2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Csifó János ny. rádiószerkesztővel

– Kedves János, Medgyesen születtél 1935. január 28-án, de csak január 31-én jegyeztek be. Miért? 

– Valóban január 28-án születtem, de amikor édesapám be akart íratni, az anyakönyvvezető azt mondta: János név nem létezik Romániában, csak Ioan… Hiába erősködött apám, nem tudta meggyőzni, ezért elment a medgyesi református egyházhoz, hogy kérjen egy születéspapírt, ami alapján meg lehet oldani a névkérdést. De nem adtak. Ezért 1935. január 31-én, amikor édesapám újból megjelent a hivatalban, a közalkalmazott nem tágított, és beírta a Ioan nevet. Így éltem le az életem… Öcsém 1941-ben született Vásárhelyen, ő a Miklós nevet kapta, mert Horthy Miklós születésnapján jött a világra. Medgyesen laktunk, de a bécsi döntés után, 1940. szeptember 6-án átköltöztünk Marosvásárhelyre. Édesapám cipész volt, Medgyesen bérelt egy helyiséget, megtudta, hogy át lehet költözni, és gyorsan elintézte az útlevelet. Néhány kaptafát, varrógépet, fontos cuccot pakoltunk fel egy teherautóra, és indultunk Marosvásárhelyre. Nyárádtőnél léptük át a román határt. Pár nap után a Bernády utcában kaptunk egy szobát, ott kezdtük életünket. A következő évben lettem első osztályos a református iskola elemi osztályában. A református kollégiumban folytattam, de jött a ’48-as tanügyi reform, megszűnt a kollégium, és engem áthelyeztek egy középfokú pénzügyi iskolába.


Csifó János




– Miért választottad a színit, ahonnan két év után kirúgtak? Ha jól tudom, Komzsik Istvánnal egyszerre kellett elhagynod az intézetet.

– Azért mentem oda, hogy ne kelljen bevonuljak katonának… ’55-ben felvételiztem a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, amit 1954. szeptember 1-jén helyeztek át Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Felvételiztető és későbbi tanárom volt Lohinszky Loránd, Tarr László, Csorba András, Nagy Imre, Erdős Irma. Utóbbi beszédtechnikát tanított. Ám másodév végén, egy-két nappal a vizsgák előtt Komzsikkal bemásztunk az épületbe egy vécéablakon, s bementünk a lányok hálójába. Ott beszélgettünk. Jelen volt 8 lány a 11-ből, de jött a kapus, és jelentett a vezetőségnek. Kezdődtek a vizsgák. Nem szóltak semmit, csak azután mondták: ki vagyunk rúgva… A harmadik személy, akit színészi képességei miatt tettek listára, Székely Feri volt. Később kérvényezni lehetett a visszavételt. Szólt Tarr Laci meg Lohinszky, hogy írjunk kérvényt, de mi nem írtunk. Székely megtette, őt visszavették, elvégezte a színit. Komzsikkal átmentünk Kolozsvárra a magyar szakra. Ott beírtak a másodévre. Kolozsvárra 1957-ben kerültem, és máris bekapcsolódtam a rádiós életbe. Ekkor került oda, javaslatomra, Jászberényi Emese, aki évfolyamtársam volt. Amikor el tudtam lógni az egyetemről, elmentem Darida Györggyel műsort felvenni. Persze fizettek valamennyit, ami mindig jól jött egy kispénzű egyetemistának.

– Hová helyeztek ki az egyetem elvégzése után?

– Bordosra kellett volna mennem magyartanárnak, de amikor volt a helyosztó, el sem menten, mert tudtam, hogy a Marosvásárhelyi Rádió lesz a kenyéradóm. Oroján Sándor igazgató Jászberényi Emesének és nekem is megígérte: ha végzünk, mindkettőnket felvesz. Betartotta a szavát. 

– Mondj néhány szót a Marosvásárhelyi Rádió megalakulásának körülményeiről.

– A Marosvásárhelyi Rádióstúdió 1958. február 8-án kezdte meg kísérleti adásait a 202 méteres középhullámon, hétköznapokon napi 30 perces magyar és 15 perces román nyelvű műsorral. A rádió születésnapját 1958. március másodikára teszik. Fontos nemzetközi esemény előzte meg a kormány döntését, ugyanis bizonyos nemzetközi fórumokon felülvizsgálták, hogy a román kormány mit tartott be az 1946-os párizsi békekonferencián előírt nemzetiségi jogok biztosítása érdekében. Bizonyítania kellett lojalitását a kétmilliós magyarsággal szemben. Így 1952 szeptemberében a Groza-kormány létrehozta a Magyar Autonóm Tartományt, 1954 márciusában megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adással. Ez idő tájt Marosvásárhelyen magyar nyelvű bábszínházat, Székely Népi Együttest létesített, ugyanabban az időben a Székely Színház korszerűsítésére jelentős pénzbeli támogatást nyújtott, és 1954-ben Marosvásárhelyre telepítették a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Ennyi nemzetközi és hazai előzmény után a Magyar Autonóm Tartomány területi rádióstúdiót kapott. A Román Rádió költségvetéséből a Hosszú utca 109. szám alatti Dandea-villát átépítették, és szerkesztőségi irodákat, nagy méretű zenestúdiót és három kisebb bemondókabint hoztak létre, amit szovjet gyártmányú magnetofonokkal, keverőpultokkal, illetve egy központi kapcsolóteremmel szereltek fel.

– Mivel rendelkezett a rádió, amikor elfoglaltad a segédriporteri állást?

– Amikor 1961-ben idekerültem, egy román gyártmányú katonai ponyvás dzsip, egy, még működőképes IFA típusú riportkocsi, egy oldalkosaras, 250 köbcentis IZS szovjet motorkerékpár és két darab román gyártmányú, Tohan típusú férfikerékpár, valamint a vásárhelyi autóbuszokra öt darab buszbérlet állt a szerkesztőség rendelkezésére… Később egy új Moszkvics személyautót is kapott a rádió, amelyet kizárólag az igazgató, az igazgatóhelyettes, esetleg a fővárosi küldöttek vehettek igénybe. Viszont tetszés szerint utazhattunk autóbusszal, vonattal, repülőgéppel, hajóval és autóstoppal. Ha nem szállodában éjszakáztunk, még öt lej járt a 18 lejes napidíj mellé, ha sikerült a delegációt láttamozó titkárnőktől kiudvarolni egy olyan pecsétet, miszerint sehol sem aludtunk azon a kiszálláson... Bizony volt rá példa, hogy jobb híján a kocsiban vészeltük át az éjszakát, de szerencsére mindenütt akadtak barátok, barátnők, rokonok vagy jó ismerősök, akik szívesen megosztották hajlékukat a rádiósok csapatával.

– Hogyan született meg a Megy a magnó vándorútra c. műsor, az alanyok kiválogatása, megkeresése? 

– 1975 márciusában, az egyik műsorpályázatra gondoltam egy merészet, és bejelentettem: új rovatot szeretnék indítani a Marosvásárhelyi Rádióban. Ennek Stafétamikrofon lenne a neve, amelyben híres embereket szólaltatok meg tízperces időkeretben; a felvételeket egyenesen az Aranyszalagtárnak gyártanám. Két alapszabályt állítottam fel: lehetőleg portré kerekedjen ki a beszélgetésből, és utána az alany határozza meg, ki legyen a következő műsor vendége. Nem remélt örömmel fogadta az ötletet a pályázat bírálóbizottsága, csupán Oroján Sándort aggasztotta az interjúlánc címe, mondván, a staféta kimondottan sportos kifejezés. Akkor vettem elő a tartalékötletem: menjen a magnó egyszerűen vándorútra. Tehát legyen: Megy a magnó vándorútra! Na, ez már jobban hangzik, bár kissé hosszú – helyeselt a főszerkesztő. Teljes volt az egyetértés. 1975. március 5-én felkerestem Pongrácz Antal fogorvostan-hallgatót, akinek Kairóban pár nappal azelőtt akasztották nyakába az ifjúsági vívó világbajnoki címet. De már az első 12 interjú után arra gondoltam, ha ez a rovat minden szombaton műsorba kerül, és Aradtól Ploieşti-ig kell utazni, egyedül nem fogom bírni. Megpróbáltam néhány kollégát megnyerni a sorozatnak. Ez sem volt nehéz! Elsőnek Nagy Miklós jelentkezett, aztán Kovács István, Ágoston Vilmos, Jászberényi Emese, Tófalvi Zoltán és Gáspár Sándor is bekapcsolódott. Vendégkönyvet nyitottam, ami kötelező kelléke lett az utazó riporternek. A magnótekercsen hoztuk a hangfelvételt, a vendégkönyvben pedig pár emléksort az alanytól. Tizedik születésnapot ünnepelt volna a sorozat 1985 márciusában, de legnagyobb bánatunkra a Megy a magnó 434. állomásán, 1985. január 12-én megszüntette a diktatúra a területi rádióműsorokat, így azon a napon a kiváló folklorista, Demény Piroska (a sorozat 434. alanya) már nem kerülhetett adásba... 

1989 után többször felvetődött a gondolat, hogy újra kellene indítani a műsort, de akkor a napi információkat, eseményeket előbbrevalónak tartottuk. 2002-ben Gáspár Sándor László Edittel ismét elindította az interjúláncot. Azzal tiszteltek meg, hogy az új sorozat első riportját én készíthettem, mégpedig ugyanazzal az alannyal, akivel 27 évvel korábban elindítottam vándorútjára a magnót. Így ismét dr. Pongrácz Antallal „végeztük el a kezdőrúgást”. Aztán következett Gáspár Sándor, és váltogattuk a mikrofont. Miután Tamás Ferenc nyugalmazott színésszel is sikerült interjút készítenem, végleg átadtam a mikrofont a fiatal kollégáknak, azzal a kikötéssel, hogy legalább ötszáz fordulót érjen meg az interjúlánc, és az új emlékkönyv legyen mindig kéznél… A nosztalgiázáshoz nagyon kellemes és izgalmas percek is tartoztak.

– Mesélj a ’70–80-as évek emlékeiről…

– Diadalmasan tértem haza Temesvárról Franyó Zoltántól, aki Bajor Andornak továbbította a mikrofont. Nagy élmény volt számomra a 358. állomás, ugyanis Kolozsvárra, Dorián Ilonához vezetett a sor, aki viszont egy irigylésre méltó feladatot rótt rám: keressem meg Harag Györgyöt. Boldogan kerestem fel a nemzetközi hírű rendezőt, aki a csodálatos színházról, a színpadi rendezés bonyolultan fenséges mivoltáról beszélt, de nem hazudtolta meg önmagát a Vendégkönyvbe írt soraival sem, mert ennél kedvesebbet, rádióriporter szívéhez igazabbul szóló szöveget még nem olvastam. Szó szerint idézem beírását: „Néhány hónappal ezelőtt külföldön tartózkodtam, kis táskarádiómon keresgéltem, egyszer csak hallom, hogy: Itt a Marosvásárhelyi Rádió… Végighallgattam a mezőgazdasági adást, és úgy éreztem, hogy nemcsak az otthon levegője csapott meg, hanem rádöbbentem arra is, hogy milyen hatósugara van egy rádióadásnak. 1983. május, Kolozsvár, Harag György.” Aztán így került sorra Tompa Gábor és Szabó Ágnes, két fiatal színpadi rendező, majd Sütő András, Veress Dániel, Sylvester Lajos, a színész Senkálszky Endre, a költő Olosz Lajos szülői házában, Köröskisjenőn. Egyik legnagyobb bravúromnak tartottam azt a négyszemélyes riportot, amelyben húszéves véndiák-találkozót rendeztem az éter hullámain, nevezetesen a temesvári Sinka Károlynak és Fábián Ferencnek, a kolozsvári Török Katalinnak és a marosvásárhelyi Adleff Ingeborgnak – anélkül, hogy otthonukból kimozdultak volna. Mind a négyen 1956-ban végezték Marosvásárhelyen a Színművészeti Főiskolát, erre az alkalomra a 20 évvel korábbi vizsgadarabjukból kiválasztottam egy olyan részt, amelyben mindannyian szerepeltek. Az adásban annyira sikerült a szinkronizálás, hogy sokan azt hitték, a színészek utaztak le a riporterhez, holott a riporter külön-külön vándorolt minden mondatért minden színészhez. Csak a színészektől kaptam ezért elismerést. A Megy a magnóban 48 helységben jártunk, volt ahol hússzor is egy városban…450 alanyom volt. 

– Sosem gondoltál arra, hogy figyelnek, követnek, esetleg baj származhat a sok „magnós járkálásból”?

– De igen. Az 55. beszélgetés, amelyik Demény Lajos bukaresti dolgozószobájában hangzott el, több mint bizonyos, hogy a szekuritáté valamelyik archívumában is megtalálható. Amikor a történészprofesszor kikísért a kapuba, csendesen csak ennyit mondott: – Látja, kedves barátom, valahányszor vendéget fogadok, ez a szürke Dacia négy elegáns legénnyel mindig megjelenik, s itt a járda mellett megvárják, hogy lássák, ki volt a vendégem. Na, de nem kell mellre szívni. Ez van! Kezet fogtunk, de bizony nyomban százhúszat vert a pulzusom, s hazáig gondolkoztam azon, vajon mit is beszéltünk. A Megy a magnó… rovat népszerűségét nagyrészt annak tulajdonítom, hogy alanyai őszintén és tisztelettel, politikától mentesen beszéltek magukról és barátaikról. Épp a politikamentesség, a rendszer és vezetője dicsőítése nélküli beszélgetések miatt került számtalanszor veszélybe az interjúsorozat. Ezt úgy védtük ki, hogy nemzeti vagy pártünnepnapokon – a sátoros ünnepeken – szünetelt a vándormagnó. Ebben a műsorban senki sem szidta, de nem is dicsérte a kormányt, a pártot, a nagy vezető párost – természetesen a mikrofon előtt… 

– Milyen volt a cenzúra a rádiónál? 

– A cenzúrafelügyelet a teljes időszakra kiterjedt. Eleinte a sajtóigazgatóság emberei jártak be naponta a szerkesztőségekbe, és ellenjegyezték az elkészült kéziratokat, később a területi rádió vezetősége hallgatta le adásba kerülés előtt a kész műsorokat. Az élő műsorokban – ezekre nagyon vigyáztak – csak előzetesen jóváhagyott szöveget volt szabad felolvasni. Ha gyanús szöveget észleltek, következett a hírhedt goebbelsi találmány: műszaki hibára hivatkozva egy mozdulattal kikapcsolták az adást. Erre történelmi példánk is van. A hatalom Romániában 1984. január 12-én 12 óra 30 perckor, egy időben öt területi rádióstúdiót iktatott ki a közéletből. Igaz, hogy ezúttal sem műszaki, sem más okokra való hivatkozás nélkül. A kiszivárogtatások verhetetlen bajnoka, a pártgépezet igyekezett, hogy bizalmas körökben az energiatakarékosságot és a valóban erős telet suttogja. Azonban erről hivatalosan soha sehol semmit sem közölt a diktatúra. A háttérben a magyar elektronikus média megszüntetése állt. A kirakatjáték kedvéért feláldozta a iaşi-i, craiovai, temesvári területi rádiókat is, csak hogy Kolozsváron és Marosvásárhelyen véglegesen elhallgasson a két magyar nyelvű adás… 

Csakis jóváhagyott, havi, heti, napi műsortervek alapján készültek a felvételek. A riporter megvágta az anyagot, vagyis kiollózta a terepfelvételből a zörejeket, a szüneteket, az ismétléseket, kijavította a nyelvhelyességi hibákat, majd amikor elkészült, az anyag végére piros, az elejére zöld színű befutót ragasztott, így nem kerülhetett fordítva a lejátszó korongra a szalag. A zöld befutóra ráírta a riport címét és az adás időpontját, így nem cserélődhettek össze a szalagok. A négy milliméter széles befutó zöld szalagon az osztályvezető, a főszerkesztő és a politikai cenzor aláírása is kellett szerepeljen, majd egy héttel az adás időpontja előtt leadta a riportot az osztályvezetőnek, aki ismét végighallgatta, és kivágta a szalagból azokat a részeket, amelyeket nem talált helyesnek. Ezt követően nemcsak a dobozt írta alá, de a magnószalag befutóját is szignálta, ami nélkül nem fogadta el a főszerkesztő, és átadta a főszerkesztőnek, aki immár nemcsak tartalmilag, de politikai szempontból is eldöntötte, hogy adásképes-e a műsor, vagy vágni kell belőle bizonyos részeket. Miután ez is megtörtént, a szalag befutóját és dobozát láttamozta. Következett a sajtóigazgatósági ügyeletes, az úgynevezett tisztafej, aki meghallgatta, és a sajtóigazgatósági szabályoknak nem megfelelő részeket kivágatta az operatőrrel, ugyanis a cenzor nem tudta kezelni a magnót, és nem értett a vágáshoz, csak ideológiailag adta meg az „értékes utasításokat”. Persze ő is aláírta a magnószalagot meg a dobozt. Ezután zárjeggyel látta el a skatulyát, azt is láttamozta, végezetül személyi bélyegzőjével pecsétet nyomott rá. Így vált adásképessé a riport, ami aztán az adás időpontjáig lakat alatt állt, nehogy az osztályellenség kézbe vegye. Ha mindez nem szerepelt az adásra szánt dobozon, úgy tartalékzene került a lejátszó korongjára. 

A politikai cenzorok teljesen másként hallgatták le a hangfelvételeket, mint a rádiósok. Az adásra jóváhagyott riportban, összeállításban semmilyen politikai hiba nem maradhatott. Az egyik kollégánk anyagát például azért tiltották le, mert miközben az anyagban elhangzott az ország első emberének a neve, ezzel egy időben a háttérben elbőgte magát egy tehén. Nosza, lecsapott rá a cenzor: – Elvtársam, ha nem tudná, ez a szalagon levő tehénbőgés egyenesen az államfő meggyalázását jelenti. Egyben kifejezi a sajtóigazgatóság, a főszerkesztő, az osztályvezető és a riporter véleményét. Ez annyira súlyos politikai hiba, hogy emiatt akár börtönbüntetés is kiszabható. A cenzor diadalmaskodott az ügyben, mert akkoriban még lehetetlen volt szétválasztani két egyidejűleg hallható hangot. A szerkesztő és vele együtt az igazgató, valamint az osztályvezető is szerkesztőségi szankciót kapott.

– Rádiós éveid során szívesen beszélgettél színészekkel…

– Nagy kedvet éreztem olyan interjúk iránt, amelyben színészek válaszoltak. Pedig más kollégák is szívesen készítettek riportot színészekkel, mint például Nagy Miklós Kund és Lukács János, akiknek nemcsak bátorság, de szakmai érettség is volt a tarsolyukban. Szívesen társult az ilyen feladathoz Vajna Jancsi, és Jászberényi Emese is csak ritkán utasított vissza színészinterjút. Saját magunkat skatulyáztuk… Így lettem a színészek rádiós menedzsere; ha valaki színésznek szánta az írott szöveget, olyankor én voltam a közvetítő. Hálás feladat volt együtt dolgozni színészekkel, mert sok közös téma került elő a rádiófelvétel szünetében vagy a felvételek után, egy kávéházi sarokasztalnál. Sok, szájról szájra terjedő történettel ismerkedtem meg, amelyet alkalomadtán elmeséltettem velük a mikrofon előtt.

– Mondanál egyet?

– Egy szép őszi napon bekopogtam Nagy Imre festőművészhez Zsögödön. Szép nagy, fekete ribizlivel, körte- és almafával, orgonabokrokkal, sudár fenyővel betelepített kertes udvaron díszelgett a családi ház, amelyben szoba, konyha, éléskamra, padlás, pince, no meg a műterem állt. Az unokahúga fogadott, kedvesen beljebb tessékelt, hellyel kínált, s megkérdezte: – Ugye, Imre bátyámat keresi, épp a tegnap volt itt Muzsnai Magda a Kolozsvári Rádiótól, de együtt jött Kányádi Sándorral, és elég szépen megvendégeltük, nagyon jól érezték magukat, még énekeltünk is… – Én is ilyenféle ügyben érkeztem… – mondtam a hölgynek. – Mindjárt gondoltam, mikor megláttam a magnetofonját... Annyit elárulhatok, hogy ritka jó hangulatban ment el itthonról… – S osztán messze ment-e Emre bá’? – Az nem, vette az állványát, festékesládáját, s csak ide, ehelyt a kert végébe vonult, gondolom, talált magának valami festenivalót. Jöjjön, odakísérem. Nagy Imre művész háttal állt nekünk, előtte a festőállvány, s a kartonon már alakult a pár lépésre álló öreg, düledező gerendaház, rogyadozó deszkafedéllel. – Imre bátyám, a riporter úr Marosról jött, s magát keresi. Rám nézett, fogadta a köszönésem, s miközben járt a kezében az ecset, kissé tettetett szigorúsággal rám mordult: – Te is rádiós vagy? A tegnap nyaggatott egy kolléganőd, s te máris itt vagy? Miért nem osztjátok be szépen: egyik esztendőben Kolozsvár, a másikban Vásárhely... Így nektek se lenne annyi bajotok egy ilyen morgós vénemberrel, s engem is hagynátok dolgozni. – De művész úr… – Mit urazol, ’sze a riportban úgyis leelvtársazol, nincs igazam, ecsémuram? – s jót nevetett a tréfáján. – Ki lehet azt kerülni, Emre bátyám, szavait biztatásnak veszem… – Veheted úgy is, csakhogy meg vagyok késve, né látod, ezt a pajtát szeretném valahogy megpingálni, ez erősen régi alkotmány, még a nagyapám építette a nyolcszázas évek derekán, s reggel jönnek, hogy bontsák le, addig legalább nagyjából vászonra szeretném rakni. – Imre bátyám, én egy megértő lélek vagyok, megvárom, amíg befejezi. – Oppájlé, gyermekem! Ez még estére sem lesz annyira, amennyire én szeretném. Tudod mit? Egyebet csinálunk, te kérdezgetsz, s én, így festegetés közben, válaszolgatok. Megegyeztünk? – Remek ötlet, Mester, máris szerelek – válaszoltam, mire odaszólt a húgához: – Eriggy, menj te leányka, ugorj le a pincébe, s hozz egy kancsó ribizlibort, s két poharat meg egy üveg szentkirályi vizet, s közben vess egy pillantást a közepső kaptárok felé, lám, lettek-e már akkorák a rajok, mint a bundasapkám? – Szempillantás alatt itt vagyok, Emre bátyám – s elsietett a leányzó. – Itt van ez a pajta, s ott vannak a méhek. Négy rajt fogtam be, s már a nyakamon van az ötödik – fordult felém. – Sok baj van ezekkel a bogarakkal, de gondolom, megéri – kapaszkodtam szavaiba. – Mi az, te már be is kapcsoltad a szerkentyűdet? – Megfogadtam Imre bátyám ajánlatát, s még festegetés közben itt a családi ház kertjében beszélgetünk arról, amit éppen csinál a szép zsögödi tavaszban… – Hát, amint mondám, ezt a páratlanul – a maga romosságában is szép, a székely népi építészetet dicsérő – remekművet szeretném olajban megörökíteni – közben tétován húzogatta az ecsetet, szemmel láthatóan a mondanivalóra koncentrált, majd folytatta –: mert nemcsak a sok vihart megért faanyaga kínálja magát, de azt tudni kell – hirtelen hangot váltott –, hinnye, az áldóját, né cinóbert kevertem a zöldbe, na ezt lekaparom… Hol is tartottunk? – Azt tudnunk kell, hogy a pajta… – Igen, igen, azt tudnunk kell, hogy ebben a nagy fenyőgerenda épületben egyetlen vasszeget sem találsz. A székely mesterember csapokkal és faszeggel építkezett… Na, most ide kéne tegyek egy kicsi sárgát, mert látod, megtámadta a gerendát a gomba… Na, hova a nyavalyába tettem azt az okkert? – egyszer csak lecsapta az ecsetet a művész, s mérgesen kikelt magából. Hát uram, egyszerre festeni s dumálni nem lehet! – Én nem bátorkodtam volna, ha Imre bátyám nem ajánlja… – Mondtam-mondtam, de te is jól tudod, hogy egy seggel két nyerget… Na, látom, hogy a húgom se jött még a kancsóval, gyere, fogd ezt az állványt s a magnódat, s lépjünk be a műterembe, ott aztán dumálunk, megiszunk egy jó feketeribizli-fröccsöt, de előbb befogom a méhrajt… Na, indulás! Lepakoltunk a műteremben, Imre bácsi felvette a védőmaszkot, a kaptárhoz vitte az előkészített kellékeket, s egy mozdulattal az új kaptárba pottyantotta a régi kaptár sarkába kapaszkodott méhrajt. A kaptársor végén levő állványra helyezte az új családot, egy kicsit még nézegette, majd levette a védőmaszkot, bementünk a műterembe. Ott elkészült a felvétel, az utolsó kérdésem az volt: mit üzen a fiataloknak? Morcosan csak annyit válaszolt: – Mit üzengessek itt? Dolgozzanak és kész! Kapcsold ki, s gyere, üljünk asztalhoz. Utána szalonna, kenyér, hagyma és egy kancsó feketeribizli-bor került az asztalra, amiből olyan fröccsöt csinált a mester, hogy harmatos lett a pohár tőle… – Ez tiszta hemoglobin – vörösvérsejt.

– Még kire vagy büszke, hogy találkoztatok rádiós éveid során? 

– Találkoztam és beszéltem Tolnay Klárival, Bessenyei Ferenccel, Orosz Lujzával, Psota Irénnel, Szabó Ducival, Farkas Ibolyával, Hunyadi László szobrásszal, Csorba Andrással, Göncz Árpáddal, Kós Károllyal, Bodor Ádámmal, Farkas Árpáddal, Czine Mihállyal, Mikó Ervinnel, Szepesi Györggyel. Kedves alanyom volt Tanai Bella, Dukász Anna, Király Károly, Florin Piersic, Mikó István, Borbáth Ottilia, Csíky András, Andrási Márton, Kiss László, Sinka Károly, Székely János költő, Székely Zoltán múzeumigazgató, Vida Géza szobrász, Bajor Andor, Bálint Tibor. Tévés riportot készítettem Farczádi Elek várostörténésszel, Kemény Jánossal, Plájás György textilművésszel és másokkal.

– Hogyan telnek nyugdíjas éveid?

– 1998-ban nyugdíjaztak, de utána még 8 évig bedolgoztam. Közben megírtam a Megy a magnó… c. kötetet (Garabontzia, 2013), aminek nagy sikere volt. Társszerzője vagyok a Jászberényi Emese által kezdeményezett, a Marosvásárhelyi Rádió 50. születésnapjára (2008) kiadott Szól a rádió c. kötetnek. 

– Mesélj családodról, gyerekeidről, unokáidról.

– 1963-ban nősültem. Első házasságomból lányaim Enikő és Réka. Sajnos az első feleségem és a második is meghalt. Összesen nyolc unokám van. Enikő Svédországban él, én Rékánál lakom Marosvásárhelyen, a Szabadság utcában. A második házasságból született Istvánnak három gyereke, Magyarországon él. Ágnes Görögországban él, és egy fia van.

– Milyen kitüntetést kaptál gazdag életpályád elismeréseként?

– Nem kaptam semmilyen kitüntetést. Illetve 80. életévem betöltésekor a MÚRE és az ETV, ahová bedolgoztam, adott egy oklevelet. Ennyi.


***

Az interjú készítője a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést kapta idén, augusztus 20-án. A magyar állami kitüntetést szeptember 16-án adják át a csíkszeredai konzulátuson.

Kapcsolódó cikkek:

Dokumentumfilm egy erdélyi Nagyasszony regényes életéről

2022-12-09 11:25:16 // Bodolai Gyöngyi

A maga természete szerint és szabadon



Közlemény 21 órával korábban

A gázár emelésének előjele 21 órával korábban

Erről jut eszembe 21 órával korábban

Miskolcon is remekeltek 21 órával korábban

Hírek 21 órával korábban

Széltündér, libbenő 21 órával korábban

Három a feszt! 21 órával korábban

Megsimogatni a lelkeket 3 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Épített örökségünk 1 héttel korábban

Műsorkalauz 2 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató