Nem, nem a Dózsa György utca felújításával kapcsolatos káoszról filozofálok, az már idejétmúlt, mindenki azt nyomatja a Facebookon. Nem is arról, hogy fölösleges azon sopánkodni, miért most, hiszen tudom azt, amit sok buffogó nem, vagy nem akar: egy ilyen felújításra nem akkor kerül sor, amikor az azt eldöntő testület tagjai felkelnek az ágyukból, és a homlokukra csapnak, hogy basszus, megvilágosodtunk, ma felújítjuk a Dózsa György utcát! Ide pályázni kell, megvárni az eredményt, kedvező elbírálás esetén kiírni a versenytárgyalást, kiválasztani a nyertest, szerződést kötni a kivitelezővel, végigtolni a logisztikát, megtervezni az alternatív útvonalakat satöbbi, satöbbi, nem részletezem, úgyis hiába. Persze, ettől függetlenül mindezt jó lett volna a nyári szünet idejére előre tervezni, de ez most így esett, így suppant.
Inkább arról írok, hogy napok óta azon agyalok, hogyan lehetne e perifériális központban, a felújítási folyamat idején (és nem csak) adekvát módon és eredményesen eljuttatni a gyereket az oviba, majd onnan beérni a munkahelyre. Vegyük sorra a lehetőségeket. Gyaloglás kizárva, nincs ahol hagynom a babakocsit. És lusta is vagyok.
Egy. Bicikli. Nyilván. Eszem ágában sincs! Hiába motorozom 25 éve, senki nem tudna rábírni arra, hogy a reggeli káoszban felpakoljam a szamárra a szinte hároméves csemetét, és bicikliút híján karikázni kezdjek vele a dugók okozta agyvérzésközeli állapotban leledző autóvezetők között. Életveszélyes. Pont.
Kettő. Robogó. Van egy otthon, a városban a legtökéletesebb közlekedési eszköz. Kicsi, fürge, elfér az autók között a lámpánál, nem tartja fenn a forgalom ritmusát, tehát kisebb az esélye, hogy egy barom esemesező elcsap hátulról, oldalról, elölről. Automata, váltogatni sem kell, csak húzni neki. De nem lehet, kérem szépen! A honi jogszabály tiltja, 14 éves korig nem lehet kétkerekű gépjárművel gyermeket szállítani. Nyugaton, több országban is természetesen lehet, persze spéci gyereküléssel felszerelve, sisakban, meg minden. Nálunk megint okosabbak a pápánál.
Három. Elektromos roller. Ez jó lenne, attól függetlenül, hogy gyűlölöm az imidzset, amit közvetít. De illegálban mehetnék vele a járdán is ott, ahol nagy a forgalom. Ám a gyerek pici még ahhoz, hogy álljon rajta előttem (úgy, ahogy azt több leleményes apuka esetében is láttam). Lehet, jövőre veszek egyet, aztán röhöghettek nyugodtan, én is röhögni fogok magamon.
Négy. Fogyatékos papi-mami kétszemélyes háromkerekű, olyan tuktukféle. Komolyan, még erre is gondoltam, persze rögtön elvetettem az ötletet. Még hülyébbnek néznék ki, mint a rolleren, és a járdán nem fér el, illegálba sem.
Öt. Longboard gördeszka, spéci, az elejére szerelt gyereküléssel. Na, ez királyság! Nosztalgia a kilencvenes évekből, amikor deszkáztam. De van három visszaütője: nagyon drága; csak kisebb babák férnek el rajta, akik agyrázkódást kapnának azoktól az átkozott térkövektől (melyik idióta térkövezte le a fél várost, komolyan?); és semmi kedvem minden reggel fellábalni vele a Gecse utcán.
Hat. Kétszemélyes, zárt karosszériás, benzin- vagy elektromos motorral hajtott, segéd-motorkerékpárként bejegyzett, kábé egy méter széles háromkerekű. Ilyeneket először ’92-ben láttam Svájcban, már akkor fogra estem, hogy milyen praktikusak, és jól is néztek ki – mint valami minivadászgépek, persze szárnyak nélkül. Több manufaktúra is készít több fajtát, a járdán való közlekedést kivéve minden elvárásomnak megfelel. Autók közötti előrehaladás, ingyenes parkolóhely, kis méret, esővédelem. Igen, gyártják még őket. Igen, veterán Porschét lehet venni az árukból, használtan is. Tudjátok mit, akkor már maradna a veterán, inkább szívnék azzal a dugóban.
Hét. Nincs hetedik opcióm, ennyi volt. Ilyen jól állunk, kérem szépen. Segítsetek, ha tudtok, jövök egy sörrel érte. Csak várok még egy kicsit itt né, a dugóban, de ma szerencsés vagyok, húsz perc alatt megtettem nyolcszáz métert. Pillanatnyi fogyasztás 14,6 liter, nem vagyok túl zöld, azt hiszem. És a Dózsa György utca csak most következik. De már beletörődtem, hogy lekésem a repülőt, a következő járatot még elérem. Talán.
