek tekintem, és nem zavaró, hogy túl komolynak, netán végrendeletszerűnek tekintitek… Majd elmúlik! 

– Visszatérve a humorra: ez az életművedből, és mint sokan tudják, a mindennapjaidból nem maradt ki, még a legnehezebb időszakokban sem. Amikor az írói teljesítményedre gondolsz, hova helyezed el a derűt, a mosolyt, a nevetést?

– Szeretném, ha mindenütt, minden regényemben érzékelni lehetne a derűt. A Székely Jeruzsálem nem kimondottan vidám olvasmány, egy francia kritikában mégis megjegyezték: „a szerzőnek kitűnő humora van”. Na, az ilyen véletlen jelzés sok mindent visszaigazol. Hogy a magamfajta fickó is kaphat menedékjogot ezen a Földön. Én ugyanis – gyárilag, akaratomtól függetlenül – fura szerzet vagyok. Rosszkedvemben hülyéskedem, amikor nagyon rosszul vagyok, akkor leállíthatatlanul humorizálok… Gyerekkoromban, ha túlzottan szellemeskedni, poénkodni kezdtem, anyám gyanakodva figyelt, és megkérdezte: „Mi baj van, gyermek?” 

Ha ilyesmit kérdeznél, akkor elárulom, hogy „már nem túlságosan fiatal gyerekként” most éppen egy abszolút humoros könyvet írok. Kilenc múzsa létezik, de a könyvem a tizedikről szól. Világregény a maga nemében. Címe: CSINTALAN MÚZSA – avagy a nevetés regénye a Föld nevezetű bolygón.

Szávai Géza: Világregények világa 

Tizenhárom éves koromban nagyon elcsodálkoztam, hogy egy francia embernek, Balzacnak volt mersze nekifogni és (vagy száz összefüggő regényben) „megírni az emberiséget” (Emberi színjáték – La comédie humaine). Azóta sem akadt ilyen következetes regényíró, aki egész életében egy regényvilág felépítésén dolgozott volna. Pedig – gondoltam – lehet írni egyre-másra a regényeket, de ha azokat egyetlen elme hozza létre, az olvasó amúgy is mindegyiket EZ elme alá rendeli, együvé társítja őket. (Életművé „olvassuk egybe” Dosztojevszkij regényeit is)…

Akkor tehát én csakis több (sok) regényből lazán összeálló és szerves életre keltett terebélyes regényegyüttest írok majd A VILÁGRÓL. Ha sikerül – ehhez – eleget élnem. Aki majd beleolvas, azt olyan közérzettel teheti, mintha bepillantana, és körbenézne a világban. Így képzeltem tizenhárom éves koromban. 

És aztán eposzszerűen hullámzó hosszmetszetet írtam Székely Jeruzsálem címmel, esszéregényt, amely átfogja az életemet és a közösség(em) félezer esztendejét. E hosszmetszetet követte a keresztmetszet, a Múlt évezred Marienbadban c. regény a polgári Nyugat-Európához visszailleszkedő Kelet-Európa posztkommunista korszakáról. 

Közben tizenhárom éves koromtól vitatkozom Balzackal, aki emberi színjátékot ígért, és francia világot ábrázolt. Persze, hiszen ő francia! És persze francia, német, orosz, spanyol stb. országokból áll össze a világ(unk). De például az eurázsiai kontinens közepén elterülő TRANSZILVÁNIA országot nem lehetett csupán egyetlen nép nevével megnevezni, hiszen itt évezrede élnek együtt magyarok, németek, románok. Európát, a kontinenseket, a Földünket sem nép- vagy országnév nevezi meg. Lehet tehát nagyobb léptékű, természetszerűen tágas az emberi közérzet. Közérzetileg illeszkedhetünk a soknépű Földhöz, életünk – tehát történeteink! – tágabb kereteihez. A Székely Jeruzsálem regénycím kapcsán a „székelyről” és a Székelyföldről így teljes méltósággal mondhatom el, hogy ez egy magyar népcsoport neve és régiója Transzilvániában. És vallhatom, hogy a soknépű Föld (gömb!) felületének bármelyik pontjáról nézve áttekinthető és elmesélhető a világ. Ezért (is) írhattam a regényeim fölé: világregények. (A rádióban is „világzene” szól!) A Székely Jeruzsálem mellé újabb hosszmetszetregényt „építettem”, az Aletta bárkáját. A vallásháborúk idején Amszterdamból Japánba vetődött lány, majd kétgyermekes anya egy különös, kegyetlen történetben páraként illan el a Földről. 

A Csodálatos országokba hoztalak c. regényem a női létezés, a női princípium egy újabb végletes történetét követi – Amerikától Oroszországig. Természetes összefüggéseiben, teljes szélességében látott világban történik minden… 

Mint rész az egészre, a több száz oldalas Makámaszútra az alcímével a többi regényemre is utal, egyúttal a „működésük elveit” is jelzi: „Kisregények és nagyregények az ideiglenes emberi érintkezések zónájából”. Itt is Amerikától a Fekete-tengerig, ázsiai partokig, Németországon, Ausztrián és – időben – másfél évszázad történelmén át ingázik a cselekmény.

Ilyen térben, ilyen háttér előtt pedig olykor súlyos nagyregényként tűnhet fel (ekként hat) akár a pár oldalas történet is. Kisregények és nagyregények tehát – hosszmetszet- és keresztmetszet-nyalábok között elhelyezkedő sok kisebb-nagyobb regény. Együtt egy élő, valós dimenzióiban lüktető emberi világ. Így képzelgek róla tizenhárom éves korom óta. Mindegyik regényem különálló, önmagában megálló „egyedi” mű. És mégis „illeszkednek” ezek a világregények: egymást erősítő, szerves regényvilággá. Így képzeltem el; és írtam, írtam a kis- és nagyregényeket. Reméltem, hogy 65 éves koromig elkészülnek, majd összeállnak a regények annyira, hogy felsejlik velük/bennük, és működni kezd, amit gyerekként elterveztem. Már elmúltam 65, és nem tudni, hány leszek. Bizonyosan örülhetek, hogy legalább ennyi (68 éves) lettem. Talán az eddig publikálatlan, majdnem kész vagy félkész regényeimet is a „helyükre” illeszthetem, ha valamennyit még élek. De már így is, már most is felsejlik, és életre kaphat ez a „világregény-világ”.