Meg lehet-e szabadulni?
2023-05-22 14:00:00
- Kuszálik Péter
Sokadik alkalommal bizonygatom, hogy a magamfajta öreg mukik nemigen szeretik az új kor találmányait, mert 1. nem ezekkel nőttünk fel, számunkra idegenek és fölöslegesek; 2. képtelenek vagyunk megtanulni a használatukat; 3. erőltetett dolognak (átverésnek, sunyi pénzszerzési módozatnak) tartjuk majdnem mindegyiket; 4. remekül meg lehetne élni nélkülük, de olyan erőszakosan törtetnek, hogy nehéz kitérni előlük; 5. rettegünk attól, hogy az új izék – a tömegigényre hivatkozva – kiszorítják a régi, megbízhatóan működő, egyszerű és észszerű módszereket.
Az ötletek java a tengerentúlról érkezik, ezt abból is lehet tudni, hogy angol nyelvű a megnevezésük, a magyar megfelelőjük csak később érkezik. „Bőséges forrás” címmel a csapatépítésről (’team building’) írtam korábban (Népújság, 2022. dec. 13.), s nem tudtam megdicsérni ezt az agresszív (ennek okán: utálatos) módszert, amelyet a kitalálói fantasztikusként reklámoznak.
A csapatépítés egyik fattyúhajtása a Kárpát-medencében is sarjadni kezdett, már Székelyudvarhelyen is hozzá lehet jutni; az egyórányi ’szórakozásra’ csupán negyven lej a belépő személyenként. A lényege: 2–6 személyt ’bezárnak’ egy szobába, ahonnan csak válogatott fejtörők megoldása révén tudnak kiszabadulni. Ha egyórányi fogság után sikerül végre kiszabadulnod, a kék ég láttán azonnal leperkálod a taksát. Mivel maradsz egy ilyen fenomenális kísérlet után? Üres zsebbel. A hülyének is megéri, sőt: csak nekik!
Pár éve öt lengyel tinilány bennégett egy ilyen ’szabadulószobában’ (444.hu, 2019. jan. 4.), ez egy kicsit visszavetette az iparágat, de mára helyrepattant az üzlet. Láss csodát: pár nappal ezelőtt a szabadulószobák (’escape room’) témája a magyarországi angol érettségi vizsga tételei között is szerepelt (24.hu, máj. 11.). Vajon a tételt összeállító belügyminiszteri alkalmazottnak (tanügyminisztérium nem lévén) milyen érdekeltsége lehet a szabadulószoba-iparban, miként sikerült egy bornírt hobbit becsempésznie az érettségi tételek közé? Ez lenne a ’non scholae sed vitae discimus’ ókori mondás 21. századi értelmezése?
Egy merő véletlen folytán sikerült megteremteni a szabadulószobák digitális változatát is, ezek a hipermarketek önkiszolgáló pénztárai (nálunk ’rapid kasszáknak’ nevezik). I. Cs. rövidke cikke (es.hu, máj. 12.) egy olyan helyzetet ír le, amivel már mi is naponta találkozhatunk, mert egyre több helyen vezetik be ezt a fránya találmányt. „Délelőtti életkép egy hipermarketben, nyitott pénztár sehol, ha szeretnénk a kijáratig jutni, marad az önkiszolgáló kassza. (…) A boltok szerint imádjuk a ’robotkasszát’, ahol önállóan használhatjuk a törzsvásárlói kártyánkat, a telefonos appot és a bankkártyát.” A bolthálózatok menedzserei úgy képzelik, hogy mindenki profi szinten kezeli a digitális világ áldásait/átkait, pedig ugyancsak messzire állunk ettől a víziótól. Én ahhoz a kicsinyke csapathoz tartozom, amely azt hangoztatja: „okos embernek a butatelefon is megfelel”, ezért nincs okostelefonom, mert a maradék éveimet stresszmentesen kívánom leélni. Ehhez pedig bőven elég a hagyományos módszerek és eljárások használata.
[Az újfajta kasszák bevezetése változatos reakciókat váltott ki a vásárlókból, de nem volt egyöntetű az ujjongás, lásd: „Dühösek a vásárlók, mert ’kasszást csinálna’ belőlük az Auchan” (maszol.ro, márc. 3.). Olyan vásárló is akadt, aki a módszer tökéletlenségét használta ki: „Már legalább tízszer lopott az önkiszolgáló kasszák használatával…” (maszol.ro, máj. 13.)]
Az átrendezés előtti állapot kb. harminc évet bírt ki, s nem szívesen cserélnénk ki egy kényelmetlenebb változatra. Ismerjük, ugye? A kasszás leveszi a futószalagról az árut, a géppel leolvastatja a termékek árát, a vevőnek megmondja a végösszeget, nekünk az a dolgunk, hogy az elénk tologatott ezt-meg-azt rakosgassuk át a kocsiba, fizessünk (készpénzzel vagy kártyával) és menjünk. A sikerélményre vágyó – és a fortélyokat ismerő polihisztorok – az önműködő kasszákhoz járulnak, de ők is bajban vannak, ha az a mocsok gépezet nem fogadja el a kártyát, vagy nem érzékeli a ’mobilappot’ (az okostelefonos applikációt). Ha minden sikerül, akkor a gép által beolvasott árak összegét ki kell egyenlíteni – nyilván bankkártyával –, a masina által kiköpött cédula egyúttal kapukulcs is, ugyanis csak a számla vonalkódjával nyílik a kijárati kapu. Az idézett cikk írója ezen ’bukott meg’, mert a gép nem olvasta le a kódot. Ekkor lépett közbe „a segítőnek álcázott, vevőket szemmel tartó munkatárs”, és kedveskedve nógatta a tanácstalan vásárlót: „Közelítse távolról, egy kicsit trükközni kell vele, játszani, kísérletezni!” A cikkíró így folytatja: „a bolti okkultizmus megtalálta a megoldást, ami egyben hatékony fiatalító elixírként is praktikus: a segítő legyen pozitív, higgyen bennünk, bízzon a sikerünkben. Elvégre játék az egész világ; ahol kisgyerek van a családban, aki látja, hogy nem boldogulunk a játékával, mit mond? »Lazán, nem kell idegeskedni! Csak bátran, nem lehet elrontani, menni fog!«”
E-egen, ez a mi bajunk, nyuggereknek: azt hisszük, hogy mindent tudunk, ami az élethez kell, az Információs Technológia uralkodói pedig azért zavarnak vissza minket az elemibe: tessék megtanulni a digitális ábécét is… Miként lehetne ezt megúszni?
