Marad a versírás izgalma, láza, öröme

Beszélgetés Markó Béla költővel

Markó Béla az idei ősz elején tölti 70. életévét. 1951. szeptember 8-án született Kézdivásárhelyen. A Marosvásárhelyi Rádió Litera-túra című műsora januárban olyan havi sorozatot indított, amely színművészek közreműködésével mutatja be a költő, író, szerkesztő, politikus irodalmi életművét. A mellékletünkben olvasható mai interjú elsősorban a lírára, Markó és a vers viszonyára koncentrál.

– A rádióban hallottak mindegyre eszedbe juttathatják az idő múlását, az eddigi műsorok éppen a fiatalságodat. Az egyik meghatározó motiváló tényező a költészetedben az idő.

– Az előbb épp arra gondoltam, vajon hányszor készítettél velem interjút az eltelt időszakban, mikor volt az első ilyen beszélgetésünk, és mikor kezdted szerkeszteni a verseimet a Marosvásárhelyi Rádiónál. Bizony rég volt az, lassan közel fél évszázada, hiszen én 1974-ben kerültem Marosvásárhelyre. Persze, hogy foglalkoztat az idő. Abban is, amit írok. Nemcsak az idő múlásának motívuma tér vissza verseimben, hanem az élet és halál kérdése is. Ahogy mondani szokták, létverseket írok én is, a hetvenedik évemhez közeledve, ez teljesen természetes. Meg kell mondanom azonban, hogy engem a hatvanéves kor gondolkoztatott el inkább. Akkor egy kicsit meghökkentem. Bár az évtizedek úgy elpörögtek 1989 után, hogy nem nagyon volt időm eltöprengeni ezen. Talán az utóbbi években lassultam le kissé, de valójában ez sem igaz, mert elég sokat írok, dolgozom. 

– Szerencsés alkat vagy, nem látszik rajtad a kor. Persze nem tudhatjuk, hogy belül mit érzel. Az utóbbi években közzétett verseid azt sugallják, hogy az idősödésen nem lehet csak úgy átugrani, ugyanakkor az is kiderül belőlük, hogy erőteljes benned a megújulási kényszer. Ez inkább a fiatalok sajátja.

– Van egy olyan közvélekedés, hogy a költészet az ifjúság műfaja. Ennek van egy tragikus vetülete is, az, hogy sok költő nem élhette végig a lehetséges életét, fiatalon meghalt. És kialakult egy olyan nézet is, hogy az embernek öregen szinte nem is illik verset írni. Nem beszélve bizonyos magánéleti témákról, szerelemről, társviszonyról meg ilyesmikről. Valamikor nekem is az volt a meggyőződésem, hogy a költészet a fiatalság műfaja, ehhez képest valóban nagyon sokat írok. Magyaráztam én ezt azzal, hogy amikor aktív politikus voltam, kihagytam a lírát, és azt be kell pótolni. Valóban van mulasztásérzetem, de ez nem a két kihagyott évtizedhez kapcsolódik, inkább az életkor okozza. Valami olyasmi, hogy nem szabad halogatni a teendőinket, mert ki tudja, lesz-e még időnk elvégezni azt, amit szeretnénk. Egyébként érdekes, hogy olyan lázban írok verset, mint húsz-harminc éves koromban. A felfedezésnek ugyanazzal az izgalmával, sőt ugyanazzal az örömmel is. Joggal mondják, hogy nem szokványos költői pálya az enyém, azáltal, hogy adott pillanatban pályát módosítottam, nem írtam, hanem politizáltam. Úgy tudtam ismét írni, hogy fölvettem a régi szálakat, és összebogoztam a jelennel. Újra a szonetthez fordultam például, annak idején azt nagyon szerettem. Ez a kötött forma visszahelyezett abba az otthonosságérzésbe, amit nekem valamikor a költészet jelentett. De tagadhatatlan, hogy nagyon erős hangváltás van a régebbi és a mostani költészetem között. Sokan ismét felfedeznek mostanában, ennek nyilván örülök. A legutóbbi verseskönyvemnek komoly visszhangja volt itt is és Magyarországon is. Számos kritika jelent meg róla. De azt hiszem, másoknak is össze kellene kötniük a szálakat a régi és a mostani verseim között. Egyébként csak kedvtelésből ritkán veszem le a polcról a saját köteteimet. Ha mégis van egy ilyen kényszer, időnként rácsodálkozom, milyen nagy biztonsággal kezeltem a nyelvet fiatalon. Tobzódnak képekben, metaforákban a verseim. Idősebb koromra a díszek lehulltak a verseimről, kopárabbak, pontosabbak és könyörtelenebbek lettek. Jó értelemben. Van tehát különbség. 

– Persze időközben egy rendszerváltás is bekövetkezett. 

– Igaz. 1989 előtt mindannyian egyfajta áthallásos irodalmat műveltünk. Ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb a vers, a novella vagy a dráma, de így neveztük akkor azt az írásmódot, mivel közvetlenül nem lehetett bírálni a rendszert. Ennek következtében metaforákba, képekbe csomagolva próbáltunk minél többet elmondani a diktatúráról. Folyamatos nyílt vagy burkolt küzdelemben voltunk a cenzúrával, az akkori rendszer éber felvigyázóival. Ez velem sem történt másképpen. A minap Szabó Róbert Csaba átküldött a Látótól néhány Székely János-levelet 1971-ből. Az Igaz Szó szerkesztőjeként Székely János a hozzá küldött verseimre reagált, és több levélen át próbált győzködni, hogy az egyik általa nagyon fontosnak tartott versemet, a Málnászókat próbáljuk közölhetővé alakítani. Volt abban egy olyan metafora, hogy óvatlanul járjuk az erdőt, szedjük a málnát, és nem félünk a medvétől, de egyszer csak elindulnak felénk a bokrok… A félelem egyfajta kifejezése volt, a mai medvés időkben már egész másként olvasnák ezt, főleg Székelyföldön. Félelemérzet van benne, de nincs egyértelműen kimondva, hogy a költő a rendszertől fél. Most újraolvastam, szerintem is egy sikerültebb korai versem volt. Az első kötetemben jelent meg 1974-ben. Székely János korábban nem tudta megjelentetni a lapban, visszadobták. Szóval egész fiatalon szembesültem azzal, hogy a vers nem csak vers, bár elméletben úgy tanultuk, hogy a költő meg akarja változtatni maga körül a társadalmat. A Petőfi típusú költő volt a minta számunkra. Utána is szembesültem ilyesmivel ’89 előtt. Egyfajta felvállalás volt elmondani az igazat akkor, amikor ezt mások akadályozni akarták. Ma már látszólag nincs ilyen felelőssége a költőnek. Én mégis azt gondolom, bármit írunk, verset, publicisztikát, esszét, újságcikket, felelősségünk, hogy az igazságot így vagy úgy megfogalmazzuk. A költészet igazsága természetesen más, az nem a pillanatnyi valóságról szól, de nagyon sokszor abból indul ki. 

– A verseidbe foglalt üzenet alapvetően nem változott a rendszerváltás után, a beszédmódod, az írásmódod ment át nagy változáson első könyvedtől, a Szavak városától a 2020-ban megjelent Egy mondat a szabadságról című Kalligram-kötetedig. Előfordul, hogy előjön egy ifjúkori témád, és azt gondolod, ezt most egész másképp írnád meg?

– Azt hiszem, azért is írok örömmel továbbra is, mert nap mint nap felfedezek olyasmit, amit régebb nem tudtam, rájövök olyan igazságokra, amelyeket nem ismertem, vagy régebb másképp láttam. Beszéltünk a politikáról. Amikor hosszú szünet után megint írni kezdtem, abban a tévedésben voltam, hogy a politikusi mivoltomat valahogy el kellene felejteni, a szakadékot el kell tüntetni, azt a költőt kell folytatnom, aki azelőtt voltam. Az elején zavart, ha észrevettem, hogy a költőnél sokkal ismertebb politikust látják bennem akkor is, amikor éppen egy könyvbemutatón veszek részt. Aztán rájöttem: akkor vagy önmagad, akkor mondhatsz fontos dolgokat, ha vállalod azt, aki azelőtt voltál. Nem kell elfelejtenem, hogy politikus voltam, hiszen óriási elégtétel, hogy volt egy időszakom, amikor cselekedhettem a saját közösségem érdekében. Vállalnom kell azt is, amikor más státuszom volt, olyan, ami másoknak, akik verset írnak, nincs. Ez a felismerés felszabadító hatással volt rám. A kérdésedhez valamennyire kapcsolódik az is, hogy a fiatal íróember hajlamos azt hinni, a költészet nem az ő szürke életéből fakad, hanem a képzelet világa. Valamiféle egzotikum. Így alkot képeket, így ír egyébként nagyon színesen. Bizonyos értelemben én is így voltam ezzel. Miközben mindannyian már a gyerekkorunkban megéltünk olyan rendkívüli pillanatokat, amelyek a költészet, az irodalom vázát adják. Az utóbbi időben én többnyire történetmondó verseket írok, ami azt jelenti, hogy gyerekkori pillanatokat veszek elő. Ha ma is élénken él bennem valamilyen gyerekkori történet, annak valamilyen jelentősége van, és fontos lehet mások számára is. Rájöttem, hogy versben sem csak a saját üzenetünket, saját közérzetünket, a világról való vélekedésünket kell mondani, hanem így vagy úgy a saját életünkből kell építkezni. De lépjünk túl a gyerekkoron. Éveken át Marosszentkirályon laktunk, volt ott egy kis kertünk. Ha kinéztem az ablakon, vagy kiültem a kertbe, ott volt minden. A teljes világ. Nem csak a természet, a lét maga. Ahogy a kert újjászületik, meghal, ismét újjászületik. Azt írtam a szonettjeimben újból és újból, amit ott tapasztaltam. Az egzotikum itt van bennünk, körülöttünk.

– Mélyen gondolkodó költő vagy, a vers általánosságban is foglalkoztat. Az egyik esszéköteted címe A költészet rendeltetésszerű használatáról. Mi ma a költészet rendeltetésszerű használata?

– Azt az ellentmondást próbáltam kifejteni, hogy keressük a költészet értelmét, de a költészetnek nincs rendeltetésszerű használata. A költő hozott anyagból dolgozik, beleviszi a versbe az érzéseit, a közérzetét, a dühét, a haragját, a világról való vélekedését. Verset ír a politikai aktualitásból kiindulva, vagy a szerelmi érzéseiből, verset ír örömében, bánatában, és még ki tudja miért. De azt gondolom, hogy a vers nem tartalom. A vers annak az egyik kifejezésformája, amit adott pillanatban fontosnak tartunk a körülöttünk levő világból. Ilyen értelemben nem különbözik attól, hogy a festő miért fest képet, az író miért ír regényt vagy novellát, miért készít szobrot a szobrász. Csak a forma és az eszköz más. 

– Hogy viszonyulsz ahhoz, hogy időről időre bizonyos költőket, írókat újraértékelnek, műveik, nézeteik „korrektségét” megkérdőjelezik? Jelenleg is eléggé felpiszkálja a köztudatot az a felvetés, hogy egyik vagy másik írás illik-e a kötelező olvasmányok közé vagy sem.

– Az értékítéletek koronként változnak. Voltak korok, amikor Petőfit istenítette az irodalomtörténet. Aztán volt pillanatok, amikor írók, költők szabadulni próbáltak attól az irodalomszemlélettől, hogy a költő forradalmár, aki megrendíti a körülötte levő világot. Túlzástól túlzásig, egyik szélsőségtől a másikig felmutathatnánk ilyen példákat a nagyjainkhoz való viszonyulásban is. Ady Endre eklatáns példa rá. A maga korában sokan támadták, és próbálták kiutasítani a szalonképes irodalomból. Nem sikerült. Azt gondolom, hogy egyetlen generációnak sem szabad kritikátlanul elfogadnia azt, amit az elődei kialakítottak, és minden fiatal generációnak kutya kötelessége, hogy újragondoljon sok mindent. De ez nem jelenti azt, hogy feladata mindent kidobni a szemétre. Vannak nagyjaink, akiknek az értékelése körül lehettek viták, de alapvetően a nagyságukat senki nem kérdőjelezte meg. Ez Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon át Petőfi Sándorig, Arany Jánosig tart. Említhetném a későbbieket is, Adyn túl Babitsot, Kosztolányit, József Attilát és másokat is.

– Ha ma írnád meg az 1987-es keltezésű Költők koszorúját, ugyanazt a tizennégy embert választanád a szonettkoszorúdba? 

– Nem tudom. Mind a tizennégyet szeretem. Benne van Janus Pannonius, Balassi, Szenczi Molnár Albert, Kazinczy is ott van. Petrőczy Kata Szidónia sem maradt ki, néhány versét ismerjük, ráadásul földink is, hol Magyarózdon, hol Kutyfalván élte a maga meglehetősen viharos családi életét. Ő azzal a néhány versével is nagy költő számomra. De tagadhatatlan, hogy amikor a Költők koszorúját írtam, és ezt a tizennégy költőt kiválasztottam, volt egy saját szempontom is, nem csak az általános magyar irodalomtörténeti értékelés. Számomra izgalmas különlegesség volt, ugyanakkor egy fontos esztétikai érték is az a korai női költő, akinek évszázadokkal ezelőtt Petrőczy Kata Szidónia bizonyult. Janus Pannonius nem magyarul írt, hanem latinul, mégis szervesen beletartozik a magyar irodalomba, ezért is volt fontos a koszorúba beválogatni. Nyilván nem 14 nagy költőnk van, hanem sokszor 14. A későbbiekkel mostohán bántam, és a XIX. századdal is. Csokonait most nem hagynám ki. Őt később szerettem meg, fiatalon nem izgatott különösebben. Ezért sem szabad végleges ítéleteket mondani. Ő most nem maradna ki, csak nem tudom, hogy akkor a tizennégyből kit kellene kizárni. Visszatérve a felvetésedre, a kötelező olvasmányok körüli vitákra, azt sem akarnám megkerülni. A kötelező olvasmány általában is problematikus. Engem kisgyerekként is rettenetesen idegesített, hogy nyárára kiadták a kötelező módon elolvasandó könyvek listáját. Pedig én nagyon jó tanuló voltam. Irodalomból és egyébből is. De utáltam ezt a nyári feladatot. Az első elolvasott könyvről még írtam valamit, aztán a többiről semmit. Ellenkező hatást vált ki a kötelező olvasás. Ettől függetlenül lehet és kell is arról vitázni, hogy mit akarunk a gyermekek kezébe adni. Kamaszkortól különben már nincs mit erőszakoskodni az olvasmányokkal, úgyis azt olvasnak, amit akarnak. De arról lehet beszélni, hogy mit tartunk mi igazán jónak, tanulságosnak a kisgyerekek olvasmányai kapcsán. Lehet, hogy ennek nincs is köze az általános irodalmi értékrendhez. Nem biztos, hogy egybeesik a kettő. Lehet, hogy vannak nagyon jó művek, amelyeket nem feltétlenül az elemista gyerekkel kellene elolvastatni. Amiről a vita szólni látszik, azt erősen furcsállom. Most akkor vissza kellene vetíteni a mai értékrendünket a múltba? Nem lehet. Itt van az a dilemma, amiről az előbb beszéltem: a költészet rendeltetésszerű használata. Tágabban: az irodalom rendeltetésszerű használata. Az mi? Az irodalom nem egy eszmegyűjtemény, nem egy ideológiai tan. Az egy adott társadalmi valóság minél igazabb tükörképe vagy párlata, egy társadalom minél hatásosabb bemutatása. Számonkérni mai eszményeinket a száz vagy kétszáz évvel ezelőttieken abszurditás. Igen, mindenkinek meg kell adni azt a szabadságot, hogy véleményt mondjon, ezzel egyetértek. Mindenkinek joga elmondani, tetszik-e neki Jókai vagy nem. Az is igaz, hogy Jókai mintegy száz könyvéből, amelyeknek nagy része nekem is megvolt, és nagy kedvvel olvastam, nem lehet mindenik remekmű. És nem is mind egyformán olvasmányos, egyik olvasónak ez tetszik, másiknak amaz. Nincs is ezzel különösebb gond. Költőkkel is így van. Nagy költőknek egész életművét megemeli a nagyságuk, de vannak gyengébb verseik is. Ady is írt rossz verset, nem sokat, de írt, József Attila is, de amit összességében alkottak, az a meghatározó. Miért ne beszélnénk ilyesmiről is, hiszen az előbb arról volt szó, minden nemzedéknek joga újratárgyalni az addigi értékrendet. De ha a jelen férfi- és nőeszményeit próbálom századokra menően visszavetíteni, nagy kudarc lesz az újragondolás.

– Az idő múlásával kezdtük a beszélgetést, térjünk vissza ehhez. Az egyik verseskönyved címét parafrazálva, szinte mindig azt érezhettük, hogy kannibál időket élünk. A mai világ kedvez-e a versnek?

– Azt szoktam mondani, hogy kedveznie kellene. Noha egyikünk sem lelkesedik azért, hogy fölgyorsult az életünk. Ettől nem gazdagabb lett, hanem rohanósabb. Én elég sokat autóztam hivatalos kötelesség miatt Marosvásárhely és Bukarest között, és amíg nem volt mobiltelefon, azok voltak a nyugodt óráim, amikor beültem Vásárhelyen az autóba, és 4-5-6 órán át utaztam Bukarestbe. Azalatt nem hívhattam fel senkit, akkor sem, ha nem én vezettem, és nem hívhatott engem sem senki. Most pedig arra használom az ilyen autózást, ha én vezetek, akkor is, mert már van bluetooth a fülünkön, hogy egyfolytában intézem az ügyeimet, telefonálok, lebonyolítom a megbeszélnivalókat. Ettől jobb lett az életünk? Nem hiszem. Pörgőbb! Ilyen körülmények között lehet, hogy kevesebben veszik kézbe a Háború és békét, pedig az igazán megérné, vagy akár Jókait is, akiről a vita folyik, viszont egy jó verset azért el lehet olvasni. Annak az online világban is helye van. A vers akárhol elfér az online felületen is, és tömény élményt nyújthat. Ha már irodalomról beszélünk, akkor a versé kellene legyen a jövő. Nem tudom, így van-e, de azt látom, hogy sokan írnak verset. Egyfajta egyneműsödés megy végbe a költészetben. Egyre többen tudnak elfogadható, közölhető, de erősen középszerű verset írni. Ez elmúlik, kialakul majd a markánsabb forma és témavilág. Nem tartok attól, hogy eltűnik a vers az életünkből. 

– Szó volt a bepótolnivalókról. Az utóbbi évtizedben évente legalább egy köteted megjelent, biztos, hogy a 70. születésnapod körül is előrukkolsz valamivel. Jubileumi összeállítás lesz?

– Gondolkoztam ezen. Egy ideje a Kalligram Kiadó gondozza a könyveimet, annak az igazgatójával, Mészáros Sándorral tárgyaltunk arról, hogy mi lenne jobb. Arra jutottunk, hogy ne összegyűjtött vagy válogatott versekkel jelentkezzem. Ne tagoljuk annyira erőszakosan az időt. Ilyen szempontok szerint már össze is állt egy új verseskönyvem. Ott van a kiadónál. Az utóbbi két év versei vannak benne. Egyelőre így igazodom az időhöz. Hogy szokták mondani? Folytatása következik. De persze nem teszem magam, hogy a közelgő újabb X-nek ne lenne jelentősége. Fontos számomra a 70. születésnap.

– Előre is Isten éltessen sokáig!

– Köszönöm szépen.