Megküzdeni a fájdalommal
2012-10-31 14:58:57
- Bodolai Gyöngyi
A fájdalom végigkíséri az életünket, s időről időre szinte minden formáját kénytelenek vagyunk elviselni.
A fájdalom végigkíséri az életünket, s időről időre szinte minden formáját kénytelenek vagyunk elviselni. Beszélünk éles, tompa, sajgó, égő, görcsös, kínzó, maró, gyötrő, rövid ideg tartó és szűnni nem akaró fájdalomról is, s valamennyinek más-más oka van. A fájdalom feladata kétféle: egyrészt figyelmezteti az egyént, hogy hagyja abba azt a tevékenységet, ami a fájdalmat okozza, s kímélje meg az érintett szervét, másrészt jelzi a betegséget a szervezetünkben.
A fájdalom pszichológiája, a fájdalomcsillapítás pszichológiai eszköztára – ez a téma is szerepelt dr. Kállai János, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának professzora, az Általános Orvosi Kar Magatartás-tudományi Intézete vezetőjének előadássorozatában. A pécsi professzor a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület által szervezett ülésszakon részt vevő hallgatóknak tartott továbbképzést.
– Bár mindenki érzi, a laikusnak nehéz szavakban megfogalmazni, hogy mi is a fájdalom. A pszichológus ezt hogyan látja?
– A fájdalmak többsége esetén szöveti károsodás következtében létrejött kellemetlen érzésről beszélünk. A fájdalom intenzitásának mértéke nagymértékben függ a saját érzelmi állapotunktól, a különböző fájdalmakkal kapcsolatosan őrzött emlékeinkről, s attól, hogy mennyire látunk lehetőséget egy adott helyzet eredményes megoldására. Továbbá függ attól is, hogy mennyire bizakodunk a saját testünkben és lelki egyensúlyunkban, hogy egy nem kívánt állapotot távol tudjunk tartani magunktól. Minél inkább félünk a fájdalomtól, annál inkább számíthatunk arra, hogy a fájdalom erősségének a megélésében a félelem okozta stressznek következménye lesz. Ilyen értelemben tehát a saját érzelmi állapotunk, gondolkodásmódunk, szokásaink, eddigi élettapasztalataink befolyásolják azt, hogy miképpen fogjuk észlelni a fájdalmat, ami bekövetkezik. Másrészt nem mindegy, hogy milyen körülmények között éljük át magát az érzést. A gyermekeknél is jól megfigyelhető: abban az esetben, ha idegen környezetben kell a fájdalmas eseménnyel, a sérüléssel megküzdeniük, akkor intenzívebben élik át a fájdalmat. Ha az anya, a szülő, a barát jelen van, akkor a fájdalom erőssége alacsonyabb, az oltalom megjelenése esetén gyorsan el is múlik. A példákból kitűnik, hogy a fájdalomélményben meglehetősen sok a lélektani összetevő. Ezzel kapcsolatosan gyakran fölvetődik: ha ez így van, akkor az ember, aki „saját lábon” hordja ki a fájdalmát, hogyan tudja elkerülni ennek az érzésnek a felerősödését és milyen befolyással lehet a saját fájdalomélményére.
– Megkérem, sorolja fel a lehetőségeket.
– Az egyik legfontosabb a társ, a biztonságot adó partner jelenléte, ami enyhíti a fájdalmat. Sokat jelent az is, ha többet tudunk az esetlegesen bekövetkező fájdalom környezetéről, például egy orvosi beavatkozáskor vagy bármely más esetben. Ha információnk van a várható történésekről, akkor sok dolog nem meglepetésként ér bennünket. Ha várakozásaink vannak a fájdalomról, akkor fel tudunk készülni arra, hogy miképpen hat majd ránk, mennyire fog az arcunkon meglátszani, mennyire rándítja össze az izmainkat. Ha ez megtörtént, ha biztonságban érezzük magunkat, a fájdalom hatása lényegesen kisebb lesz, és ez a lélektani tényező szerepe.
– A professzor úr említette, hogy a társ segít a fájdalom leküzdésében. Nemrégiben egy vidéki út során idős asszony bizonygatta: annyira egyedül van, hogy neki nem fájhat semmije. Az ember hosszabb időre beprogramozhatja magát vagy csak egy ideiglenes hárításra futja az erejéből?
– Teljesen jogosan veti fel ezt a kérdést. Nyilvánvalóan vannak egyedi okai annak, hogy az idős hölgy, akinek egyedül kell szembenéznie a nehézségekkel, nem engedheti meg magának, hogy fájjon valahol. De mielőtt ebbe a helyzetbe került volna, hosszú élettapasztalatot gyűjtött, ami egyrészt tanulsággal, másrészt pedig kapcsolatokkal, barátokkal, társakkal volt telített, s ez annyira meg tudja erősíteni az embert, olyan tartást ad, ami a veszteség után is fennáll. Ez a tartás az egyedül élő embereknél nagy jelentőségű, értéket jelent, s meg kell érte becsülni őket.
– Volt egy ismerősöm, aki azt állította, hogy soha életében nem érzett fájdalmat. Lehetséges-e ez, vagy csak a férfiúi büszkeség mondatta vele?
– Vannak emberek, akik fájdalomérző képesség nélkül születnek, de amit említett, nem ilyen esetnek tartom. A fájdalomnak az ember életében nagyon fontos súlya van, sok esetben a veszélyek elhárítására, a nehézségekre való alaposabb fölkészülésben segít. Ilyen kijelentést a férfiember különösen a nők jelenlétében szokott tenni, hiszen a fájdalom sok ember szemében a gyengeség jele, és miért ne legyünk erősek mi, férfiak.
– Az ízületi és gerincfájdalmak mellett a leggyakrabban a fejünk hasogat. Van, aki egész életében fejfájással küzd, anélkül, hogy pontosan meg tudná határozni, hogy mi lehet az oka. Ez is valamilyen lelki tényező következménye?
– Egyértelmű válasz nincs, hisz mindenkinek tudnia kell, hogy tartós fájdalom esetén az okot kell kivizsgálni, s amennyiben megtalálták, annak megfelelően kell eljárni. A fejfájásnak nagyon sokszor neurológiai, hormonális változásból eredő oka lehet, vagy a levegő összetételében bekövetkező ionváltozásokra való érzékenység, gondolok itt az időjárási frontokra.
– Valójában mi történik a frontok átvonulásakor?
– A fejfájás magyarázatában sokszor kerül szóba a koponya felszínén levő érhálózat spasztikus, görcsös működése. Ezt a különböző hormonok és külső tényezők befolyásolják, amelyek az emberi élet természetes kísérő jelenségei. Nyilvánvalóan nem tekinthetjük betegségnek, ha a frontátvonulás időszakában az ember egy kicsit szédül vagy fáj a feje, s hozzá lehet szokni a menopauzában megjelenő fájdalmakhoz is, de a legfontosabb az ok tisztázása. Ha az orvosok nem találnak semmilyen rendellenességet, akkor komolyan el kell gondolkodni azon, hogy milyen életmód-, táplálkozás- és fizikai aktivitásbeli változásokat kell igénybe venni, amelyek lényegében nem jelentenek pénzügyi erőforrást. Nem arról van szó, hogy sokkal több A- vagy E-vitamint kellene szedni, hanem arról, hogy az ember végiggondolja: a friss levegőn társak jelenlétében végzett céltudatos tevékenység ezeket a problémákat jelentős mértékben csökkenti. Különösen konkrét betegségek rehabilitációs programjában szerepel, hogy „mozogjon többet”, csak mindig elfelejtik hozzátenni, hogy egyéni program szerint, fokozatosan, s társ jelenlétében tegye. A társakkal közösen végzett tevékenység, a kölcsönös érdeklődés, az azonos hobbi, problémák, kérdések, gondok, ügyek elintézésének a megbeszélése, a mindennapok terhének a megosztása, fiziológiai szempontból stresszcsökkentő tényezők, és biztosan jól használhatók.
– A megküzdési stratégiákról kérdezném, de a legfontosabbról már szó volt.
– A gyakorlatban két nagy megküzdési stratégiát emlegetnek. Az egyik esetben az egyén az érzelmekre összpontosít, érzelmileg akarja megoldani a problémát. A másikban stratégiailag gondolja végig, hogy mi is a probléma, honnan ered, mi okozza, kik vesznek részt a kiváltásában, s milyen lehetőségek vannak a megoldására. Föl kell sorolni, le kell írni egy papírra, s számba kell venni, hogy melyik milyen módon oldható meg: mennyi időbe telik, mennyi energiát kell ráfordítani, milyen érzelmi súlyt jelent, mennyire lehet társakat találni hozzá és végeredményként mi az a kívánatos, kellemes állapot, ami be fog következni. Ha ezeket sikerül világossá tenni, már járható az út.
