Méltó lenni ehhez a pódiumhoz

Egy marosvásárhelyi származású, fiatal zongoraművész játékában gyönyörködhet április 6-án a marosvásárhelyi Kultúrpalota közönsége. Péntek Attilával a csütörtökön este 7 órakor kezdődő Filmzenék című rendkívüli szimfonikus hangverseny kapcsán beszélgettünk.

– Honnan a zene iránti szereteted, fogékonyságod? Családi örökség?

– Nincsenek művészi pályán tevékenykedő családtagjaim, a szüleim egész más területen dolgoznak. Édesanyámnak ugyanakkor jó hallása van, rengeteget énekelt gyerekkoromban, talán ennek köszönhetem a zenei hallásom. Öt-hat éves koromban a marosvásárhelyi Talentum Alapítványhoz jártam ének- és zenefoglalkozásra. Csoportos éneklésen vettem részt, népdalokat, gyermekdalokat tanultam.

– Hogyan folytatódott, fejlődött mindez az iskolai évek alatt?

– Első osztálytól a Művészeti Szaklíceum diákja voltam. Akkoriban a hegedűt vagy zongorát lehetett választani, én utóbbinál maradtam.

– A tanáraid közül ki volt rád a legnagyobb hatással?

– Ávéd Silló Éva tanárnő. Nyolcadik osztályban kerültem hozzá. A zenei pályám is valamikor nyolcadik osztály végén kezdődött. 

– Emlékszel a fontosabb fellépéseidre abból az időből?

– Az első talán a nyolcadik osztály első félévi vizsgája volt. Akkor kaptam először tízest a vizsgán. Egy Haydn-szonátát, egy Bach- és egy Liszt-etűdöt játszottam. Ávéd tanárnő mindig szervezett koncerteket nekünk, így egyre többet kezdtem játszani. Viszont a félévi koncerten fellépni a Palotában kiemelt fontossággal bírt. Aztán tizedik osztályban jött a kolozsvári Bach-zongoraverseny, ami egy újabb mérföldkő volt az életemben. Ez volt az első versenyem.

– Milyen eredményt értél el?

– Kiválósági díjat kaptam, ami az első díjnak felel meg. Ez egy elég fontos pontja volt a folyamatnak, amely során eldöntöttem, hogy a zenei pályán maradok. 

– Gondolom, ezután újabb versenyek következtek.

– Szintén tizedikben a Viva la Musica nemzetközi versenyen, tizenegyedikben a Sigismund Toduţa nemzetközi zongoraversenyen szereztem első díjat. A legfontosabb viszont a Carl Filtsch zeneszerző- és zongoristaverseny volt, ahol harmadik, zeneszerzés kategóriában pedig I. díjat kaptam. 

– Már akkor zeneszerzéssel is foglalkoztál?

– Ez csak próbálkozás volt. Egy sikeres próbálkozás. Ha majd kellő tudásom és kompetenciám lesz, talán újra próbálkozom. Addig úgy érzem, merénylet lenne a zene ellen. Az az egyszeri alkalom viszont nagyon kellemes élmény volt. A verseny gáláján el is játszhattam a szerzeményem.

– Mi volt a címe, témája?

– A címe Etude, ami pedig a témát illeti, inkább technikai „brillír” próbált lenni, mint nagyon mély zene. 

– Jelenleg negyedéves vagy a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Milyen az egyetemi élet?

– Mindenképpen érdekes. Könnyen el lehet veszni benne. Nekem viszont nagy szerencsém van azzal, hogy Ávéd tanárnő után ifj. Csíky Boldizsár személyében ismét egy olyan kiváló tanárhoz kerültem, aki meg tudott tartani ezen az úton. De, persze, nem volt könnyű belerázódni ebbe az új életciklusba. Kezdetben nehéz volt boldogulni a szüleim nélkül, meg az egyetemi oktatást is meg kellett szoknom. A líceumban heti három zongoraórám volt, itt heti egy van. De ifj. Csíky Boldizsár tanár úr annyiszor meghallgat, ahányszor szükséges.

– A fellépések sora bizonyára az egyetemen is folytatódott.

– Van szólóestem a rádióban, koncertezem az egyetem zenekarával, részt vettem a bukaresti Magyar Zene Fesztiválon. Az egyetemi évek alatt a fejlődés volt számomra a legfontosabb. Az, hogy előkészüljek a zenei élet „nagy pódiumára” való fellépésre. 

– Kinek a műveit játszod a legszívesebben?

– Van néhány zeneszerző, aki érzékenyebben érint, ugyanakkor azt hiszem, mindannyiukban van valami fantasztikus. Azonban különös gyengédséget érzek az orosz posztromantika iránt, talán az áll a legközelebb a lelkemhez. De igyekszem mindig azt játszani, amit nem tudok, olyat tanulni, ami kényelmetlen. Például Mozart d-moll zongoraversenye is része a repertoáromnak, azt a kezdetek kezdetén rettenetesen nehéz volt játszani. Nagyon átlátszó zene, tiszta, minden kihallatszik.

– Mesélj egy kicsit a soron következő marosvásárhelyi fellépé-sedről.

– Csütörtökön Gershwin Kék rapszódia című szerzeményét játszom. Ami a filmzenéket illeti, számos zseniális alkotás van közöttük. Nem tudnám elképzelni a Csillagok háborúját John Williams vagy a Gladiátort Hans Zimmer zenéje nélkül. Ezzel el is árultam a két kedvencem. Mellettük persze ott van Henry Mancini, Gershwin. 

– Milyen érzés itthon játszani?

– Ez kétélű dolog. Egyrészt mi többet kívánhat az ember, mint hogy azon a színpadon játszhasson, ahol éveken keresztül jobbnál jobb zenészeket hallgatott? Másrészt viszont pont emiatt nagy kihívás. Ez az első nagy koncertem, és hát otthon játszani, tudjuk, hogy a futballban is a legnehezebb. Magas elvárásoknak, illetve annak a vágyamnak kell megfelelnem, hogy méltó legyek ehhez a pódiumhoz. 

– Hogyan látod az életed az egyetem után?

– Szerencsére még a mesterképző is hátravan, így még sokat tanulhatok. A későbbiekben talán a külföldi életbe is belekóstolnék, de mivel nagyon családcentrikus vagyok, kizárt, hogy sokáig bírnám távol a családomtól. Ami a későbbi jövőt illeti, mindenképpen tanítani szeretnék, hogy továbbadhassam azt a sok mindent, amit kaptam, és természetesen játszani is minél többet. Igyekszem elvégezni, amit tudok, az Úristen pedig majd eldönti, merre menjek.