2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Elhunyt a Múzsa egyik régi munkatársa,

az író, újságíró-kolléga, Nagy László Mihály. Hosszabb ideje betegeskedett, de izgatta az alkotás, és kíváncsi volt a világra, mindegyre felkeresett egy-két újabb írással, amelyeket meg akart ismertetni mellékletünk olvasóival. Ki gondolta, hogy csak 62 év adatik meg számára? Életpályáját változatosság jellemezte, újrakezdések jelezték, hogy a nyugtalan, útkereső emberek közé tartozik. Dolgozott tévéoperatőrként, újságíróskodott a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél, a Háromszék napilap alapító tagjaként is hallatott magáról. A sportszerkesztésbe is belekóstolt Csíkszeredában, majd Marosvásárhelyen alapított és vezetett kiadót, aztán átváltott a felnőttoktatásra is. Riportjai, novellái, recenziói, publicisztikái az Ifjúmunkásban, az Utunkban, az Igaz Szóban, az Új Életben, A Hétben jelentek meg. Antológiákba is válogattak belőlük. Saját kötetei, A csendestárs, a Létforgácsok, a Tréner könyv az elmúlt évtizedben láttak napvilágot. Az utóbbi esztendőkben a fikció és a valóság, a realizmus és az abszurd határán mozgó, élet- és tárcaszerű rövidprózákkal jelentkezett. A világhálón szélesebb közönséget is biztosító irodalmi lapok, a Súrlott Grádics és a káfé főnix, illetve a köréjük csoportosuló tollforgató barátok biztatása is táplálta alkotókedvét. Búcsúzunk tőle, és egyben egy adósságot is szeretnénk törleszteni. Egyik utolsó írása, a Felhőkarcoló-hiba, amelyre már mentora, Bölöni Domokos is helyeslően rábólintott, hosszabb ideje megszerkesztve várt a megjelenésre. Kétszer is betördelve talált helyet magának a Múzsa tükrében, de mindkétszer kimaradhatatlan napi aktualitás szorította ki onnan. A halál gondoskodott róla, hogy ilyesmi most ne történhessen meg. Immár Nagy László Mihály is ott van valahol a felhők fölött. Legyen békés a pihenése. 


Nagy László Mihály: Felhőkarcoló-hiba

Öcsi az 5-ös sugárút melletti sétányon poroszkált, nem sietett, körülötte az autók egymás hátsójába martak, dudáltak, burrogtak, őt nem érdekelte. Ilyen Amerika, ahol mindenki amerikai módon él, gondolkodik, és angolul beszél.  Öcsi lépkedett, hümmögött és magyarul gondolkodott. Napközben neki is amerikaiul kellett gondolkodnia és angolul beszélnie. De most magyarul gondolkodik és beszél magában, néha hangosan is, káromkodik vaj’ egyet, pedig csak félig magyar, az apja román volt. Az 5-ös sugárútról betért a 137-es utcába, és folytatta a sétálást, amikor valaki elindult feléje, majd hangosan kiáltozni kezdett: „Nichita Öcsi, nem hiszem el!”. Bochis Dan volt, a gyerekkori játszótársa, aki a marosvásárhelyi reptéren lett forgalomirányító, és amikor a legjobban ment, akkor emigrált.  Neki könnyű volt, a légi szakmában mindenki ismerte. 15 éve kint van. Öcsi meg lassan 10 éve.  Gyaloglás közben felidézték: négyen voltak örök barátok – Dan, a román, Miki, a magyar, Öcsi, a román–magyar és Hans, a szász-német. Mind magyarul beszéltek, igaz, volt úgy, hogy valamelyikük a másik anyanyelvén beszélt, de a másik minduntalan magyarul válaszolt. Ment is az élet, mint a karikacsapás, jóban-rosszban együtt voltak: az első ciginél, az első sörnél, az első csajozási problémáknál, csak az egyetemnél váltak szét az útjaik. De a tanulmányok elvégzése után mindenki visszatért a szülővárosba. Újra összehozták a régi társaságot, ez alkalommal magasabb szinten. 

Ezekről beszélgettek, miközben Dan elmondta: most ő előadásokat tart a belföldi és a külföldi repülési légi alagutakról, Öcsi meg közölte, hogy vezető informatikus lett egy cégnél. Aztán Dan búcsúzkodásra nyújtotta kezét a 37-es toronyépület előtt: na, szia, én itt lakom 15 éve. Erre Öcsi: ne hülyéskedj, én meg majdnem tíz éve, a 44. emeleten, a 445-ös lakrészben. Dan: én pedig a 80. emeleten, a 801. apartmanban. Az egyik jobb, a másik a bal szárnyban. Öcsi: Akkor te az 1-10-es felvonókat használod, én pedig a 20-30-as lifteket, ez is egy ok a nem találkozásra, de mondd, te a tizediki sportterembe sose jársz focizni? Nem, a 80.-on kézilabdázom. Dan: az ortodox közösségbe sose jársz? Nem, Dan, én a magyar közösségbe járok. Hát ennyi. Tíz éve egy felhőkarcolóban lakunk, és nem találkoztunk. A modern felhőkarcolóknak is vannak hibái.

Szotyori Anna festménye

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató