Mesélő olló
2017-09-26 14:40:17
- Nagy Székely Ildikó
Balogh Árpád keze alatt több mint fél évszázada szépül, fiatalodik az idő.
Balogh Árpád keze alatt több mint fél évszázada szépül, fiatalodik az idő. A megszelídített hajtincsekkel mintha a gondok is elsimulnának, és amint felfénylik a frissen borotvált arc – ha rövid időre is –, az egész világot kellemesebbnek, elfogadhatóbbnak érzi viselője. Talán a szakma szeretete teszi, hogy a hetvenes évei elején járó férfifodrász saját korát sem mutatja, fiatalos lelkesedéssel fogadja és szolgálja ki ma is fehér köpenyében vendégeit. Látogatásomkor csak időpontot szerettem volna kérni a beszélgetésre, de mivel éppen akadt egy fél órája, készségesen mesélni kezdett.
– Apám azt mondta, ha nem tanulsz, fiam, borbélynak adlak. Nem bántam meg.1960-ban, tizennégy évesen mentem tanulónak egy privát fodrászmesterhez, Mülner Lajoshoz. Marosvásárhelyen, a Szabadi utcában volt az üzlete. Most is emlékszem, a kezembe adott egy portörlőt, egy seprűt és egy kézi hajvágó gépet, és kijelentette, leülni nem szabad. Ha nem volt vendég, sepregetni, törölgetni kellett, hogy szokjam az egész napos talpon állást. A mesteremnek elektromos hajvágó gépe is volt, de mi, tanulók csak kézi géppel dolgozhattunk. Borotvát fenni is meg kellett tanulnunk, a zsilettesek ugyanis csak a hetvenes években jelentek meg. Volt a falban egy szeg, azon egy szíj, ott fentük a szerszámot minden borotválás előtt. A kopaszra nyírás is kimondottan inasmunka volt. Három évig tartott a tanuló időszak, de még véget sem ért, amikor munkába álltam. Az iskolát közben esti tagozaton fejeztem be, egy évet a Bolyai líceumba, két évet a Papiuba jártam.
– Hogy indult a munka?
– A Higiénia szövetkezetnél vizsgáztam, aztán egy hétig a Kossuth utcában voltam. A Lenin utcai üzletben és a főtéri Luxban húsz-húsz évet töltöttem el, de a Bolyai-tetőn és a Litoral vendéglőnél is dolgoztam, a Városházával szembeni fodrászüzletben pedig hét éven át mostam, vágtam a hajat. A hatvanas évek fodrászszalonjaiban hajnalban indult az élet, amikor a kábelgyár elfújta a hatot. Akkoriban nagy kincs volt a pontosság. Ha öt percet késett az ember, azt mondta a felettese, elment a vonat, ha ez holnap is előfordul, többet ne gyere. Hétköznap este 8 óráig dolgoztunk, szombatonként volt, hogy éjfélig is, vasárnap délután 2-ig. Amikor munkába álltam, olyan sok volt a vendég, hogy szerdánként, szombatonként és vasárnaponként csak borotválást lehetett vállalni. Olyankor előfordult, hogy egy nap 20–22 vendég is beült a székembe. Még tízóraizni sem jutott idő. 1974-ben volt még egy erős hullám. Akkoriben nagy tetűjárvány volt a városban, de ha valaki tetvesen jött, hazaküldtem, hogy tisztítsa meg először petróleummal a fejét.
– Milyen hajviseletek számítottak divatosnak a hatvanas-hetvenes években?
– A férfiak többsége a hosszú hajat kedvelte, a rövidre nyírt frizuráról úgy tartották, hogy az a börtöntöltelékek viselete. Akkoriban terjedt el a bretonos csikófrizura, amely – akárcsak a kopaszra nyírás – az inas munkája volt, a mester csak kijavította. Aztán volt a kefe- vagy huszárfrizura. Ez egy viccesebb viseletnek számított. A vendég haját körben levágtuk, a feje tetején pedig ollóval és fésűvel eldolgoztuk, úgy, hogy egy cipőkeféhez hasonlító frizura szülessen. Egy másik hajviselet a Cicero-frizura volt, az Olaszországból jött be. Ennél a viseletnél a fület érte a haj, ollóval vágtuk, aztán előrefésültük, majd egy kicsit jobbra. A klasszikus frizurát is sokan kérték, a fodrászversenyeken is követelmény volt a fantázia- és a plasztikfrizurával együtt. A versenyzőnek minden frizura elkészítése után át kellett mosnia a haját, és utána foghatott is neki is a következőnek. A fantáziafrizura a fodrász elképzelése szerint készült, nem volt előírva, hogy például jobbra vagy balra fésüljük a hajat. A fodrászversenyeken szigorú követelmény volt, hogy a borbély ne csak az ollóval, borotvával, hanem a fésűvel is jól tudjon bánni. Magam is részt vettem több ilyen versenyen… A fodrászoknak akkoriban réz céhtáblájuk is volt. Minden reggel kitettük a szalon elé, este pedig bevettük, hogy nehogy lába keljen. A mi táblánk már nincs meg, az 1970-es árvíz vitte el.
– Hozott-e változást a férfifodrászatban 1989 decembere?
– Mi továbbra is a szövetkezetben maradtunk. A 2000-es években hét évig a Városházával szembeni fodrászüzletben dolgoztam. Hat éve zárták be az üzletet, azóta sincs fodrászüzlet a főtéren. A városközpontból ide, a Budai utcai üzletbe jöttem. Most már nyugdíjas vagyok, de amíg bírom, dolgozom. Szeretem ezt a szakmát, ez hajt előre.
– Találkozott-e különleges, furcsa kívánságokkal az évtizedek során?
– Egyszer azt kérte tőlem egy színész, hogy csak az egyik felén vágjam le a szakállát. Egy szerepéhez kellett ez a viselet.
– Egyébként szokott még borotválni? – vetettem fel egy régóta megfogalmazott kérdést. – Egy ismerősöm pár évvel ezelőtt a szakállától szeretett volna megválni, de a borbélyüzletből, ahova betért, azzal küldték el, hogy higiéniai okokból ez a szolgáltatás már nem létezik.
– Aki ezt állította, az kifogást keresett, mert nem szeret vagy nem tud borotválni. Nekem mostanában is van olyan vendégem, aki naponta kér borotválást. Aki ennek nem mestere, annak én nem adnék férfifodrász oklevelet.
– Változott-e az utóbbi években a vendégszám?
– Ma már sokkal kevesebb a kuncsaft. Mióta megjelentek az olcsó hajvágó gépek, sokan inkább otthon nyírják le a hajukat. Ez azért is kézenfekvő, mivel mostanában a nagyon rövid frizura a divat. De úgy gondolom, ez változni fog.
– Van-e utánpótlás a szakmában?
– A fiatalok nemigen érdeklődnek a borbélymesterség iránt. Tanfolyamok persze mindegyre indulnak, de azt aligha tanulják meg a jelentkezők, hogy hogyan kell kövön, szíjon borotvát fenni, a hajat megfelelően fésülni. Meg azt is el kellene mondani az újoncoknak, hogy a munka a sepregetéssel kezdődik, és akkor ér véget, amikor a távozó vendégre feladjuk a kabátot. Amíg pedig a székünkben ül a kuncsaft, beszélgetni kell vele, mesélni, kérdezgetni, hogy mit hogyan szeretne. Ha pedig nincs vendég a szalonban, akkor is a szék mellett kell állni, és várni, amíg valaki meg nem érkezik.
