Menekülés 1916 őszén

(Folytatás szeptember 2-i lapszámunkból)

Hivatalos intézkedések

Köztudott, hogy a román támadás váratlanul érte a lakosságot. A központi vezetést nem is annyira váratlanul, mint inkább felkészületlenül. A magyar kormány részéről e kérdésben hozott konkrét intézkedések két héttel Románia hadüzenete előttiek, vagyis Románia és az antant közötti titkos szerződés megkötésének idejéből valók. Az is igaz ugyanakkor, hogy Románia ellenségként való háborúba lépésének lehetőségével a magyar rész már a világháború kezdetétől fogva számolt. 

A nagyszebeni császári-királyi katonai parancsnokság 1915 júniusában egy titkos átiratban értesítette a menekültügyi kormánybiztos Betegh Miklóst1 egy esetleges lakosság-kitelepítés foganatosításáról a keleti határ mentéről. Ebben tájékoztatta őt az állambiztonsági szempontok ez esetben való alkalmazásáról. Idézünk a titkos átiratból: „Egy román betörés illetőleg felriasztás esetén Erdélynek a Maros mentén és ettől délre eső része ki fog üríttetni, az állami javak elszállíttatni fognak. Hogy az ebből kifolyólag szükségessé váló vasúti szállítmányokról tájékozódás legyen szerezhető, kérem Méltóságodat, hogy minden tekintetbe jövő polgári hatóságot utasítani szíveskedjék, miszerént azok az adandó esetben elküldésre kerülő szállítmányokat mielőbb és állomásonként közvetlenül a kolozsvári vasútvonal parancsnokságnak adják tudtára. A hatóságok utasítandók volnának, hogy a kiürítésnél, különösen ott ahol ez gyorsítva hajtandó végre (tehát a határ közelében) csakis kincstári és különösen fontos küldemények jelentessenek elszállításra, nehogy fontosabb javakat – időhiány vagy más körülmények miatt – kelljen visszahagyni. […] Emellett hangsúlyozni kívánom, hogy nyugtalanságra semmi ok sincsen, azonban minden eshetőséggel számolni kell, és mindent elő kell készíteni, hogy kellemetlen meglepetést ne okozzanak.”2 Ezután Tisza István miniszterelnök utasítására Betegh kormánybiztos adatokat gyűjtött a közigazgatási és egyéb hatóságok érték- és pénzkészlete, az ellenség számára értékkel bíró levéltári anyag, múzeumok és egyházak értéktárgyai, a telekkönyvek, valamint a pénzintézetek értékeinek és készpénzének helyzetéről, amelyek elmenekítése a megyei hatóságokra hárul. Az elkészült kimutatás szerint a felbecsült értéktárgyak elszállítására előirányoztak 46 vasúti kocsit, és elszállításukat a berakodási helyekről a császári és királyi központi szállításvezetőség vállalta.

Ezeknek az előzetes intézkedéseknek a foganatosításaként menekítették el 1916 szeptemberében Marosvásárhelyről is a Kultúrpalota festett üvegablakait, a képtár nagy értékű festményeit, a Teleki család nemzetségi levéltárát, a református egyház művészeti és történeti értékeit, valamint a pénzintézetek pénzkészletét.

Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes a háború előzményeiről a következőket írta: „Vezetőink már júniusban tudták azt, hogy ha Románia támadni fog, a román csapatokat minden nagyobb ellenállás nélkül talán a Maros vonaláig beengedjük, és mégsem történt tulajdonképpen semmi arra nézve, hogy azokat a javakat is, amelyek feltűnés nélkül biztonságba helyezhetők lettek volna, már előre elszállítsuk. […] A veszélyeztetett területek kiürítésére vonatkozó előkészületek katonai részről csak abból állottak, hogy a nagyszebeni katonai pa-rancsnokság augusztus elején kiadott »Riadó intézkedéseivel« tett bizonyos előkészületeket egy váratlan román támadás esetére. Augusztus 6-án elrendelte ugyanis, hogy a Maroson inneni terület és Beszterce vidéke ellenséges támadás esetén kiürítendő. A tulajdonképpeni kiürítési intézkedéseket azonban az 1. hadsereg-parancsnokság csak augusztus 25-én adta ki, amely természetesen már elkésett.”3

A m. kir. belügyminiszter 1916. augusztus 15-én, „a lakosságnak veszélyeztetett vidékről való eltávozása esetén szükséges intézkedések megtétele” érdekében szigorúan bizalmas körlevelet küldött Csík, Háromszék, Brassó, Fogaras, Szeben, Hunyad, Krassó-Szörény, Beszterce-Naszód, Máramaros, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Udvarhely, Torda-Aranyos, Nagy-Küküllő, Kis-Küküllő, Alsó-Fehér, Kolozs, Szatmár és Arad vármegye, továbbá Marosvásárhely törvényhatósági jogú sz. kir. város főispánjának. A 4340. res. számot viselő belügyminiszteri körlevél bevezetőjében óvatosan utal az esetleges ellenséges betörésre, majd vázolja a menekülés szervezése során követendő eljárásokat. „A hadműveletek jelenlegi alakulása folytán – szól az utasítás – az ország határainak ellenséges betörés ellen való megvédése biztosítottnak látszik. Mégis el kell készülnünk minden eshetőségre, nehogy a harctéri eseményekben bekövetkezhető váratlan fordulat a lakosságot és a hatóságokat meglepetésszerűen érje és óvatosságból jó előre meg kell tennünk mindazokat az előkészítő intézkedéseket, melyek az ellenség betörése esetén a menekülni kívánó lakosok és értékesebb ingó vagyonuk lehető gyors elszállítását biztosíthatják.”4 

A továbbiakban, a tapasztalatra utalva, arra inti a főispánokat, hogy ott, ahol a lakosság helyben maradt és a vagyon kevesebb kárt szenvedett, menekülésre ne biztassák őket, de meg se akadályozzák abban. Előírta, hogy a vagyonosabbak, akik utazási költségeiket fedezni tudják és életfenntartásukat is biztosítják, szabadon utazhatnak az ország belseje fele; a rászorulókat a szomszéd törvényhatóságokba kell irányítani; ha a katonai érdek úgy kívánja, akkor tovább kell küldeni őket az ország belseje felé. A vasúton való elszállításról az illetékes katonai vonalparancsnokság gondoskodik. A közutakon gyalog és szekéren menekülőket irányítani kell minden út igénybevételével úgy, hogy ezáltal a katonai szállítások és felvonulások ne akadályoztassanak. A lakosság vigyen magával egypár napra való élelmet. Az elszállásolásnál biztosítani kell az élelmezést. A családoknál való beszállásoláson kívül az elhelyezésre felhasználhatók az üresen álló épületek, gyárak és iskolák, ugyanakkor foganatosítani kell a szükséges egészségügyi intézkedéseket is.

Az utasítás kitért a menekültek tevékenységének a megszervezésére is. Előírta, hogy azok lehetőleg maguk közül válasszanak bizalmi embereket, akik a felmerülő kérdéseket és panaszokat közvetítsék a hatóság felé. A hatóságnak kötelessége a menekültek megvédése a szorult helyzetüket kihasználó lelketlen nyerészkedőkkel szemben is. Munkaalkalmak teremtését ajánlja a menekülők számára, ami támogatásuk leghelyesebb és legértékesebb módja. Ahol a befogadók a menekültek ellátásáról gondoskodni nem tudnak, ott az ellátás biztosítása érdekében napi egy korona támogatást helyez kilátásba fejenként a belügyi tárca terhére. Megvonja viszont a támogatást azoktól, akik létfenntartásukról gondoskodni képesek és azoktól is, akik nem a veszélyeztetett vidékről valók. 

Kijelölték a menekülőket befogadó területeket is. A máramarosi lakosság számára Szatmár megyét, a csíkiaknak Maros-Torda és Udvarhely megyéket és Marosvásárhely várost, a háromszékieknek Udvarhely megyét, a Brassó megyeieknek Nagy- és Kis-Küküllő megyéket, a fogarasiaknak Nagy-Küküllő megyét, a Szeben megyeieknek Nagy-Küküllő és Alsó-Fehér megyét, a hunyadiaknak Torda-Aranyos és Arad megyéket, Krassó-Szörénynek Arad megyét, Beszterce-Naszódnak pedig Szolnok-Doboka és Kolozs megyéket. Az állatállomány biztonságba helyezéséről a földművelésügyi miniszter volt hivatott intézkedni. 

Az utasítás záró része megnyugtató szavakkal szól a címzettekhez, elkerülendő a lakosság pánikba esését: „Midőn a fenntiekről Méltóságodat bizalmasan értesítem, nem mulasztom el újból hangsúlyozni azt, hogy a jelenlegi helyzet komoly aggodalomra nem ad okot, és a határok ellenséges betörés ellen való megvédése biztosítottnak látszik, csak a legszükségesebb előkészítő intézkedéseket és megbeszéléseket minden feltűnés nélkül és titoktartás mellett oly módon szíveskedjék megtenni, hogy azok által a lakosságban nyugtalanság és riadalom ne keletkezzék.”5

Még ugyanaznap a 4350. res. szám alatt, az  előbbi kiegészítéseként, egy újabb szigorúan bizalmas körlevelet küldött a belügyminiszter a főispánokhoz. Ez már a katonai érdekeket szem előtt tartó intézkedéseket tartalmazta. „A lakosságnak a netáni ellenséges betörés esetén veszélyeztetett vidékről való eltávolítása vagy menekülése esetén […] – olvasható az utasításban – a hadvezetés súlyt helyez arra, hogy mind- azok a férfiak 17–55 éves korig, akik nem teljesen munkaképtelenek, feltétlenül a mögöttes országrészekben helyeztessenek el, hogy szükség esetén hadiszolgálatra igénybe vehetők legyenek és az ellenség hatalmába ne kerülhessenek. Ez okból a lakosság távozásánál különös gondot kell arra fordítani, hogy az esetleg visszamaradó lakosság között a jelzett korban levő férfiak ne maradjanak, továbbá arra, hogy azon a helyen, ahova menekülés vagy kiürítés esetén szállíttatnak, az elhelyezés megtörténte után a hatóság által azonnal számba vétessenek.”6

Ez a menekítési és elszállásolási terv a hadi helyzet változásával többször is módosult, hiszen időközben az útra kelt határ menti lakosságot nyugatabbra kellett irányítani, akikhez újabb területek lakosságát is menekíteni kellett (Udvarhely vidéke, Maros-Torda keleti része stb.)

A rendeleteket a címzettek két-három nap után kapták kézhez, majd értesítették az alispánokat és a főszolgabírókat azok tartalmáról. Maros-Torda megye főispánjához augusztus 18-án érkeztek a leiratok, aki másnap, 19-én szóban, majd 20-án írásban közölte tartalmukat az alispánnal és a hat főszolgabíróval.7 A helyi hatóságok be is tartották az utasításokat. A várható eseményekről a lakosságot nem értesítették és fel sem készítették. 

Sőt, az egyre erőteljesebben megnyilvánuló aggályokat hivatalos rendeletekkel igyekeztek eloszlatni és a nyugalmat fenntartani. Az egyik ilyen lakosságmegnyugtató intézkedésről a gyergyószentmiklósi egyházi Domus Historiából értesülünk, amelyben a következők olvashatók:

 „Augusztus havában egy hadosztály jött valahonnét, valamelyik fronton Gyergyóba is. Azt mondták, hogy tüntető sereg Románia ellen, hogy vegyék észre, hogy ezen keleti határon is van sereg. Augusztus 18-án nagy tábori mise volt a Szárhegy felőli réten. Szent mise után […] a tábornok azt mind hirdette a papoknak, hogy nyugtassák meg a népet, nincs veszély. Ezen kívül a hatóságok is felszólították a papságot a nép megnyugtatására a szószékről. Meg is tettük. Ezt a menekülő nép a szemünkre is vetette. De igazságtalanság volt, mert nekünk kötelességünket teljesíteni kellett.” 8 

A fennebbihez hasonló hírről értesülünk Gyergyóalfalu Domus Historiájából is: „Augusztus 18-a volt. Kora reggel. […] A tábori misénél Magyar és német beszédet tartottam (mármint a plébános). Az utóbbi rövid volt. Az osztrák kapitány toasztjában csak úgy pattogott a Romániával szemben biztonságot hirdető tűz. Reminiscor. Igen, emlékezem, augusztus 27-e volt, vasárnap. A prédikáció is a keringő rossz hírekkel szemben, mint előbb, most is megnyugtatót mondott, hogy a nép lelke idő előtt fel ne riadjon. Jöttek az újságok is. Velük együtt ütöttük [szóban – a szerző megj.] 27-én este többen az oláhokat a kaszinóban is. Az egész határ mentén semmi katonaság nem volt, legfennebb ez az árva zászlóalj. Lehetetlennek tartottuk ezt a védelmet, ha komoly veszély volna. Így vélte mindenki.”9

A hadüzenet tudomásul vétele után, még 1916. augusztus 27-én éjjel elrendelték a határ menti vármegyék hivatalainak, az állományoknak és rendkívül értékes javaknak az ország belsejébe való menekítését. A hadvezetőség, tekintettel a határszéleken álló csekély haderőre, a rendszeres, fokozatosan visszavonuló, az ellenség előrenyomulását késleltető védekezést határozta el, mindaddig, míg a harcterekről kellő számú haderőt vonhat el Erdély védelmére. A késleltetés a hadműveleti rendelkezések szerint vasúti és közúti műtárgyak (hidak, völgygátak stb.) felrobbantását, a hegyi öszvérutak, szekérutak eltorlaszolását jelentette, és visszavonulóban az ellenséget rajtaütésekkel kellett gyengíteni. Csatározást vállalni semmiképpen nem lehetett, ehhez nem volt erő. Ennek a taktikának volt az „eredménye” a Gyimes-völgyön keresztül Moldvába vivő vasútvonalnak a lóvészi részén lévő viadukt felrobbantása, de Csíkszereda romhalmazzá lövése is. 

Ugyanakkor az előre tervezett, hadi érdekekre való tekintettel lakhelyük elhagyására kötelezték a 15-57 év közötti férfilakosságot is. Ez az akció végeredményben pánikszerű meneküléshez vezetett. Egyrészt, mert a megrémült lakosság spontánul is menekülni igyekezett, másrészt pedig kényszerből indult útra, hiszen a határ menti falvakban szinte mindenütt elrendelték a települések teljes kiürítését, hadszíntérnek nyilvánítva a vidéket. 

 

1 Betegh Miklóst, Torda-Aranyos megye főispánját még 1914-ben a hadüzenet után (július 28.) kinevezték a XII. hadtest, azaz a történelmi Erdély területére kormánybiztosnak. 1916 májusában felmentették két másik kormánybiztos társával együtt ezen feladat végzésétől, mivel 1915 nyarán, a gorlice-tarnowi előnyomulással a keleti front eltávolodott az országhatártól. 1916. augusztus 7. táján, egy időben  Arz tábornok kinevezésével az 1. (erdélyi) cs. és kir. hadsereg élére, ismét kinevezik a XII. hadtest és a VII. hadtest (Bánát) területének kormánybiztosává.

2 Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország hadat izene.” A barcasági csángók kálváriája. Barca Kiadó, Budapest, 2008, 13–14. o.

3 Nagy Vilmos: A Románia elleni hadjárat. I. kötet. ERDÉLY. Második, bővített kiadás. M. Kir. Honvédelmi Minisztérium kiadása. é. n. 71. o.

4 Maros Megyei Nemzeti Levéltár, Maros megye lt, Főispáni iratok, 129. res. /1916. sz. Közölte: Veres Emese-Gyöngyvér: i.m. 430–433. o.

5 Uo.

6 MmNL, Maros megye lt, Főispáni iratok, 130. res. /1916. sz. Közölte: Veres Emese-Gyöngyvér: i.m. 433. o.

7 Uo.

8 Lásd: Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó. Székelyföld, 2016, 8. sz., 42. o. Megjegyzendő: augusztus 18-a Ferenc József császár és magyar király születésnapja volt, amit országszerte megünnepeltek.

9 Uo. 44-45.