Madarak, méhek tanítványa
2018-05-22 14:03:24
- Nagy Székely Ildikó
Azt mondja, valami titokzatos, otthonos biztonság árad a villanyfényes utcákból.
Zsongó, fülledt kaptár lesz estére a város. A bézs színű dzsekijét melegebb időben is magán hagyó, ősz hajú férfi ilyenkor szeret útnak indulni. Azt mondja, valami titokzatos, otthonos biztonság árad a villanyfényes utcákból. Talán a házakból kilopakodó vacsoraillat, talán a tavasz végi fák szürkület utáni néma ujjongása teszi – találgattam a főtéri kávézóban, ahol beszélgetőtársam méhekről, fákról, régmúlt kívánságokról mesélt.
– A háború utáni nincstelenségbe születtem bele egy Maros menti kis faluban. Négyen voltunk testvérek, és mivel én érkeztem utoljára, a nagyobbak kinőtt kabátját, cipőjét viseltem. De nem szégyenkezve, hanem büszkén, szeretettel. Számomra ez így volt természetes. Ha jól belegondolok, gyermekkori vágyaim nem is igazán voltak. Már kisiskolásként a felnőttkorról álmodoztam, leginkább arról, hogy tanító leszek. A mi falunkban egy aranyszívű, nagy műveltségű, idős ember töltötte be ezt a szerepet, és én olyan szerettem volna lenni, mint ő.
– Valóra vált a vágya?
– Tulajdonképpen igen, csak nem pontosan úgy, ahogy elképzeltem – mondta elgondolkozva, aztán torkát megköszörülve folytatta: – A székelyudvarhelyi tanítóképzőbe szerettem volna felvételt nyerni, de hiába volt kiváló zenei hallásom, és hiába szerettem a tudományok, különösen a számok világát, a hiányos románnyelv-tudásom miatt nem jártam sikerrel. Így az asztalosmesterséget tanultam ki. Nem maradt bennem csalódottság, ugyanis rájöttem, hogy számomra ez a munka adja a legnagyobb nyugalmat. Ráadásul az oktatásról sem kellett teljesen lemondanom, a lányomnak és később az unokámnak is én voltam a házi tanítója. Legszívesebben mértanozni szerettem velük. Csodálatos volt megtapasztalni, ahogy egyszer csak könnyeddé válik, határozott pályán indul el az addig görcsösen szorított ceruza, és a bizonytalan vonalakból valódi ábrák születnek. Az unokámat a szép hangja miatt harmadikos korában beválasztották az osztálykórusba. Ott derült ki, hogy botfüle van. Rengeteget gyakoroltam vele a kiadott énekeket, és egy kis javulás érezhető is volt, de aztán csak kitették az énekkarból. Nem bánta, mert nem szerette az egészet, a tanító nénije erőltette, hogy próbákra járjon. Viszont a közös tanulóóráink emléke mindkettőnknek megmaradt.
– Hogyan alakult a rendszerváltás előtt és után az élete?
– A bútorgyári korszakom szép és gondatlan volt. Nem voltunk gazdagok, de hétvégente el-el tudtunk menni kirándulni a családdal, persze csak a közeli helyekre. Mindig nagy természetjáró voltam, és a lányom különösen élvezte a somostetői csatangolásainkat. Olyankor sokat meséltem neki fákról, növényekről, és arra is megtanítottam, hogyan lehet megkülönböztetni a különböző madárhangokat. A nyolcvanas évek második felében ért véget ez a felhőtlen időszak, amikor mellhártyagyulladást kaptam. Hosszú heteket töltöttem kórházban, akkor derült ki, hogy a szívemmel is komoly baj van. Nem végezhettem többé kemény fizikai munkát, így alig negyvenévesen betegnyugdíjaztak. Az asztalosmesterséggel azonban a későbbiekben sem hagytam fel. Pár évig még megvolt a házunk – éppen a forradalom előtti őszön bontották le –, és az udvaron volt egy kis melléképület, amelyet színe miatt a lányom csak „zöld háznak” nevezett. Ott fúrtam, faragtam naphosszat, fából hintát, asztalt, széket készítettem, de sosem eladásra, mindig csak a családnak. Amikor tömbházlakásba költöztettek, egy volt kollégám műhelyébe jártam be, ha volt mit, segítettem, ha nem, a magam örömére dolgozgattam. Szintén akkoriban, a rendszerváltás után szerettem bele a méhészkedésbe.
– Ez hogyan kezdődött?
– Egy régi barátomnak voltak méhei, ő kívántatta meg velem ezt a szép, nemes mesterséget. Volt egy kis megtakarított pénzem, abból vásároltam meg az első méhcsaládot. Falun, édesanyámék üresen álló háza udvarán tartottam a méheket, minden hétvégén kibuszoztam hozzájuk. A kaptárakat saját kezűleg készítettem, a méhtartásról, teleltetésről a barátomtól kapott szakkönyvekből tájékozódtam. Később magam is vásároltam ilyen könyveket, néhány még ma is megvan. Pár év alatt kilencről 25 egyedre szaporodott a család. A mézzel a rokonságot és a barátokat ajándékoztam meg, piacra sosem vittem egy üveggel sem. Mondták is eleget az otthoniak, hogy jól fogna egy kis jövedelemkiegészítés, de én ehhez is olyan könnyelműen állok hozzá, mint mindenhez az életben. Az igazság az, hogy én még büszke is voltam a könnyelműségemre. A természet nyugalma, a madarak röpte, a méhek önzetlen szorgalma tanított meg rá. Számomra így volt élvezhető az élet.
– A méhekkel aztán mi történt?
– A lányom sokszor jött velem méhészkedni. Egyetlenegyszer, a sokadik alkalommal megcsípte egy méh. Azonnal feldagadt, mire kijött a mentő, majdnem elvesztettem. Kórházba szállították, hidrokortizon injekciót kapott. Hála istennek túlélte, de én azután az összes kaptárt és lakóit a méhész barátomnak ajándékoztam.
Beszélgetésünk alatt szinte észrevétlenül öltözött bársonysötétbe a város. Eljött az utolsó kérdés ideje.
– Úgy tudom, évek óta egyedül él. Mivel tölti a napjait?
– Négy éve vagyok özvegy. Nehezen engedtem el szegény feleségemet, nem volt könnyű megszokni az egyszemélyes életformát, valahogy mégis sikerült. A lányomék Magyarországon élnek, de nyáron mindig hazajönnek legalább egy hétre, tíz napra. Most is azt várom. A születésnapomra kaptam tőlük egy táblagépet, szép lassan megtanultam használni. Ha egyedül érzem magam, bekapcsolom, és az interneten madár- meg erdőhangokat keresek. Aztán csak be kell hunynom a szemem, és máris ott járok a somostetői fák közt, cinke- és vörösbegylesen.
