(Meg)menekülők
2025-03-24 16:00:00
- Kuszálik Péter
Nemcsak amatőr, hanem profi menekülőkről is tudunk (pl. Houdini, a szabadulóművész és Rózsa Sándor), akik idejében meg tudtak lépni a balhé elől, de végül ők is kelepcébe estek. Rózsa Sándor csak olyan épületbe lépett be, amelynek két kijárata volt, mert neki állandóan menekülnie kellett a pandúrok elől. Évek óta nem nézek amerikai filmeket, mert szégyenei a szakmának: tele vannak illogikus jelenetekkel és megoldásokkal. Az utolsót a közepén hagytam ott, mert a menekülő fickó berohant egy húszemeletes házba, s kezdett a lépcsőkön felfelé rohanni. Persze a tetőről nem tudott elrepülni, utolérték, s kezdődött a balhé: ketrecharc, szadistáknak. Nézzék azok, akik erre vágynak.
Ennyi bevezető elég is a téma lombosításához. A menekülés az állatok és emberek ösztönszerű reakciója; a röghöz kötött élőlények (pl. rókagomba) képtelenek elrohanni az életveszély elől, ezért a véletlenre alapoznak, s ha mázlijuk van, akkor összejön az időleges túlélés. Időlegest mondtam, mert a pusztulás elkerülhetetlen. Az elmélkedő–szemlélődő keleti hitvilág csinos mesét rakott össze a virágzás–hervadás örök táncáról. Adónisz eredetileg a vegetáció (= növényvilág) istene volt a keleti hitvilágban; onnan vette át a görög mitológia: Aphrodité kérésére Zeusz minden tavaszszal életre keltette a jóképű fickót, de ősszel vissza kell térnie az alvilágba. (Jut eszembe: a házunk előtt már hervad a téltemető sárga virága, ibolyát már több helyen is láttam, s az orgona rügyei is bizakodóan duzzadnak. Még csak Gyümölcsoltó Boldogasszony van, tehát korai a buzgalom, de – szerencsére – az ember ebbe se szólhat bele…)
Öt évvel ezelőtt, a covid-járvány apropóján meséltem el egy régi példázatot a menekülés esélyeiről. Felidézem, mert az ezeréves fabulák megérdemlik ezt a gesztust. „A kertész ijedten szalad a maharadzsához, hogy adná kölcsön neki a leggyorsabb lovait, mert az imént a halált látta járkálni a kertben, s ha estig sikerül Delhibe jutnia, akkor ott elvegyülhetne a tömegben, s talán megúszná a dolgot. Teljesítik a kérését, a kertész elporzik, a maharadzsa pedig kisétál a kertbe. Találkozik a ’kaszással’, aki a rózsák között nézelődik. – Miért ijesztgeted a kertészemet? – Nem ijesztgetem, csak kérdőn felemeltem a két karom: mit keres itt, mikor este Delhiből kell őt majd elvinnem.”
Az utóbbi kétszáz évben Árpád népe is számtalan alkalommal (valamint okból) pakolt össze és indult el az úton. Hirtelenében csak a spontán menekülőket említem: Kossuth apánkat és Mikes Kelement. A földönfutók csak a betyárbútort vitték, a tehetősebbek valamennyivel többet. Nagyocska irodalma és hosszacska története van a Madéfalváról elcsángált székelyeknek, akik 1764-ben kezdték a menekülést. Szűknek érezték a helyet, s elindultak. A főbb állomások: Bukovina, letelepedés; az öt falu felépítése, majd a hazatérési próbálkozások: Déva (1888–92, 1910), Vajdahunyad (1892); 1910-ben: Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy. 1941-ben a bukovinai maradékot a Bácskába telepítették, de onnan is menekülniük kellett pár év múlva. Végül Baranya és Tolna vármegye néhány faluja fogadta be őket (pontosabban: oda telepítette le őket a hatalom, a befogadáshoz évtizedek kellettek).
Ceau elvtárs nacionalista és koplaltatási politikája is menekülési hullámot támasztott, amely az öngerjesztő pánik miatt tömegeket mozgatott meg. Adott szinten komoly stratégiát eszeltek ki a menekülni vágyók, de a „szigorú fiúk” is résen voltak. Amikor a vásárhelyi állomáson gyanúsan megnőtt a temetési koszorúval felszállók száma, akkor indulás előtt kifaggatták őket az utazási céljaikról: hova mennek? Nagyváradra, temetésre. Hogy hívták a kedves rokont? Kovács István. Nem igaz, ma és holnap nem temetnek ilyen nevű személyt; most szépen hazamennek, és ne próbálkozzanak többet a meglógással. Lehet, hogy ez csak városi legenda volt, de annak idején elég sok fickó pattant meg a gyárból, akik a nyugati zöld határon (sosem a keletin!) szöktek át a „szabad’ világba. Aki a csirfe far-hát dömping miatt lépte át a határt, az most kedvező áron veheti meg a Lánchíd hazájában, mert ott mindig is figyeltek a tömegek igényeire. (Na jó, csak vicceltem.)
Az 1990-es vásárhelyi március után ugyancsak megélénkült az elvándorlók száma, nincs is bátorságom megszámolni, hogy hányan hagyták el a Tündérkertet. Kincses Emese (aki Csíkszeredában élt akkoriban) pályázatot írt ki 1990 végén „Menni vagy maradni” címmel, amelyre én is írtam egy pályamunkát, ebből idézem az első két bekezdést.
„Menni vagy maradni? Tudom, a kérdéskör sokkal szívszorítóbb, semhogy el lehetne bagatellizálni, de engedtessék meg nekem, hogy még két, közhelyszámba menő mondást idézzek: »a helyzet reménytelen, de nem komoly«, és »minden csak annyira fontos, amekkora fontosságot tulajdonítunk neki«. A válasz megközelítésének ilyen módja miatt ne ítéljenek el, tisztelt olvasóim, én úgy vélem, hogyha ez az írás (így, amilyenre sikeredett) valahogyan – mégis – csupáncsak öt családot térít el a kitelepülés szándékától, már nem hiába íródott.
Kezdjük a gyökerek keresésével: mikor tevődött föl először ez a kérdés? A válasz kézenfekvő: az első kérdezők és menni akarók Árpád atyánkkal jöttek be Vereckénél. Az ő utódaiknak aztán 955-ben Augsburgnál megmagyarázták, hogy nyugaton se menedékjogot, se munkavállalási engedélyt ne reméljenek. A következő komoly kivándorlási hullám Szent István korában volt, amikor a másként gondolkodó pogányoknak lett nyűgös a keresztény hazában való maradás. Századunk elején a Carpathia gőzös nem győzte Amerikába hordani a szülőföldjükön magukat rosszul érző magyarokat. A 20-as, 30-as években a Tündérkertből mintegy kétszázezer magyar települt ki.”
(Folytatása következik!)
