Még meddig?
2024-11-25 17:00:00
- Kuszálik Péter
Bő 2100 esztendővel ezelőtt (mintha csak tegnap lett volna) Cicerónak elfogyott a cérnája, és ’jól megaszonta’ Catilinának: ugyan biza „meddig élsz vissza a türelmünkkel”? Ezt nem a parlamenti bakalódások kapcsán idézem, mert azok – és a demokrácia körüli acsarkodások meg csalások – elbújhatnak a legnagyobb gonoszság mögött. Pedig az Úr élőszóban mondta meg Ádámnak (és nem sms-ben üzente) az Éden használati utasítását: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz” (Ter 2, 17). Merthogy az emberi élet véges és bizonytalan. Az erre utaló figyelmeztetés számtalanszor felbukkant – különböző korokban és formákban –, ám az ember gonosz és nyugtalan. Unos-untalan kockára teszi az életét, s csodálkozik, ha idő előtt dobja föl a talpát. Az magánügy, ha csak a saját életét kockáztatja, de – sajnos! – az energiája legnagyobb részét arra pazarolja, hogy miként ártson a felebarátjának, és miként tegye tönkre a kék bolygót. Az élet veszélyeire az aprónépet is időben figyelmeztetik („ne piszka, Peti, mert szikra veti!”), ám az ókori népek is tudták: „hajózni muszáj, élni nem”. Lám-lám: a kettősség itt is jelen van, mint más fontos dologban.
A tudás fájáról szedett gyümölcs meséje csak egyetlen szál a seregnyi szimbolikus történet között, és jól tudjuk: sem ezt, sem a többit nem kívánja meghallgatni és betartani az önfejű, komisz ember. Hiába lobogtatja százezernyi tüntető a Szentírás egyik legnagyobb tanulságát – „aki kardot ragad, kard által vész el” –, az csupán írott malaszt marad. Az ókori népek fogalmazták meg a „homo homini lupus” mondást (= ember az embernek farkasa), de tökélyre csak évszázadok nyomán sikerült fejleszteni. Egy francia gróf és diplomata – Joseph Arthur comte de Gobineau – 1853 körül vetette papírra az Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről című munkácskáját, s egy évszázadon belül százmilliónyi embert pusztítottak el az eszme ’felvirágoztatása’ nyomán.
Arany János 1877 után írta meg a Civilizáció című versét. Így hangzik: „Ezelőtt a háborúban / Nem követtek semmi elvet, / Az erősebb a gyengétől / Amit elvehetett, elvett. // Most nem úgy van. A világot / Értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeűl és – helybehagyja.” Ez a ’recept’ Lengyelország feldarabolására is ráillik. Poroszország, Oroszország és Ausztria háromszor osztották fel Lengyelországot maguk között (1772. aug. 5.; 1793. jan. 4. és 1795. okt. 24.), és ezzel törölték az európai államok sorából. Csak a ’nagy háború’ végén (milliók vére árán) sikerült ’megállapodni’ a korábbi osztozkodás igaztalan voltában. Százvalahány évig a lengyeleknek egy négyzetméternyi földjük sem volt, de közben a nép 40 milliós létszámot ért el. (Pusztulnak és pusztítják egymást, de egy másik természeti törvény is közbeszól: „az élet él és élni akar”.) Lengyelország végül megmenekült, Pilsudski ideiglenes államfő 1918. nov. 17-én jelentette be a független lengyel állam megalakulását.
Áron püspökünk a második világégés utolsó harmadában (1944. febr. 20-án, Petrozsényben) mondott egy beszédet, abból idézek. „S hogy ez a részeg és vérre éhes vadállat az emberben nem halt meg, mutatja a mostani háború sok borzalma. Kétségtelenül a múlt világháborúban is sok emberkínzás volt, és sokkal kegyetlenebb módon, mint azt a háborús körülmények követelték; de amit a mostani világháborúval kapcsolatban hallunk – a katyni és ki tudja még hány más hasonló tömegsír, a védtelen lakosságra s szent helyekre zúdított bombazáporok –, minden képzeletet felülmúlnak s rémülten, szédülő fejjel kérdezzük, hogy hová és mivel űzhettük el magunk mellől, a lelkünkből a szeretet angyalát, ha a démon, a pokol legsötétebb alakja ilyen korlátlan hatalommal kergetheti vérből vérbe, kegyetlen vállalkozásokról még kegyetlenebb vállalkozásokra az embert?” (Márton Áron hagyatéka, 16. kötet, 49.)
Sok ellensége van az emberiségnek, de talán nem tévedek, ha elfogadom azt a közhelyet, miszerint önmaga a legnagyobb. A magyar példa (egy kis borgőzös nótácska) meggyőzheti a kétkedőket: „Máma még nem ittunk semmit, / Nem mehet ez így tovább! / Inni kell, ha meghalunk is! / Igyunk hát, az angyalát…” Nna ugye! Pusztulunk, pusztulgatunk, de a sor végén valakik minduntalan elrontják a statisztikát, és a végeredmény végzetessé válható gyarapodást sejtet. Ijesztő példákat ismerünk, kettőt idézek a 19. századból: „Az életkor ’középhossza’ 33 évre becsülhető, a 7. évet csak minden 4., a 60 éves kort csak minden 100. ember éri meg.” (Székely Hírlap, 1871. jan. 25.) – Más: Arany János szüleinek tíz gyermekük született, de csak az elsőnek született Sára és az utolsónak született János élte meg a felnőttkort, nyolcat a tüdővész vitt el.
A Föld lakossága 1950-ben 2,493 milliárd volt, 2024-ben pedig 8,161. Most 3,27-szer többen vagyunk. Félelmetes (tudom, mert 1949-ben születtem). S a túlnépesedésből adódó gondok egyre nagyobbak. Ámde a Népújságban azt olvasom: „A családok jóléte javíthat a demográfiai mutatókon” (okt. 21.). Magyarán: a módosabb szülők több gyermeket vállalhatnának. Holott a szakemberek számokkal bizonyítják: a magasabb életszínvonalnak születésszabályozó hatása van. Ezért a címbeli kérdést nem a szakembereknek, hanem a Földnek teszem föl: meddig bírja még az emberi faj pimaszságát és kártételeit?
