LIBOR, avagy „a pénzhamisítás az állam monopóliuma”
Az Európai Bizottság a napokban 1,7 milliárd eurós bírságot rótt ki hat nagy bankcsoportra, mert azok korábban részt vettek vagy az euróövezeti bankközi kamat (EURIBOR), vagy a londoni bankközi kamat (LIBOR), vagy mindkettő „eltérítésében”.
Az Európai Bizottság a napokban 1,7 milliárd eurós bírságot rótt ki hat nagy bankcsoportra, mert azok korábban részt vettek vagy az euróövezeti bankközi kamat (EURIBOR), vagy a londoni bankközi kamat (LIBOR), vagy mindkettő „eltérítésében”.
Ezzel az egy összegben rekordméretű bírsággal megközelítették a 6 milliárd dollárt a tavaly június óta tartó nemzetközi eljárásokban kiszabott büntetések, de – mint az EU versenyügyi biztosa mondta – a vizsgálatok még messze nem értek véget.
Rossz napok járnak a bankokra világszerte, habár az EU szabályai szerint például a versenysértés miatt kiszabható büntetés legföljebb a társaságok összes forgalmának 10 százalékét érheti el, és az eddig kivetett bírságok eltörpülnek amellett az évi 400 billió dollárnyi pénzügyi forgalom mellett – származékos termékek, jelzálogkölcsönök, fogyasztási és kártyahitelek –, amelyek kamata a LIBOR-hoz és az EURIBOR-hoz igazodik.
A londoni bankközi kamat a bankok naponta bejelentett, egymás közti kamatvárakozásainak átlaga. Bejelentik a brit bankszövetségnek, mekkora kamatra számítanak, ha kölcsönt vennének föl más bankoktól. Ennek alapján a bankszövetség kiszámítja, és minden munkanapon, londoni idő szerint fél 12-kor megállapítja az aznapi LIBOR-t egynapostól egy évig terjedő lejáratokra és különböző valutákra. A botrány nyomán idén tavasszal az eljárás felügyeletét egy kormánytól független állami szerv vette át, amelyet a bankok tartanak el.
Az EURIBOR-t hasonlóan kezeli az Európai Bankszövetség, amelynek felügyelete alatt, ügynöki megbízás alapján, a Thomson Reuters pénzügyi adatszolgáltató számítja ki a referenciaértékeket, és közli minden munkanap brüsszeli idő szerint 11-kor. A 400 billió dollár nem csekélység: a világ tavalyi összesített bruttó hazai termékének (GDP) az öt és félszerese. Csúnya dolog tehát manipulálni azt a referenciaértéket, amelytől ennyi pénz sorsa függ.
Ám végül is mit tettek az elítélt bankok? Hamis vagy félrevezető kalkulációkat adtak be, sőt, össze is beszéltek, azért, hogy a referenciakamatot terelgessék valamilyen, számukra előnyösebbnek vélt irányba, bár védekezésükben többen azt állítják, hogy ezzel igyekeztek helyreállítani a hitelfolyamot. Az ilyen tett tavaly óta már bűncselekmény Nagy-Britanniában. Nem vitás: a kamat a pénzügy és a szélesebb gazdaság egyik legfontosabb iránytűje, ezért nem helyes „piszkálni”.
Az amerikai szövetségi tartalékbankrendszer (Fed) a 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni repülőgépes terrortámadá-sok után, a nagy gazdasági bizalomvesztést ellensúlyozandó, rohamléptekben csökkentette alapkamatát 3,50 százalékról 1 százalékra 2003 közepéig. Addigra készen állt a majd 2007-ben kezdődő, világméretű adósságválság majdnem minden okozója: az Egyesült Államokban évtizedeken át romlott a lakossági hitelezés fedezete, mert vészesen lassult a személyi jövedelmek és a lakosság nem pénzügyi vagyonának növekedése, az 1990-es években a Clinton-kormányzat szinte parttalanul enyhítette a pénzügyi piac szabályozását és ellenőrzését, elterjedt a számítógép és vele az új és még újabb, mind átláthatatlanabb matematikával készített pénzügyi termékek feltalálása – már csak az alacsony alapkamat hiányzott ahhoz, hogy a bankok kiterjesszék a hitelezést az úgynevezett nem elsőrendű (subprime) adósokra is, főleg a lakosság körében. A bankok növelni akarták a „szériát”, hogy az alacsony kamat ellenére is legyen profitjuk, remélve, hogy az alacsony kamatot mindenki meg tudja fizetni. Az irányt a Fed mutatta.
Ahogyan azután a gazdaság valamelyest helyrejött és nőtt az infláció, a Fed 2004-ben emelésbe kezdett, és 2006. júniusban már 5,25 százalékos alapkamatnál tartott. Ettől kitört az adósságválság, amely egy év múlva, 2008-ban kis híján maga alá temette a világot.
Amikor a Lehman Brothers befektetési bank csődbe ment – ez az adósságválság egyik következménye, egyszersmind világméretű pusztításának közvetlen oka volt, még ha csak annyira is, mint a szarajevói merénylet az első világháborúnak –, és a világ pénzügyi rendszere befagyott és leállt, a nagy központi bankok, a Fed, az Európai Központi Bank, a Bank of England, a Bank of Japan és mások összebeszéltek, és egyeztetett lépésekkel meredeken csökkentették az alapkamatokat. Remélték, hogy ettől újraindul a rendszer. A rendszer azonban máig sem indult újra teljesen, a nagy központi bankok megannyi devizacsere-egyezménye és mennyiségi enyhítése, azaz nyílt pénzrontása ellenére sem, ami folyamatosan hordja az infláció kockázatát. Miközben a gazdaságok a lakossági kereslethiány miatt stagnálnak, a tőzsdei cikkeken jól látszik, hova áramlik az enyhítésből származó inflációs pénz: a nyersanyagok és az energiahordozók ára makacsul magas – ez is fék a gazdaságon.
Szembeötlő: a magánbankok és a nagy központi bankok egyformán manipulálják a kamatot és a tőkepiacot.
Esetleg az a különbség, hogy a bankok talán magánérdekből is, a központi bankok pedig talán jóhiszeműen is okoztak-okoznak kárt.
A pénzre rá van nyomtatva: „A bankjegyhamisítást a törvény bünteti”. Őszintébb és igazabb lenne, ha – mint egykor egy magyar közgazdász, Liska Tibor javasolta – az lenne odanyomtatva, hogy „A pénzhamisítás az állam monopóliuma”. Így a bankok is kevésbé keverednének szereptévesztésbe.
Mészáros György (MTI)
