A Marosvásárhely III. Alsóvárosi Egyházközség rövid története

A marosvásárhely-alsóvárosi gyülekezet 1957. május elsejétől önállósult, a Gecse utcai gyülekezetből szakadt ki, mivel a város iparosodásával és a Kövesdomb lakónegyed épülésével a hívek száma igen megnövekedett. Épp ebben az évben lesz gyülekezetünk 60 éves, s ahogy megünnepeltük fennállásának 40. és 50. évfordulóját, ugyanúgy szeretnénk ezt is megünnepelni, hisz van egy másik szép évfordulónk is, mégpedig az, hogy 25 éve szentelte fel Csiha Kálmán áldott emlékezetű püspökünk a templomunkat. Első lelkipásztorául a gyülekezet Barabás Benedek marosszentgyörgyi lelkészt, a Marosi Egyházmegye akkori esperesét hívta meg, abban a reményben is, hogy az ő tekintélye segíteni fog abban, hogy a gyülekezet minél hamarabb templomot építhessen. Kós Károly készített is egy tervet, amit évtizedekig elveszettnek gondoltunk, ám két évvel ezelőtt egy szerencsés véletlen során az irattárban megtaláltuk, s templomunk bejáratánál, előterében ki is tettük. Sajnos ez az álom csak több mint 30 év múlva lett valósággá. Egészen 1976-ig az alsóvárosi gyülekezetnek nem volt önálló gyülekezeti helye sem, ezért az alsóvárosi lelkészek továbbra is a Gecse utcai Kistemplomban szolgáltak. Közben lelkészváltás is történt, 1975. de-cember 1-jével Bustya Dezső vízaknai lelkészt hívta meg a gyülekezet lelkipásztorául, aki pár hónap híján 20 éven át volt a gyülekezet igen hűséges, szeretett és hihetetlen munkabírással szolgáló lelkipásztora. 1976-ban a gyülekezet megvásárolta a Ludasi utca 3. szám alatti telket, amit imaházzá alakított át, természetesen minden engedély nélkül, és az épülethez egy ún. üvegházat építettek. Azért hívták ezt üvegháznak, mert az oldala régi ablakkeretekből volt összeállítva, a teteje egyszerű eternitlappal volt befedve, mert minden percben számítani lehetett arra, hogy ezt a részt lebontatják. Télen nagyon hideg volt benne, de a hit melege fűtötte, és főleg a fiatalabbak szívesen ültek ott. A lebontatás hála Istennek nem történt meg, így az imaházban mint-egy 200 ember fért el. Az első istentiszteletet ebben az imaházban 1976. július 14-én tartotta Bustya Dezső lelkipásztor. Különben egy igen kedves hajlék volt ez az imaház, valóban otthonná lett a gyülekezet számára, az idősebb nemzedék még mindig nagy szeretettel emlékszik vissza erre a már nem létező épületre. Mivel egy valóságos ház volt, csak épp picit átalakítva, valóban családias hangulata, kisugárzása volt, a házrészben mindenki közel volt egymáshoz, igaz, az üvegházban a lelkészt nemigen lehetett látni, csak mikrofon, illetve hangszóró segítségével hallani. Vasárnap délelőtt 9, ill. 11 órától is volt istentisztelet, ez így maradt a templom építése után is, egészen 2000. június végéig, amikor is a kövesdombi gyülekezet távozásával szükségtelenné vált két istentisztelet tartása. Nagy ünnepeken persze nem fért be a gyülekezet, az udvar is tele volt ilyenkor, a konfirmáció teljességgel lehetetlen volt itt, ezért az mindig a Vártemplomban történt, általában a húsvét utáni vasárnapon. Akkoriban 180-200 ifjú konfirmált, ami önmagában is megtöltötte az imaházat, hova fértek volna a hozzátartozók?

Ezután évente újra kérték az elkészült és többször is átdolgozott terv jóváhagyását egy templom és lelkészi lakás építésére, de a kommunista rendszer elöljárói ezt újra és újra megtagadták. 1988-ban, amikor a Hosszú utcában lévő parókia lebontásra ítéltetett, a presbitérium elérkezettnek látta az időt a határozott fellépésre, és csak úgy volt hajlandó megadni a lebontáshoz való hozzájárulást, ha jóváhagyják az új templom építését. Még az év februárjában megkapta a gyülekezet az építési engedélyt.

A terv Szekeres Balogh Jolán és férje, Gerő munkája. Az építkezés három esztendeig tartott. Oroszlánrészt vállalt belőle Szabó Árpád, a gyülekezet akkori gondnoka, aki ezt a tisztséget több mint 30 éven át töltötte be, de a presbitérium és a gyülekezet is hűségesen kivette részét az építkezésből. Nem volt könnyű az építkezés sem a fordulat előtt, sem utána, állami vállalat lévén, állandóan akadozott az anyagellátás, sokszor a munkások ellopták az anyagot, meg az is probléma volt, hogy reggel már úgy érkeztek, hogy előbb felöntöttek egy-két decit a garatra, de Isten segítségével 1991. december 8-án sor kerülhetett a templom felszentelésére, amit dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke végzett János 11,40 alapján. El kell mondanunk, hogy a gyülekezet évtizedeken át gyűjtött pénzt erre a célra, de ez az óriási beruházás mégsem valósulhatott volna meg a külföldi testvéregyházak hathatós támogatása nélkül. Tudomásom szerint a hollandiai egyházak mint-egy 200.000 guldent, míg a svájci egyházak mintegy 200.000 svájci frankot adományoztak erre a célra. Ez különben, emberileg szólva, besegített az engedély megadásában is, hisz abban az időben a valuta igen keresett „cikk” volt, így az állami építkezési vállalat meg tudta valósítani a „valutaplanját”, tervét. 

Az épület hatalmas betonoszlopokon nyugszik, amelyek felfelé átívelnek a tetőn is, és Isten oltalmazó kezének jelképévé alakulnak. A tetőzet lentről indul, és meredeken tör a magasba, azt kívánva ezzel ábrázolni, hogy a mi emberi életünk lentről felfelé kell irányuljon, vagyis Isten felé. Életünk a földön indul, de a mennybe kell megérkezzen. A falban lévő 12 oszlop a 12 apostolt jelképezi, azt akarván mondani, hogy az egyház a próféták és az apostolok fundamentumára épül. A szószék egy nyitott Bibliát ábrázol, a fölötte levő kilenc lámpa, az akkori marosvásárhelyi gyülekezetek száma azt jelképezi, hogy a többi gyülekezettel együtt akarjuk Isten országának nagy és szent ügyét szolgálni. A szószék mögötti márvány oldala cikcakkban rakva emlékeztetni akar a kommunista elnyomás idejére, amikor a Bibliát minden eszközzel irtani akarták, de az legyőzhetetlen, bár szüntelen támadásoknak van kitéve. A szószék elülső oldalán Hunyadi László szobrászművész munkája látható, amely Kálvin jelmondatára – „megtört szívemet égő áldozatul neked szentelem” – emlékeztet, amit Kálvin Genfből való elűzetése és oda való visszahívása után mondott 1541-ben. Viccesen szoktam mondani, hogy ezért a miénk a világ „legkálvinistább” szószéke. Ugyanakkor a betlehemi csillagot is ábrázolják ezen a képen. Az úrasztalán az őskeresztyén szimbólum, a hal található, és a kehely is, hisz mi, protestánsok két szín alatt vesszük az úrvacsorát. A Krisztus monogram minden lehetséges helyen és módon ott látható templomunkban. A templom 450 férőhelyes, de szükség esetén mintegy 550 ember tud helyet foglalni a folyosókon és előterekben. Három évvel ezelőtt a Móra fivérek hathatós segítségével sikerült tolmácsberendezést beszerelni, amivel két nyelvre szimultán tolmácsolást tudunk biztosítani. A legtöbbször ezt holland vendégeink veszik igénybe, akik évente mintegy 20 istentiszteleten vannak jelen alkalmainkon. 

Amikor a gyülekezet lelkipásztorául megválasztott, azt mondtam magamban: hála Istennek, itt már egy szeget se kell beütni. Picit már bele voltam fáradva a sok építkezésbe, hisz mindkét gyülekezetben, ahol ezelőtt szolgáltam – a kalotaszegi Türében és az Aranyos menti Aranyosegerbegyen –, rengeteget építkeztünk. De ez a „vágyam” nem teljesült, hisz az azóta eltelt 22 évben egyetlen év sem volt, amikor ne végeztünk volna kisebb-nagyobb építkezési munkákat. Garázst építettünk, megdupláztuk a templom ablakait, mivel olyan huzat volt, hogy a szél lapozta az énekeskönyveket, majd a tetőzetet kellett kicserélni, rendbe hozni, hisz nagyobb esőkor több helyen hullt a gyülekezetre az „áldás”. 1996-ban sikerült a schoonhoveni (Hollandia) gyülekezettel testvérgyülekezeti kapcsolatot létesíteni. Ők a lelki segítségen túl igen hathatós anyagi támogatást is nyújtottak nekünk, aminek köszönhetően két nagy munka, építés is megvalósulhatott. Az első az volt, hogy Parajdon egy holland vállalkozó presbiter megvásárolt nekünk egy félhektáros telket, amin egy év múlva, szintén a testvérgyülekezet segítségével, felhúztunk pirosba egy épületet, amit azóta szinte minden évben építgettünk, szépítgettünk, bővítettünk, felszereltünk. Itt mintegy 40 fiatal, gyermek, gyülekezeti tag szervezhet csendes napokat, különböző alkalmakat, amelyeken nagyon sok áldást nyerhet minden résztvevő. 2001-2003 között, szintén a holland testvérgyülekezet hathatós támogatásával, átépíthettük a Bodoni u. 16. sz. alatti ingatlanunkat, amit a gyülekezet a templomépítés idején vásárolt, és három évig templomként is szolgált, s így most ez multifunkcionális gyülekezeti központként működhet, ahol van két gyülekezeti terem – egyiket főleg a felnőttek, a másikat pedig a fiatalok használják –, s két kisebb terem, illetve konyha, három vendégszoba és mellékhelyiségek. Ma már szinte el sem tudjuk képzelni gyülekezeti életünket e két épület nélkül.

A gyülekezet lélekszáma sajnos folyamatosan apad, mintegy 2500 lélek. 1995-ben, amikor a gyülekezetbe megérkeztem, még több mint 4000 lélek volt. Némely évben az apadás meghaladta a 100 főt. Ez a születés és keresztelések közötti negatív arányból és a kivándorlás szűnni nem akaró tényéből származik. Lelkipásztor és presbitérium minden tőle telhetőt megtesz a gyülekezet aktivizálása érdekében. Lehetőségeinkhez képest rendszeresen látogatjuk a családokat, a rászorulókon igyekszünk anyagilag is segíteni. Istentiszteleteink szépen látogatottak, a múlt évben átlag 306 lélek vett részt a vasárnap délelőtti istentiszteleteken. Minden korosztályra nagy hangsúlyt fektetünk. Két helyen rendszeresen bibliaórákat tartunk azon öregeink számára, akik már nem tudnak templomba járni. Ugyancsak az idősek számára minden év pünkösd utáni második vasárnapján megtartjuk az ún. öregek-betegek vasárnapját. Úgy tudjuk, hogy ez a kezdeményezés első volt az egyházkerületben, amikor mi 1996-ban elkezdtük. Most már szinte minden gyülekezet követi a példánkat. A középnemzedéket, amely a kommunista időkben hit nélkül nevekedett, évente két alkalommal evangelizációs hetek által próbáljuk elérni, amire rendszerint anyaországi neves lelkipásztorokat hívunk meg. Kétszer szolgált már gyülekezetünkben Kárpátaljáról érkezett lelkipásztor s ugyancsak kétszer evangélikus lelkész. Ilyenkor igyekszünk a gyülekezetben működő különböző köröket is átfogni (nőszövetség, presbiterek, ifjúság). Gyülekezetünk ad helyet egy nagyon fontos missziói ágnak: a szenvedélybetegek gondozásának, amit a Bonus Pastor alapítvány munkatársai végeznek. Jómagam 22 éve végzem a börtönmissziót, amit Isten sokszor nagyon megáldott, úgy hogy ennek gyümölcseit is láthattam szabadult rabok életében. Gyülekezetünkben eleven ifjúsági élet folyik a mindenkori segédlelkészek szervezésével és szolgálatával. 

Van három testvérgyülekezetünk is: Magyarországon a kunszentmiklósi gyülekezet, Hollandiában a schoonhoveni gyülekezet, valamint a mezőségi kis gyülekezet, Mezőméhes, amelynek lelkipásztora évente legalább kétszer szolgál a gyülekezetben, s ilyenkor a perselypénzzel is őket támogatjuk. Két-három évente igyekszünk kisebb-nagyobb csoportokkal mindhárom gyülekezetbe eljutni. (...)

Gyülekezetünkben van egy olyan esemény is, ami tudomásunk szerint egyedülálló a Kárpát-medencei reformátusság életében. Ez a nagycsütörtöki, asztalok melletti úrvacsorázás, amit hét éve gyakorolunk. Ennek ötletét egyrészt az adta, hogy hollandiai tanulmányaim ideje alatt többször részt vettem ilyen úrvacsorán, másrészt meg az, hogy az Úr Jézus az úrvacsorát épp nagycsütörtök éjjelén szerezte. Ilyenkor 24 személyre megterítjük az asztalt, amit csoportonként ülünk körül. A lelkipásztorok felolvassák az evangéliumokból a szereztetés igéit, s ezek után ülve maradva, egészen halk orgonaszó mellett mindenki kézről kézre adja a kenyeret, illetve a bort. A végén mindenki szent csókkal üdvözli egymást. Ez azért is megható, mert városi gyülekezet lévén gyakran megtörténik, hogy két olyan ember ül egymás mellett, akik addig talán nem is ismerték egymást, s ilyenkor mégis mint Krisztusban testvérek, régi ismerősök ölelik s puszilják meg egymást. Ebben nem vesz részt nagy tömeg, 90-120 között mozog a résztvevők száma, de akik ezt szeretik, már hónapokkal azelőtt nagy izgalommal várják az alkalmat.

Végezetül csak annyit: a legfontosabb, hogy a gyülekezetben a szeretet légköre uralkodik. Egyszer egy román húsvét alkalmából valamelyik román televíziónak interjút adtam. Míg az operatőr megérkezett, elbeszélgettünk a riporterrel, s elmondtam neki is, hogy itt egy bensőséges szeretetközösség van. Ekkor egy elhaladó autó nagy féket nyomott, kiugrott belőle egy gyülekezeti tag, aki még segédlelkész koromban kedves vallásórásom volt, s nagy szeretettel megölelt s váltottunk pár szót. Mire a riporter így szólt: ne is mondjon többet a gyülekezetről, én már mindent láttam. Adja Isten, hogy ez így is maradjon, hisz egyszer majd minden elmúlik, de a szeretet örökre, a halálunk után is, amikor már csak mennyei gyülekezet lesz, amikor minden földi gyülekezet megszűnik is, megmarad.

Lőrincz István

 

Az oldalt szerkeszti Ötvös József lelkipásztor