Lélektrükkök

Kicsi, színes villámok a gördeszkapálya hajtányosai. Csak egy réveteg tekintetű, fülbevalós fiú marad ki a sohasem lassuló iramból, kezében telefon, azt nyomogatja érkezése óta. 

– Indíthatom? – kiáltja oda egy csapat kiskamasznak, aztán feléjük tartja a készüléket, és kinyújtott karral igyekszik követni a levegőbe rajzolt mutatványokat. Hosszú percekig filmez. A felvétel végén a többiek is köréje gyűlnek, együtt pergetik vissza az átszöktetett időt. Később folytatódik a száguldás, a fülbevalós pedig visszaereszkedik a pályaszéli padra, és újra egybeolvad az apró képernyőn mozgó világgal. Később körülnéz, észrevesz, udvariasan üdvözöl. Évek óta ismerem a lakótelepről, többször beszélgettünk. Mindig arra kértem, hogy tegezzen, de ez sokadik találkozásunkkor sem sikerült neki, így végül elfogadtam illedelmes távolságtartását.

– Rég nem láttalak – szólaltam meg a „csókolom” utáni csendben.

– Tavaly áprilistól mamámnál lakom. Ő már jó ideje, édesapám halála óta szeretné, hogy költözzem hozzá, veszekedett is eleget anyuval, hogy engedjen. De anyu nem értette, hogy csak segíteni akar. Pedig elég lett volna neki a munka mellett a két tesómmal foglalkozni. – Pár percre elhallgatott, mintha azt fontolgatná, engedjen-e jobban belelátnom az életükbe. Aztán mégis rászánta magát. – Tudja, amikor apu elment, édesanyám hozzám ragaszkodott a legjobban. Sokat beszélgettünk, együtt is tanultunk akkoriban. De aztán bejött a képbe Zoli, anyu új párja. Akkor kezdett igazán megváltozni az életünk, amikor hozzánk költözött. Én is azóta kívánkozom mamámhoz. Tudtam, hogy nála saját szobám lesz, nem kell harcolni a számítógépért az öcséimmel. Amikor megszületett a kistesóm, már nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy maradok. Otthon már tanulni sem lehetett a csecsemősírástól.

– Hányadikos vagy?

– Hetedikes. Ez az év valamivel könnyebb volt, mint az ötödik és a hatodik. De nyolcadikban majd újra meg kell nyomni a gombot, mamám is mindig ezt mondogatja. 

– Hol szeretnél középiskolába járni?

– Az az igazság, hogy nem vagyok kimondottan jó tanuló. De azért megpróbálkoznék a Bolyaival. Reál szakra mennék, mert az az álmom, hogy informatikus legyek. Mama szerint, ha tényleg ezt akarom, jövőtől majd román- és matekórára is kell járnom. Azt mondja, ő fizeti, csak menjek.

– Szoktál hazalátogatni édesanyádékhoz?

– Ritkán, úgy kéthetente. Ha úgy alakul… Ha anyu felhív és nagyon akar velem találkozni… Nem mondom, hogy nem jó fej a párja, régebb próbált is haverkodni velem, egyszer még halászni is magával vitt, de nekem ő úgyis csak egy idegen. Kényelmetlenül érzem magam a közelében. Nem tudom, miért, de ez van… Ráadásul a kisbaba miatt folyton csendben kell ülni, hol alvásidő, hol etetőidő van… Nem nekem való az ilyesmi…

– Gyakran jössz ide?

– Nem igazán, most is csak a haverok miatt vagyok itt. Tudja, én nem vagyok az az izgága típus, szívesebben bütykölök valamit mamánál a ház körül, mint hogy itt szökdössek fel-alá. Meg aztán hamar fáradok, elég, ha felmászom anyuékhoz a harmadikra, és már úgy szuszogok, mint egy gőzmozdony. Lehet, nem lenne rossz ötlet beiratkozni valamilyen sportra, akkor talán fittebb lennék, és le is fogynék egy kicsit. Igazából az ökölvívás érdekel, de még nem szántam rá magam. 

– Kérdezhetek egy furcsábbat? Milyennek látod magad tíz év múlva?

– Soványabbnak – kacagta el magát beszélgetésünk alatt először. – De ne értsen félre, én így is jól megvagyok a bőrömben. Kiskoromban sokat csúfoltak az osztálytársaim a kinézetem miatt. Aztán anyu elvitt egy pszichológushoz, aki megértette velem, hogy pont olyannak látnak a többiek, amilyennek én látom magam. Akkor eldöntöttem, hogy belevaló srác vagyok. És tudja mit? Bevált a „trükk”. Azóta legalább hét-nyolc haverom lett, akikre mindig számíthatok. Az egyikükkel közös youtube-csatornát készítettünk, videókat töltünk oda fel, és gyűjtjük a feliratkozókat. Ha elérjük a többezres létszámot, pénzt is kapunk majd érte. Egyszerre csak keveset, pár centet, de azt is szépen meg lehet gyűjteni.

Hideg cseppek hulltak a magasból. A kamaszcsapat kigurult a pályáról, beszélgetőtársam is szedelőzködött.

– Várjatok meg! – kiáltotta a többiek után, aztán gyors léptekkel indult a somostetői lejtőn a fénypöttyös város felé.