Van-e még hiteles mérlegünk? Nem arra az eszközre gondolok, amelyet az arra illetékes hivatal hitelesít, hanem arra az erkölcsi mértékre, amelyet nagy általánosságban elfogad egy társadalom döntő többsége.
Van-e még hiteles mérlegünk? Nem arra az eszközre gondolok, amelyet az arra illetékes hivatal hitelesít, hanem arra az erkölcsi mértékre, amelyet nagy általánosságban elfogad egy társadalom döntő többsége.
A magam részéről kényszerítést érzek azt állítani, hogy nincs ilyen mértékünk. Azt nem tudom ugyan megmondani, mikor, milyen körülmények között és hol vesztettük el, csak abban vagyok egyre biztosabb, hogy nagyon hiányzik. Hiánya pedig annál fájdalmasabb, mivel esély sem mutatkozik a megtalálásra.
Persze az is lehet, hogy csak keveseknek hiányzik. Mégis, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenki cselekedeteit erkölcsi mércével mérjük, nehezen nyugszunk bele ebbe az állapotba. A többes szám, első személy használatát kéretik nem valami dicsekvésnek minősíteni, egyszerűen úgy érzékeltem mindenkor, hogy a szavak és a cselekedetek összhangja nélkül még a hasznosságukat illetően legindokoltabbnak tűnő átverések is erkölcstelenek. Akkor is, ha én magam, és akkor is, ha még oly „fontos” személyek követik is el. Soha nem tagadtam, most sem teszem: életem során én is szembesültem ezzel a dilemmával, és bizony számos esetben nem feleltem meg az erkölcsi mérce magam szabta „normájának”. De ahhoz, hogy ezt megállapíthassam vagy bárki más megtehesse, szükség volt egy általánosan elfogadott és vallott mércére.
Ma már mindent fölülírni látszik a hasznosság elve: nemcsak anyagilag, hanem eszmeileg is hasznosnak ítélhető egy-egy cselekedet. Nem sorolok példákat, olvasóim mindegyike oldalakon át tudna ezekről értekezni. Hogy mégis szóba hozom, az csupán annak a következménye, hogy manapság elburjánoztak a különféle mérlegkészítések, évértékelők, hangzatos kijelentések mind Romániában, mind Magyarországon. Nem, nem tévesztem össze és nem is óhajtom egybemosni a két országban elhangzó és már elhangzott értékelőket, csupán a párhuzamosságra hívnám fel a figyelmet.
Elvi elfogadásra került minap a következő hét évre tervezett uniós költségvetés. Megkönnyebbülést jelent, hogy sikerült megegyezni, sőt, konszenzusra jutni egy nagyon is kétségesnek látszó tervezetben, amely meghatározhatja a 27 ország közeljövőjét. Nyilvánvaló volt az igyekezet, hogy az EU tagjai mindenképpen üzenni óhajtottak a világnak: nem esik szét az oly sok áldozattal (és megannyi hibával!) tető alá hozott Európai Közösség! Óvatos optimizmussal lehet tehát arra a lehetőségre tekinteni, hogy végre, minden gazdasági válság ellenére, sikerül egyensúlyban tartani a Közösség költségvetését. Ehhez nagy szükség volt arra, hogy minden tagállam belássa: a korrekt, átlátható gazdálkodásnak nincs, nem lehet alternatívája. A tehetősebb országok (tényleges befizetők) nem vonták meg támogatásukat, a kevésbé tehetősek (tényleges haszonélvezők) pedig alacsonyabb szintű támogatást is elfogadtak azért, hogy felzárkózásuk folyamata ne akadjon el reménytelenül.
Miután pedig nem létezik az itt oly sokat emlegetett mérce, azonnal megnyíltak a kommunikációs csatornák annak megítélésére, hogy a tárgyaló felek közül ki hogyan tette a dolgát a február 6-7-i éjszakát is átívelő egyeztetéseken. Nem kell azon csodálkozni, hogy az aláírók elégedettek az elért eredménnyel, a tárgyalásokon jelen nem levők pedig elégedetlenek. Természetesen mindent lehetett volna másképpen is tenni, alakítani, de ezt csak azok tehették volna meg, akik ott voltak. Márpedig a kívülállónak el kell(ene) fogadnia, hogy akkor és ott ez volt az egyetlen lehetőség a konszenzusos megegyezésre.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy az ellenzőket tényszerűen kívülállóknak minősítem, megjegyzem: tudom, valamennyien nagyon is érintettek vagyunk és leszünk abban, amit jogos képviselőink aláírtak a 2014–2020-as évek közötti költségvetést illetően. De bírálatunk immár okafogyottá válik, hiszen, ismétlem, jogos képviselőink bennünket teljes hitellel képviseltek Brüsszelben, és amennyiben ők helyesnek ítélték meg az aláírást, akár személyes fenntartásaik mellett is, akkor azt így kell elfogadnunk. Különben is: az majd a gyakorlatban fog eldőlni, hogy egyáltalán képesek leszünk-e élni azoknak a támogatásoknak a lehetőségeivel, amelyeket az egyezség rögzít. Hiszen nem titok: eddig is legtöbb bajunk abból származott, hogy vagy elmulasztottunk kötelező határidőket a pályázatok benyújtása során, vagy pedig „sajátosan” értelmeztük a felkínált pénz elköltését. Ez esetünkben azt jelentette, hogy úgy gondoltuk, kényünk-kedvünk szerint költhetjük azokat a forrásokat, senki nem fogja ellenőrizni. És ebben a folyamatban aztán ismét bebizonyosodott, hogy még nem ismertük el a közpénzek felhasználásának olyan erkölcsi parancsát, amely fejlettebb országokban teljesen elfogadott szabály. Hogy azt ne mondjam: mérce! És ott is vannak ugyan törvénytelenségek, de azokat nem ejnye-bejnyével, hanem a törvény valós szigorával igazítják helyre.
Túl sokat éppen ezért nem kell leragadni azokon a kommentárokon, amelyek egyrészt hatalmas sikerről beszélnek, másrészt pedig elfogadhatatlan kompromisszumokat emlegetnek. Maradjunk annyiban, hogy van okunk bizakodni a következő néhány évre, és csak rajtunk múlik, hogy a bizakodást tényekkel is „igazolni” tudjuk, mindkét országban és egész Európában.
Persze nagyon örvendenék, ha megkerülne végre az a bizonyos mérték a kommentárokat illetően is. Erre persze egyre kevesebb reményt látok a szinte folyamatosnak tekinthető választási kampányban. Pedig a „nép egyszerű fia” vajmi keveset foglalkozik az államháztartási hiány állapotával vagy a nemzetgazdaság növekedési százalékaival, a „nemzetrontó” vagy „nemzeti” szólamokkal, egyszerűen szeretné, ha nyugodtabban, kiszámíthatóbban (és jobban!) élhetne, mindennapjait ne szőné át az egyre jobban rátelepedő politika. Olyan nehéz ezt teljesíteni?!
