Utazás az amerikai Nyugaton (1.)

Let’s go West, USA!

Ahol az utazásunk elkezdődött: az amerikai nagykövetségtől a Yellowstone Nemzeti Parkig

Amikor 2020 januárjában emberileg tökéletesen leszerveztem a júniusra esedékes családos amerikai utazásunkat, nem számoltam azzal, hogy van nálam egy sokkal nagyobb, mindenható tervező, akinek más terve volt, nem csupán velem, hanem az egész emberiséggel. Áprilisban még reménykedtünk, hátha nyárára megnyitják a határokat, de májusban már körvonalazódott, hogy a határzárlatnak egyhamar nem lesz vége.

Négy év telt el közben, ám azon álmom, hogy Amerikai földjére lépjek, nem ment ki a fejemből, velem együtt érett, küzdöttem érte.

Amerikai utazásunk a bukaresti nagykövetségen kezdődött, ahova egy zord, esős novemberi reggelen érkeztem meg hatodmagammal. Az egész éjszakás vezetés után nem voltam üde, mégis össze kellett kapnom magam, akárcsak a családomat. Egy picit a mentalista szerepébe kellett bújnom, hogy amikor a szintén esősen ébredő konzul asszony színe elé kerülök, jó benyomással legyek rá, belelássak a fejébe, hogy vajon milyen kérdéseket fog feltenni. A legszebb öltönyömet vettem fel, amelyik naná, hogy kék színű volt, hozzá fehér inget és bordópiros nyakkendőt választottam. Amerika nemzeti színeiben és gyönyörű, ám kissé kába és megszeppent családom élén léptem a „giséhez”. Magammal vittem egy titkos eszközt, amelyet éppen tőlük, amerikaiaktól tanultam, s ez nem volt más, mint a világ legszebb, legemberibb, pénzbe nem kerülő, de a világot megváltoztató gesztusa: a mosoly. Mosolyomért mosolyt kaptam cserébe, s ekkor már tudtam, hogy nyert ügyünk van, ezért, amikor az épületből kijöttünk, a markomban voltak tengerentúli repülőjegyeink.

Hónapok teltek el ezután, s miközben az élet hullámvölgyein szánkóztam, abból merítettem energiát a reggeli felkelésekhez, hogy tudtam, egyszer majd eljön a szabadság napja is.

És eljött. Felhők fölé emelkedtünk, oda, ahol mindig ragyog a nap, és ahol csak a hőmérő figyelmeztetett arra jegesen, hogy könnyen beszippanthat az elgörbült, üres tér. De akkor nem hagytuk magunkat elszállni, hanem, miután átrepültünk Segesváron, kereszteztük Észak-Európát, Grönlandot és Kanadát, 10 időzónát átugorva értünk földet az Egyesült Államok északnyugati részén.

De miért éppen Amerika?

Mert a 12 évvel korábbi keleti parti utazásunk felejthetetlen élményekkel gazdagított. A Niagara–New York City–Washington  DC–Florida-tengely lenyűgöző természeti és kulturális látnivalókkal ajándékozott meg. S hát milyen az utazó? Haza sem érkezik, máris tovább szövi terveit. Azt képzeli, hogy az aranyhegyek mögött gyémánthegyek magasodnak, távoli óceánok mesés világrészeket mosnak, egzotikus országok inspiráló városokat, rendkívüli embereket rejtegetnek. Ily módon dédelgettük mi is azt az elképzelésünket, hogy a Kelet után a Nyugatot is meghódítjuk, láncra fűzve a világ talán legparádésabb nemzeti parkjait és azokat a neves világvárosokat, amelyeket gyermekkorunk óta ismerünk a moziból.

Vadnyugati kalandjaink Montana és Wyoming határán kezdődtek, a világ legelső nemzeti parkjában, a Yellowstone-ban. A park nemcsak a legrégebbi, hanem minden bizonnyal az egyik legszebb, leglátványosabb is a földkerekségen. Területe sem elhanyagolható, 30 százalékkal nagyobb Maros megyénél, ezért alaposan bele kellett taposnunk, hogy legalább a legfőbb nevezetességeit megtekintsük. A Yellowstone tulajdonképpen egy hatalmas kaldera, Észak-Amerika legnagyobb vulkanikus rendszere. Képzeljünk el egy kolosszális szupervulkánt, amely több százezer évente kataklizmaszerű kitöréseket produkál. A föld mélyét feszítő energiák mérhetetlen erővel törnek időnként felszínre, szem nem látta természeti katasztrófákat, mi több, klímaváltozást idézve elő. Szerencsére a történelmi időkben a Yellowstone mindeddig nem okozott apokaliptikus tragédiákat, viszont tény, hogy a legutóbbi, 640.000 évvel ezelőtti kitörés kilométeres mélységű, 85-ször 45 kilométeres kiterjedésű krátert szakított a földbe. Ennek és a korábbi kitöréseknek az utótevékenységei 11.000 éve kápráztatják el az embert, előbb az őslakókat, napjainkban viszont turisták százezreit a világ minden csücskéből. Nem csoda a nagy látogatószám, hiszen a föld geotermális jelenségeinek több mint a fele – szám szerint 10.000 – ott található. Nos, ezek a gejzírek, fumarolák, forró vizű források vonzottak bennünket is erre a nem hétköznapi vidékre.

A forró vizű források

Mindjárt az első túranapunkon meglátogattuk a park északi peremén fekvő Mammoth Hot Springs nevezetű forró vizű forrásokat. A vízből sok ezer esztendő alatt kicsapódó kalcium-karbonát szemet gyönyörködtető fehér mésztufalépcsőket alakított ki a domboldalon, amelyeket helyenként barnára, narancssárgára, pirosra, zöldre festettek az algák. A források legnevesebb része a Minerva-teraszok, de további, hasonlóan hangzatos elnevezésekkel is találkozhattunk: Kleopátra-terasz, Angyal-terasz, Fekete Elefánt-terasz, Aphrodité-terasz, Paletta-forrás és mások. Nevüknél csak a látványuk lenyűgözőbb, s mi közöttük sétálgattunk szájtátva, mindvégig ügyelve arra, hogy a keskeny úton maradjunk, ugyanis a laza szerkezetű talajra lépve lobogó vízbe lehet pottyanni és elevenen megfőni.

Az ösvényt más okok miatt sem tanácsos elhagyni. Egy adott pillanatban a „Snake! Snake!” (Kígyó! Kígyó!) felkiáltásokra fordultunk meg, és csakugyan, a bozótosban egy irdatlan hosszú és gyorsan haladó csúszómászóra meredtünk. Másfél méteres nagyságával és környezetét utánzó mintázatával olyannak tűnt, mint a sátán, amely csak azért bújt elő az alvilágból, hogy magával ragadja legújabb prédáját. Engem a halálosan veszélyes csörgőkígyóra emlékeztetett, de mint később kiderült, nem volt akkora a veszély, hiszen csak egy közönséges bikasikló volt, amelyről igaz ugyan, hogy Észak-Amerika egyik leghosszabb kígyója, de nem mérges, emberre nem veszélyes, sőt egér-, patkánypusztítóként kifejezetten jó szolgálatot tesz.

Az éjszakánkat West Yellowstone-ban töltöttük, ám az időeltolódásnak köszönhetően még a kakasoknál is korábban „kukorékoltunk”, s útra keltünk. A reggeli ködben békésen legelésző bölénycsordát pillantottunk meg. Tisztes távolságból és az autó biztonságában önuralommal visszafojtott ujjongással visongtunk, és attól kezdve azon versengtünk, ki pillant meg újabb buffalót, vapitit (szarvasféle) vagy bármi mást, ami él és mozog. A park az ún. Nagy Yellowstone Ökoszisztéma központi része, bolygónk utolsó nagy, érintetlen ökoszisztémáinak egyike, amit az UNESCO nemzetközi bioszféra-rezervátummá nyilvánított. 

Az Öreg Hűséges 

Hamarosan feltűntek az első gőzölgő, sistergő, fújtató objektumok, rotyogó leveshez hasonló tavacskák, savas források, és mi mindeniket körbejártuk, megbámultuk, megszaglásztuk. Aztán eljutottunk a csúcslátványosságokhoz, az igazi nagyágyúkhoz vagy inkább vízágyúkhoz. Megérkeztünk az 

Old Faithfulhoz, azaz az Öreg Hűségeshez, a világ leghíresebb, legmagasabbra lövellő és legkiszámíthatóbb gejzíréhez. A szökőforrás csaknem óraműpontossággal, 70 percenként tör a magasba, e produkciókra sokezren kíváncsiak. A gejzír hatalmas területen van körbekerítve, hogy a spriccelés ne okozzon sérülést a bámészkodóknak, a „műsort” pódiumokon ülve is végig lehetett nézni, akárcsak a színházban. Amikor a kitörés ideje közeledett, síri csend lett, mindenki szoborrá merevedett, tapintani lehetett a tömegben felgyülemlett feszültséget. A kilövellés kezdete fokozódó hanghatással járt, amit a közönség egyre erősödő morajlása követett, végül, ahogy a fröccsenés egyre magasabbra hágott, úgy szabadultak el az indulatok, a kíváncsi emberek örömrivalgásokkal ünnepeltek, tágra nyílt szemmel csodálták a természetnek eme nyers és vad mutatványát. Csak nehezen tudtam otthagyni az Öreg hűségest, hiszen még gyermekkoromban hallottam róla először, és most – alig hittem a szememnek – ott lehettem vele „élőben”.

A park egy másik csúcslátványossága a Grand Prismatic Spring nevezetű hőforrás, amely Amerikában a legnagyobb, a világon a harmadik. A közel 50 méter mély üregből feltörő 70 fokos víz 90 méter átmérőjű tavat alakított ki. Vizét – erre utal a neve is – thermofil baktériumok igen változatos színűvé varázsolják. Évszaktól függően a szivárvány színeiben pompázó tóban hol a narancsvörös, hol a smaragdzöld vagy türkiz árnyalatok dominálnak. Ehhez a tóhoz hasonlót láttunk már Új-Zélandon. A Wai-O-Tapu geotermális csodavilágában található Champagne Pool (Pezsgő-medence) hasonlóan élénk színekkel kápráztatott el egy évtizeddel korábban.

A parkban se szeri, se száma a geotermális aktivitást mutató képződményeknek, mindenik leírása oldalakat venne igénybe, azonban meg kell említenem még a West Thumb Geyser Basint, amit az azúrkék Yellowstone-tó nyugodt vize és a partján gőzölgő, buborékoló színes tavak közötti kontraszt tesz különlegessé, szemet gyönyörködtetővé. A tavat lezáró sötétkék hegyek már csak „hab a tortán”, az ember úgy érzi, mintha egy enciklopédia képei elevenednének meg előtte.

Megrázó hírek 

Érdekességként meg kell említenem, hogy még az Egyesült Államokban tartózkodtunk, amikor megrázó, szinte hihetetlen hírek érkeztek a Yellowstone parkból. Látogatásunk után nem sokkal ötödmagával hajtott bele egy autós az egyik 40 °C-fokos hőmérsékletű tavacskába, de az utasok szerencsére ki tudtak menekülni a savas pH-val rendelkező katyvaszból.

Néhány nappal később a park Biscuit Basin néven ismert területén történt egy váratlan és hatalmas hidrotermális robbanás, amely akár szerencsétlenséggel is járhatott volna, hiszen abban a pillanatban is turisták sokasága téblábolt ott.

Már megint milyen helyre jöttünk! Félelmetes belegondolnom abba, hogy néhány nappal korábban pontosan ott sétálgattunk, békésen gyönyörködve a térség színes medencéiben és aktív gejzírjeiben. Álmélkodva néztük, ahogy a Biscuit Basinnak még a parkolójában is gőz áramlik ki a talaj repedésein, mint egy alagsori konyha gőzelszívójából. Ki gondolta volna, hogy napokkal később betelik a pohár, és levegőbe röpül az amúgy nyugodt vizű Fekete Gyémánt-medence (Black Diamond Pool). Úgy kell ezt elképzelni, mint egy túlhevített kuktát, amelyben, ha túlságosan megemelkedik a nyomás, szétdurrantja az edény falát. De ez még nem minden!

Július 4-én, a függetlenség napján egy őrült férfi félautomata fegyverével tömegmészárlással fenyegetőzött a park egyik forgalmas éttermében. A híradások szerint az ipsét végül a rendfenntartók tették ártalmatlanná (értsd: agyonlőtték), még mielőtt borzasztó ámokfutása családok tragédiáit okozta volna. 

Az sem ritka eset, hogy bölények nyársalnak fel olyan turistákat, akik nem értik meg, hogy a vadállatok csak távolról „cukik” és érdekesek, állati ösztöneik kiszámíthatatlanok. Erről hazánk ember–medve kapcsolata jut az eszembe. Addig-addig édesgetjük magunkhoz egy szelfi kedvéért a több száz kilós „macikat” (például a Szent Anna-tó felé vezető úton), ameddig azok bennünket is uzsonnának fognak tekinteni. Mert ami megtörténhet, az meg is fog történni. 

(folytatjuk)