Mese a felelősségtudatról
2017-07-02 15:19:59
- Nagy Székely Ildikó
Nemcsak Kisherceg módjára „megszelídítettjeinkért”, rózsánkért, fánkért, növekvő gyermekeinkért, gyermekivé tisztuló szüleinkért tartozunk felelősséggel, mindenki mással szemben is vállalnunk kell kimondott és elhallgatott szavainkat, véghezvitt vagy elmulasztott tetteinket.
Nemcsak Kisherceg módjára „megszelídítettjeinkért”, rózsánkért, fánkért, növekvő gyermekeinkért, gyermekivé tisztuló szüleinkért tartozunk felelősséggel, mindenki mással szemben is vállalnunk kell kimondott és elhallgatott szavainkat, véghezvitt vagy elmulasztott tetteinket. Legalábbis erre okítanak a kezdetektől, otthon, óvodában, az iskolák alsó, majd felső tagozatán, és később is, végig az úton… Négy-öt évesen kedvenc titkos szórakozásom volt a nyelvöltögetés. Rendszerint kenyér- vagy egyéb sorban, édesanyám mögé rejtőzve mulattattam ezzel magam – persze, mindig egy másik gyereket szemeltem ki a néma csúfolódásra –, és mire beleuntam, már a pulthoz értünk. Anyám sohasem vette észre, mit művelek, így szidás sem járt érte. Egy alkalommal azonban a velem egykorúnak látszó „áldozat” az első nyelvöltésre elsírta magát, a kezét fogó felnőtt pedig, mintha a szeme sarkából figyelte volna a jelenetet, iszonyú haraggal támadt rám. Minden erőm elhagyott, miközben igyekeztem letagadni, meg nem történtté tenni a turpisságot.
– Az én lányom nem hazudik – hallgattatta el édesanyám a perlekedőt. A sorban állás további perceiben csak az előttem várakozók cipőit láttam... A szüleim sosem tértek vissza az incidensre, de nekem még sokáig fájt a méltánytalanul kapott bizalom. Többször nem is volt bátorságom lódítani, felelőtlenül ártani, még akkor sem, ha az igazságból hátrányom származott.
Hasonló gyermekkori életlecke, úgy gondolom, sokunknak hasznára válna. Akkor talán érzékelni tudnánk tetteink súlyát, és elkerülhetőek lennének az olyan történések, mint amilyenről egyik kedves ismerősöm számolt be a minap.
Egyetemista fia a felelősségteljesebb hallgatók táborába tartozik, azokéba, akik nemcsak félévi vizsgalázban esnek neki könyveiknek, jegyzeteiknek, hanem október elejétől folyamatosan igyekeznek lépést tartani a tananyaggal. Éppen ezért lepődött meg annyira a fiatalember, amikor az egyik vizsgajegye helyén egy kérdőjelet talált. Némi „izgalmas” várakozási idő – pontosabban a pihenésre szánt hétvége – után aztán kiderült, hogy az írásjel nem a javítótanár tanácstalanságára utal, nem értékelhetetlen a dolgozat, csak egész egyszerűen elveszett. Még szerencse, hogy a diák lehetőséget kapott arra, hogy elmenjen az illető oktatási intézmény titkárságára, és a titkárnővel közösen megkeresse dolgozatát. Szemrevaló papírhegy „megmászása” után a piszkozatok között talált rá munkájára, amit aztán az illető tanár ott, helyben ki is értékelt. De ha érdektelenségből vagy bátortalanságból nem jár utána a dolognak, ősszel, vagy amikor lehetőséget kap rá, a pótvizsgázókkal együtt próbálhat újra szerencsét. Mert ilyen körülmények között már nemcsak a tudásról, hanem a szerencséről is szól a „játék”.
Ennyit a felelősségtudatról… Talán elsőként nem a virtuálisan bódultnak, semmivel sem törődőnek hitt „mai” gyermekeket kellene megtanítani rá, hanem a felnőtteket. Közülük is csak azokat, akik nagyságuk tudatában, az életet átfogó, lassan haladó sor élén megfeledkeztek róla.
