Edit és Pál kézen fogva „teleportálódott” vissza az időben. Nem is akármelyik pontjára a mögöttük lévő három és fél évtizednek, hanem éppen a legelejére, a nagyszünetes nagy találkozás pillanatába, amikor mindketten meglepetten vették tudomásul, hogy nem csak a szirupos telenovellákban létezik első látásra szerelem.
– Tényleg olyan volt a kapcsolatunk, mint a mesékben, a fizikai vonzalom mellett ugyanis hamar kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk. Gyönyörűségessé tette ez a felismerés a líceumi éveinket – kezdett bele Edit a közös történetbe párja távollétében egyedül. – Nem volt kérdés, hogy ballagás után egybekelünk-e. Akkor már a gyermekáldás is jött, épp csak hogy elértünk az oltárig, már meg is születtek az ikerlányaink, és két évre rá a fiunk. Ettől kezdve minden a gyerekekről szólt. Nagyszülői segítség nélkül magunkra, a kapcsolatunkra nem igazán fordítottunk időt, energiát, még egy mozifilmre sem szöktünk meg a babaillatú világból. Így aztán szép lassan szerelmesekből szövetségesekké formálódtunk, anélkül hogy ezt tudatosítottuk volna magunkban. Ahogy a „triumvirátus” egyre inkább kezdett felcseperedni, a saját lábára állni, újra meg újra megszorongatott a gondolat, hogy mi lesz velünk, amikor mind a hárman végleg „szárnyat bontanak”, és mi újra kettesben maradunk Palival. Legszívesebben egy örökkévalóságig halogattam volna ezt a pillanatot, de persze mégis eljött, mégpedig a legérzékenyebb időszakomban, nem sokkal a menopauza beállta előtt. Szinte egyszerre költöztek el otthonról a gyerekek, igaz, már mind megvoltak harmincévesek, úgyhogy felkészíthettem volna magam lelkileg a változásra. De nem tettem, így csak álltam tehetetlenül a kiürült lakásban, hőhullámoktól gyötörve, kialvatlanul. És akkor valami megmagyarázhatatlan történt. Rátévedt a tekintetem az íróasztalomon őrzött fényképre, amin egy tinédzserpár egymásra mosolyog. Éppen akkor lépett be a férjem a szobába, kezében a délutáni kávénkkal, és ahogy rám nézett, hirtelen pontosan olyannak láttam, mint azon a hajdani fotón. Bármennyire hihetetlenül hangzik, utólag elárulta, hogy ő is azzal a fonott hajú leánykával találkozott abban a pillanatban a közös otthonunkban, akibe annak idején beleszeretett. Egy fantasztikus, lángoló másfél év következett ezután az életünkben hatalmas sétákkal, virradatba nyúló beszélgetésekkel és mindennel, ami egy frissen született kapcsolatba belefér.
– Mi vetett véget ennek az idillnek? – kérdeztem.
– Az egyik gyerekünk (azt megtartanám magamnak, hogy melyikről van szó) alig pár éves házassága zátonyra futott, mégpedig a lehető legpusztítóbb módon, a kapcsolatból kilépő másik fél ugyanis hatalmas adósságokat hagyott maga után, amiért aztán uzsorások kilincseltek mindegyre a gyerekünknél. Nem nézhettük tétlenül a férjemmel a vergődését, banki hitelt vettünk fel, hogy kimentsük a bajból, valamennyi tartozás azonban így is maradt. A gyerekünk közben teljesen kikészült, azóta is pszichiáterhez kell járnia, és nem biztos, hogy valaha megszabadul a gyógyszeres kezeléstől. Ezért nehéz döntést hoztunk Palival: mivel a cég, ahol korábban dolgozott, nemrég bezárt, ő pedig alkalmi munkákat vállalt, amikor éppen volt mit, elhatároztuk, hogy kimegy Angliába az unokatestvéréhez, aki sokszor felajánlotta már, hogy alkalmazza a jól menő futárcégénél. Az eredeti terv szerint én a gyerekünkhöz költöztem volna, hogy lelkileg erősítsem, erről azonban ő hallani sem akart, sőt leszögezte, hogy teljes egyedüllétre van szüksége a gyógyuláshoz. Így végül itthon maradtam a harmadik emeleti tömbházlakásunkban. Nem tudom elmondani, mennyire nehéz volt elválni a páromtól, akitől 35 év alatt egy hetet sem töltöttem külön. Tudtam, hogy minden nap, amint van egy kicsi szabadideje, hívni fog a WhatsAppon, és hallhatom, láthatom, mégis azt éreztem, hogy vele együtt minden életerőm elszállt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy egyik reggel, amikor vásárolni indultam, hirtelen „kiszaladt” a lábam alól a lépcsősor, én pedig félemeletnyit zuhantam. Szerencsére megúsztam egy válltöréssel, az orvosom legalábbis azzal vigasztalt, hogy történhetett volna sokkal nagyobb baj is. Hat hétig feküdtem, azalatt a gyerekeim felváltva látogattak, etettek, mosdattak, főztek rám. Még a bajba jutott „csemetém” is eljött egyszer-kétszer, bár legtöbbször a testvérei viselték gondomat, és ez így is volt rendjén. A párom hiányát azonban egyikük sem tudta enyhíteni, sőt a „szobafogság” miatt egyre jobban eluralkodott rajtam egy fullasztó, fojtogató állapot. Pali rögtön a balesetem után haza akart indulni, de könyörögtem, hogy maradjon. Most azonban már ő sem bírja tovább a távolságot, úgyhogy jövő héten hazarepül. Nem véglegesen, csak pár hétre, de nekem már ez a rövid együtt tölthető idő is maga az édenkert ígérete. Annál is inkább, mivel amióta leestem a lépcsőn, nem mertem újra egyedül kilépni a lakásból. De ha a társam újra mellettem lesz, biztosan visszanyerem a bátorságom, pontosabban önmagam.
