Ha Lohinszky Lorándra gondolok, óhatatlanul a Mester szó jut az eszembe.
De mi is a Mester, kit nevezünk Mesternek? Milyen egy Mester? Mitől lesz mester a mester?
Talán a kivételes szellemi tudása által, tisztaságának ereje, szeretete és az emberiséggel való együttérzésének ereje által?
Mesternek nevezzük azt, akinek tudása meghaladja a hétköznapit. Ha pedig a mester ad nekünk a tudásából, akkor utána joggal hívhatjuk mesterünknek. Nem?
Az igazi mester mindig a nehezebb, a meredekebb, az ismeretlen, a kísérletezés útját választja az emberi természet, az emberi lélek és az önmegismerés folyamatos kutakodásában.
A mester már vitathatatlanul bizonyított a saját szakmája területén.
A mester mindig önazonos. Mindig megújulásra kész, akár a saját tanítványai révén is. Mindig új kihívásoknak teszi ki magát, ami által szüntelenül fejleszti, gazdagítja tudását.
A mester egoizmus helyett megfelelő nyitottsággal keresgél, és képes az önkritikára.
A mester számára az alázat nemcsak egy sokat hangoztatott lózung, hanem a mindennapok gyakorlatába beépített folyamatos kihívás.
Alázat a saját mestersége és mestere iránt. Alázat saját maga és tanítványai iránt, akik kíváncsian és bizalommal fordulnak hozzá segítségért, hogy a lehető legtöbbet tudják kihozni magukból. Alázat a saját alkotótársai és kollégái iránt. Alázat szűkebb és tágabb környezete iránt, hogy az élet minél szélesebb területén hasznossá tudja tenni magát, ezáltal segítve elő környezete boldogulását, lehetőleg tettekkel, nem csak szavakkal.
A mester példát mutat, és példát mutatni képes bölcs embereket nevel.
Akit mesternek nevezünk, az tulajdonképpen az idősebb testvérünk... tanítója fiatalabb testvéreinek. Testvérünk a színházcsinálásban!
Úgy gondolom, Lohinszky Loránd ezen egyetemes értékek és erények szellemében élt, tanított és alkotott!
Lohinszky Loránd portréja
Forrás: Tompa Miklós Társulat honlapja
Most engedtessék meg nekem egy személyes élménynek a rövid felidézése. Harmadéves koromban, 1995-ben (hogy, hogy nem...) megadatott nekem az a kiváltság, hogy első nagyszínpadi szerepemet Lohinszky Loránd oldalán, közvetlen partnereként játszhassam. Bornemissza Péter Magyar Elektra című darabja került terítékre Beke István rendezésében. Számomra hihetetlen módon rám osztották Oresztesz szerepét. Az anyámat, Klütajmnesztrát Farkas Ibolya játszotta – aki a későbbiekben szintén fontos mentorommá vált, és sokat köszönhetek neki is pályám alakulását illetően –, a Mester szerepét, Oresztesz tanítóját maga a mester. Hirtelen abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy a mester és tanítványa, és ezáltal a köztük addig megteremtődött viszony is leköltözött a Köteles utcából a Nemzeti nagyszínpadára. Csakhogy ez a viszony – és ez a lényege annak, amit mondani szeretnék – attól fogva teljesen más megvilágításba került. Nem változott meg, de mégis valahogy más aurája lett. Talán azért, mert ez alatt a közös munka alatt tapasztalhattam meg közvetlen közelről, hogy a mester mennyire mélyen és következetesen aszerint gondolkodik és dolgozik, ahogy nekünk a Kötelesben mesélt. Hogy fiatal korom és tapasztalatlanságom ellenére természetszerűen egyenlő értékű partnerének tekint, akinek fontos a véleménye. Ez alatt a sokszor verejtékes munka alatt – hiszen közös, koreografált harci botos táncunk is volt az egyik jelenetben – tapasztaltam meg a szelíd emberi törékenységét, a folyamatosan új, jobb megoldásokat kereső kíváncsiságát, a kézenfekvő, rutinos megoldásokban való kételkedését, de még a kudarctól való nagyon mély, őszinte emberi félelmét is. Megismertem a mesterben az embert. Talán akkor vált számomra igazán mesterré, és talán akkor fogadott ő is igazán tanítványává, hogy aztán a későbbiekben vigyázó tekintetével és jól irányzott tanácsaival folyamatosan kövesse alakuló pályámat. Köszönet érte!
Most pedig idéznék néhány – számos volt tanítványa körében gyakran felemlegetett – szellemes, olykor ironikusan humoros, de mindig szeretetbe csomagolt, bohócosan lohinszkys ki-, illetve beszólást, instrukciót, szellemi útravalót.
– A Színház az a hely, ahová ha belépünk, le kell vetni a sárcipőt. Kérem, hagyják kint a sárcipőt!
– A lécet nem öt centire kell állítani, mert azt bárki átugorja!
– Tigrisszag van! – mondogatta gyakran, miután bejött az áporodott szagú osztályterembe.
– Ne gondolkozzon, csinálja, magának az különösen káros! – mondogatta, persze szeretettel, cinkos mosollyal az arcán.
– Kezem fejére esküszöm!? Mi ez?
– Függöny mögött kérem ne trappolni! (zavarta, ha egy kicsit is meglibbent a függöny)
– A szövegtanulás nem művészi munka!
– Magának milyen cipője van? Hogy lehet ilyen cipővel színpadra állni? Na és a fehér zokni, az külön szerepért kiált!
– Ne kényszerítsen, hogy előjátsszam!
– Olvassanak! A jó színész olvasott!
– Aki a színpadon röhög, az dilettáns!
– Ne tegye a bőröndöt a színpad közepére, mert eltakarja magát, s nem látszik!
– Na, ha másképp nem megy, jöjjön be furcsán!
– A hosszú élet titka a délutáni alvás.
– Ne másszon rá a partnerre!
– Ne tapenyolja a partnerét!
– Ne nézze a földet! Bejön a színpadra, ne a földet nézze!
– Élvezzék a játékot! Vegyék magukra a csörgősipkát!
– Jaj, magának nincs humora!
– Maga most úgy jött be, mint egy szürke veréb!
– Végre megjelenik a felvételin egy magas szőke fiatalember... megfordul, az is kopasz!
– Ne bizalmaskodjon! A néző nem kíváncsi az álbizalmaskodásra!
– Ne akarjon szobaszínházat játszani! A hátsó sorban is kell hallják a suttogását! A néző nem azért vette meg a jegyet, hogy ne hallja, mit mond!
– Keresse a néző tekintetét!
– Ne haragudjon, de ez most olyan unalmas volt, kedves... ha tehetném, csináltatnék magából tízezer pasztillát, és el lennék látva életem végéig altatóval.
– Vonuljon, mint egy díva, egy arasszal a föld felett!
– Magáról nem tudom eldönteni, hogy hülye vagy zseni!
– Nyerítsen bátran, úgy, ahogy a bolyaisok, amikor mennek haza az iskolából!
– Fiacskám, mit lebegsz ott, mint virsli a hideg vízben?
– Mi van, fiacskám, bedédéztek?
– Minél nagyobb, híresebb művész valaki, annál inkább megengedheti magának azt a luxust, hogy szerény legyen...
– Annyi szép más szakma van, miért kellett magának pont ezt választania?
– Ne tegyenek ágyat a színpadra, mert ha megjelenik egy férfi és egy nő, akkor annak a végére kell járni.
– Maga most koncentrál, vagy elfelejtette a szöveget?
– Csörgősipka fel!
Köszönet Lohinszky Lorándnak, sokunk mesterének, akitől fontos, életre szóló dolgokat tanultunk meg, köszönjük, hogy volt, van és lesz nekünk, hiszen az igazi mester akkor is a mesterünk marad, ha fizikai valójában már nincs közöttünk.
Sebestyén Aba
Koszorúzás Lohinszky Loránd sírjánál… Előtérben Farkas Ibolya és Béres András
A két emlékező a marosvásárhelyi református temetőben (balról): Gáspárik Attila és Sebestyén Aba
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
