Nem akarom elhinni hogy több százezer igénytelen ember nyaral a Fekete-tenger romániai üdülőibe. Ez akkor igazán szembetűnő, amikor máshova utazunk az országban, oda, ahol valami mást, szépet, jót, talán jobbat keresünk, mind otthon.
Nem akarom elhinni hogy több százezer igénytelen ember nyaral a Fekete-tenger romániai üdülőibe. Ez akkor igazán szembetűnő, amikor máshova utazunk az országban, oda, ahol valami mást, szépet, jót, talán jobbat keresünk, mind otthon. A szabadságolás, a nyári vakációk motivációjának egyike az, hogy kilépjünk a mindennapok megszokott rutinjából, kikapcsolódjunk, feltöltődjünk, s olyan – ha lehet, jó – élményekkel térjünk haza, amikből egy évig emlékeink segítségével építkezünk, merítünk, gondolatban felüdülünk.
A turisztikai kereslet és kínálat játéka az is, hogy kinek milyen vastag a pénztárcája, s ennek köszönhetően hova, milyen országokba, vidékekre jut el. Egy kicsit lokálpatriótaként – s szűkebb költségvetéssel gazdálkodva – több éve az országot barangoljuk keresztül-kasul. Azoknak mondom, akik messze utaznak, hogy van amit látni nálunk is: az épített és kulturális, történelmi örökség igen gazdag, gyönyörű a táj és változatos, a 2500 méter magas hegyvonulatoktól a Fekete-tenger zérós szintjéig. S azt is több évtizede hangoztatják – a „Kárpátok kertje”-kén reklámozzák – a szakemberek, hogy az idegenforgalom az egyik legígéretesebben fejlődő gazdasági ága lehet Romániának. Csak hát ehhez nem elég a természeti adottság, az ellátást biztosító kínálat, amely a rendszerváltás követően – elismerhetjük – egyes vidékeken (Bukovina, Máramaros, Székelyföld, Szászföld, Bánság) némiképpen javult. Ott vannak azonban a nyári idény legvonzóbb célállomásai: a Fekete-tenger romániai üdülőtelepei, ahol az ellátással valahogy nem akarnak felzárkózni a civilizált szolgáltatások sorába. Dacára annak, hogy évente talán több millióan keresik fel az olyan üdülőtelepeket, mint Saturn, Neptun, Jupiter, Vama Veche, Mamaia, Mangalia és sorolhatnánk a közel 100 éves helységeket.
Indulás előtt nem sokan biztattak. Gyerekkori emlékeimre – amelyekből az idő távlatában csak a jó maradt meg – hivatkozva mégis ellenálltam annak, hogy másfelé térítsenek, gondolván arra, hogy azért több mint 30 év alatt valami csak változott, és csupán a televíziók uborkaszezonbeli szenzációkeltő híreiben jelenik meg mindaz a negatívum, amely a romániai tengerpartra jellemző.
Egy neves marosvásárhelyi utazási iroda közvetítésével, az internet segítségével foglaltunk – zsebnek és sátorozáshoz szokott kirándulóknak megfelelő – kétcsillagos szállodaszobákat, és elutaztunk Neptunra, amelyről azt mondták, hogy a „környék legcivilizáltabb üdülője”.
Emlékeim erősítettek meg abban, hogy – a lehetőségek szerint – jól döntöttünk, ugyanis már jártam ott, mi több, sokáig azzal „büszkélkedtem” barátaimnak, hogy Ceuşescuval egy tengerben fürödtem, ugyanis kifogtuk, amikor az elvtárs, vagy legalábbis valami magas rangú pártkáder lehetett ott – az azóta a RAPPS-hez (a romániai protokollingatlanokat kezelő önálló ügyvitelű gazdasági egységhez) került pártvillákban –, mivel a magas zöld lombbal takart kerítés közelébe sem engedtek, és még a szomszédos tengerparti szakaszt is kiürítették. Talán e „közelségnek” köszönhetően, valamikor a ’70-es évek végén valóban luxus üdülőtelepnek számított romániai viszonylatban Neptun.
Alighogy elhagytuk Konstancát, a bolgár határ irányában máris jelentkeztek a zsúfoltság első jelei. Hosszú sorban, kilométereken át lépésben lehetett haladni, főleg az üdülőtelepeken, ahol bár rendszeresen, kényelmes távolságokban levő átjárók állnak a gyalogosok rendelkezésére, a turisták ott mennek át az úton, ahol érik. S ha netán valamely szabálytalanul átkelőt megzavarja a jármű, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik a járművezetőt. Hasonlóan zsúfoltak a parkolóhelyek. Még szerencse, hogy helyenként, valamikor több évtizeddel ezelőtt a szállodák számára elkerítettek parkolókat, de ezeket senki sem gondozza, bárki elfoglalhatja. Ha mégis sikerül, az autóból kiszállva szemétkupacba botlik a vendég. Persze ez csak addig kellemetlen, ameddig a szem megszokja a látványt. Mert kiderült, hogy ez igencsak általános jelenség.
A parkok padjai alatt, a bokrok tövében, fák alatt zacskóban, zsákban vagy anélkül minden van, amit a homo sapiens modernicus elhasznál: a pelenkától az óvszeren át a temérdek csomagolóanyagig és sorolhatnánk tovább. Vannak szemeteskosarak és kukák, de ezek a nap első óráiban megtelnek, és mindössze a napozó időszak lejárta után szedik össze mindazt, ami a sétányon hever. A többi marad, és napról napra gyűl. Nem tanácsos romos épületek, elhagyott teraszok, egyéb – a forgalomtól távolabb levő – épületek közelében járni. Szerencsére nincs rablásveszély, csak sok kis „szerencsecsomag”, néha olyan sűrűn, hogy akadálypályának is beillik a terület.
Uniós pénzalapokból márványlapokból kiépített, megvilágított sétány vezet át Neptuntól Saturnig. Ez választja el a homokos partot a többitől. Szép, jól néz ki.... csak hát ezt a sétányt sem kímélték óvatlan kezek. Nem csak szemétkupacokba lehet botlani, hanem helyenként valamiféle zsír- és olajfoltok is tarkítják a szürke burkolatot, mintha a halsütő tepsiből ide öntötték volna a használt olajat... Nem elemeztem a tartalmát.
Neptun azért is szép, mert a tengerpartot két édesvízi tó között kell megközelíteni. A tavak szépek, tavirózsa, hattyú, temérdek sirály tanyázik rajtuk. Aztán ha alaposabban szemlélődünk, feltűnnek a civilizációs képződmények: nejlonzacskók, pillepalackok, vedrek, fodrozó hab és sok más hulladék. Nem halásszák ki, ott lebegnek a vízen, és senkit sem zavar a látvány, néhány arra sétaló jobb érzésű turista kivételével, akik szolidárisan egymásnak fejcsóválással jelzik, hogy még sincs minden rendben.
Ez a vélemény alakulhat ki azokban is, akik a mólókon sétálnak. Ott, ahol valamikor világítótestek tették romantikussá a hullámtörőket, ma már rozsdás oszlopok merednek a magasba, a föld alatti vezetékeket mind kivették, és helyenként mint amputált lábon az inak úgy lógnak, a műszaki akna pedig szeméttároló lett. Ironikusan hirdeti a betonra festett reklám: tegyenek körutat a vendégek a tengerparti településeken. A szép emlékek összegyűlhetnek... Valóban.
Mindenféle szállodát lehet itt találni. Az épületek egyformák, hiszen ezek valamikor a megboldogult, békés szocializmusban épültek, akárcsak a tömbházaink nagy többsége, amikor minimális kényelmet kellett biztosítani a munkásosztálynak. Aztán melyiket hogy sikerült felújítani, karbantartani. Azért vannak luxusszállodák is. Nem voltunk szállodatúrán, elég volt csak körülnézni. Mellettünk korszerűbb hotel állt, termopánnal, légkondicionáló berendezéssel ellátott szobákkal. A miénkben kirücsökösödött ajtólapok, börtönajtóra emlékeztető bejárók, rozsdás törülközőtartók, szakadt padlószőnyeg, öklözésre induló kisméretű televízió, több évtizedes dübörgő hűtőszekrény... igazi időgép ez, ami visszarepített az átkosba. De volt rosszabb is, hiszen a szomszéd szálloda majdhogynem romokban állt, ablakkeretein át lehetett látni a túloldalra. S a leírtakhoz még tessék társítani a szél által néha a vendéglők irányából felkapott bűzfelhőt, esténként pedig az éjfél utánig tartó dübörgő „manele” zenét...
Annak ellenére, hogy nyaranta több százezren özönlenek ide, szomorú, hogy 25 év után sem talál magára a romániai tengerpart, s a „Kárpátok varázslatos kertje” csak üres propagandisztikus jelmondat marad. Kár, mert itt is szép a napfelkelte, kellemes a hullámfürdőzés, a napozó, szóval minden rendben van azzal, amit a természet adott. Csak hát az emberek?!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató