Csütörtöki kimenő
Ritkuló levelek: a lombsátor egyre átlátszóbb. Amit késő tavasztól egész nyáron át elfedett jótékonyan a falevelek sűrű egymásmellettisége, egymásra tapadása, az most már egyre tisztábban látszik. Világosodik az utcai szoba. Látni szemben, hány óráig tévézik a harmadik emeleti vizavi-szomszéd, nem véd semmi a szállongó utcai portól, de látni, mikor jő meg a várva várt szemetesautó. Több eget nyújt az ablak: felhőket, tágabb láthatárt.
Az indító természeti képpel csupán jelezni kívántuk, hogy a szokatlan melegek dacára tudomásul vettük, hogy beköszöntött az ősz. Suhanva a Szent Mihály útján... Igen, milyen jó lenne most ülni abban a kis kávéházban, amely a Boul. Saint-Mich sarkán található. Talán Ady is üldögélt asztalánál. Teraszáról rálátni a Szent Mihály kútjára, és átellenben, ha tíz lépést tennél, s átevickélsz a forgalmon, benyel a megmaradt Cartier Latin...
Egyébként is ritkulnak a levelek. Egyre kevesebb postán kézbesített levelet kapunk (helyesbítés: kapok). Már nem vagyok levelező tag. Elektronikusan, ironikusan intézem a levelezést. Nagyobb kihagyásokkal, megbocsáthatatlan nem felelésekkel.
Szerencsére fenyegető vagy robbanó levelet még nem kaptam. De ki tudja, mit hoz a barátaimnál dúló háború az itten alvó ügynökeitől a jövőben...
A levelet régen bedobta a jó, személyesen ismert postás bácsi – akkoriban, mikor én a papíralapú levélváltások híve/kiszemeltje/áldozata/művelője voltam, megmagyarázhatatlan hímsovinizmus uralta a postai intézményeket levélhordói vonatkozásban. A postás bejött, szólott néhány szót, ha pénzt hozott, vagy egyéb emberi hiúságnövelő tényezőt kézbesített, leültettük, kapott egy pohár pálinkát. Apám olykor intézett neki egy beutalót Olăneşti-re, Călimăneşti-re, Oláhszentgyörgyre vagy csak ide Borszékre, Előpatakra. (Akkor még nem volt annyire lerobbanva, elhasználva, akkoriban még sikk volt Előpatakon nyaralni, üdülni, gyógyvizeket szürcsölni. Sőt egy századdal korábban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók még vándorgyűlést tartottak a kies háromszéki fürdőhelyen. Hja, az még a romantikus másik világ volt. Számtalan tudós és orvos gyűlt össze, akiknek azóta bronzszobra, emléktáblája áll, állott a valamikori Magyarország tájain, terein, házfalain.)
A levelek felbélyegzése úgy történt, hogy akiről tudta a levélíró, hogy bélyeggyűjtő, annak különlegesebb bélyeget nyalt fel, nem az átlag unalmas 55 banist, annyit tett, mintha ajánlott levelet küldene. A postán csóválták a fejüket, de nem szedték le, mint később hallottunk eseteket bel- és külföldi bélyegkalózkodásról. A posta pedig cammogott, a késés olyen természetes volt, mint a vonatoké, máskülönben és egyáltalán az összefüggés a két késedelem között bárki számára könnyen felfogható. A levél végül megérkezett, ott találtad a postaládában. Jobb családokban (vannak rosszabb családok is? – kérdezheti az egyenlőségpárti felháborodottan) van, volt levélnyitogató papírvágó kés, ősöktől örökölt cifra gyilok, amellyel ünnepélyes türelmetlenséggel nyitottad fel a híradást, régen várt levelet amerikai rokonaidtól, szüleidtől, az irodalmi szerkesztőségtől, amelyben közlik kíméletesen, hogy írásod nem ütötte meg az irodalmi közlöny magas mércéjét. De lehet, hogy azt írták, hogy yes, és küldjön még. Ez volt az a válasz, amitől elalél az amatőr, a kezdő, a bimbófakadásra készülődő zseni.
Az elektronikus levelek izgalma csekély. Ámbátor ugyanúgy várják, remélik, lesik, ellenőrzik a képernyő postaládáját. Nincs még mítosza, irodalma, hagyománya alig három évtizedre néz vissza. A gyorsan változó technikai feltételek nem kedveznek a nosztalgiaképzésnek.
A fennmaradt irodalmi, politikai művészleveleket összegyűjtik szerencsés esetben, kiadják kritikai kötetben, tudós előszóval. Vajon korunk e-mailjeit ki gyűjti, tárolja a biztonsági szolgálatokon kívül?
