Lélekfosztás

22  éves volt Rendes Lajos, amikor feje fölött végérvényesen elsötétült a világ. Az egykori sorkatona tekintetéből hatvankét esztendő elteltével is visszatükröződnek a borzalmak, amelyek megértéséhez, feldolgozásához egy élet nagyon kevés.

– 1957 novemberében kezdtem el a katonai szolgálatot a Konstanca melletti Mihai Kogălniceanuban. A hadseregben sok provokáció ért az 56-os magyarországi események kapcsán, amelyeket úgynevezett politikai nevelőink terrorakciónak minősítettek. Nem titkoltam el, hogy meggyőződésem szerint a magyar forradalom a nemzet szabadságáért, függetlenségéért történt. Ráadásul a rendszeres „bozgorozást” sem voltam hajlandó elviselni, kértem, hogy bánjanak velem emberhez méltón. Mezőbándiként azzal is tisztában voltam, hogy mit művelt a szocialista hatalom a falusi embe-rekkel, hiszen a beteg nagyapámnak még a párnát is kivették a feje alól. Öntudatos magatartásom a kezdetektől szemet szúrt feletteseimnek, egyre nőtt bennük az ellenszenv irántam. Másfél év katonaság után, 1959 áprilisban három bűnvádi cselekedet – a Néphadsereg, illetve annak tisztjeinek megsértése és a kommunista rendszer elleni tevékenység – vádjával állítottak hadbíróság elé. Az ítélet kihirdetésekor már a konstancai börtönben voltam.

– Hány évet kapott?

– Hat év szabadságvesztésre ítéltek, abból végül négy évet és hét hónapot töltöttem le. Konstancáról Jilavára szállítottak, majd két hónap múlva Szamosújvár következett. Még abban az évben, októberben marhavagonokban vittek Brăilába, majd raktárhajón a Dunán a brăilai Nagysziget Strâmba nevű településére, onnan pedig gyalog a stoineşti-i munkatáborba. A következő év tavaszán Salciára, egy másik kényszermunkatáborba szállítottak át. 1962. október 2-án a 772-es kegyelmi törvény alapján a giurgeni-i munkatábor rabjaként helyeztek szabadlábra. 

– Hol volt a legnehezebb?

– A politikai elítéltekkel szembeni bánásmód mindenhol egyformán embertelen volt. Az első három évben egyáltalán nem érintkezhettem a családommal, azt sem tudták, hol vagyok. A verések is mindennaposak voltak. Az egyik börtöntiszt egy hatalmas lapátnyéllel járkált, és időnként húzott vele egyet-egyet ránk… A nagyszigeti munkatáborban a gátaknál dolgoztunk. Három és fél köbméteres gödröket ástunk, aztán 15–20 méter magasba kellett felszállítanunk a földet. Aki nem teljesítette a normát vagy egyéb kihágást követett el, az esti szemrevételezéskor kiállították, és jól „megporciózták”, illetve szigorított fogdába került, és ételmegvonásban részesült… Stoineşti-en 1957 októberétől 1958 január elsejéig egy fűtetlen juhakolban laktunk, a fekvőhelyünk alatt még ott volt a trágya. Mivel engem a katonaságból vittek börtönbe, lábbelim sem volt. Ami az öltözéket illeti, az egykori munkaszolgálatosok szürke egyenruháját kaptuk meg, hátunkon a D.P. (deţinut politic – politikai elítélt) kezdőbetűkkel. Így különböztettek meg minket a társadalom „tisztességes”, bólogató, integető tagjaitól.

– Hogy emlékszik a szabadulásra?

– Az első három év után enyhülni kezdett a helyzet. 1962 tavaszán szocialista munkaversenyeket rendeztek a raboknak, és aki jól teljesített, különféle engedményekben részesült. Én is akkor jutottam először levelezőlaphoz. Végre lehetőségem volt hazaüzenni, sőt egy ötkilós csomagot is kérhettem az otthoniaktól. Azon a napon is éppen a mezőn dolgoztam, amikor utánam jöttek, és elvittek Giurgeni-be. Onnan indulhattam haza. De még három évig megfigyelés alatt tartottak.

– Hogyan sikerült visszailleszkednie az életbe?

– A szabadulásom után három hónapig nem dolgoztam, aztán Marosvásárhelyen a Közüzemeknél helyezkedtem el mérőműszer-lakatosként. Ott dolgoztam nyugdíjazásomig. Többnyire terepmunkát végeztem, a gáz- és vízfogyasztást mérő berendezések beindításával bíztak meg. Összejártam az országot, főleg a Kárpátokon túli részt. 1966-ban nősültem meg, gyermekem nem született.

– Milyen változásokat hozott az életébe 1989 decembere?

– Az 1990. évi 118-as számú törvény értelmében sorstársaimhoz hasonlóan kárpótlásban részesültem. A rendszerváltás után megalakult a politikai foglyok szövetsége, amelybe én is beléptem. 2007-ben választottak meg a szövetség Maros megyei fiókjának vezetőségi tagjává. Ezt a tisztséget a mai napig betöltöm, rendezvények szervezésében, a tagok összetartásában igyekszem szerepet vállalni.

– Milyen egyéb elfoglaltságai vannak?

– Tizenhárom éve rendezem a beteg feleségemet. Hálás vagyok neki, amiért elfogadott és kitartott mellettem a kommunizmus évtizedeiben, amikor megbélyegzett embernek számítottam. De a járandóságok, adókedvezmények miatt most is görbe szemmel néz a magamfajtára a nép. Pedig nekem már olyan mindegy, hogy kapok-e pénzt vagy nem az elszenvedett bántalmakért. A napi programomra visszatérve az egészségi problémáim rendezése is sok utánajárást igényel. Harmincéves koromtól szenvedek a köszvénytől, ez valószínűleg annak is tulajdonítható, hogy a szamosújvári börtönben a helyhiány miatt két hónapon át az ágy alatt, a földön aludtam. Újabban a szememmel is gondok vannak. Orvostól orvosig járok.

– Van-e valamilyen kedvenc időtöltése?

– A feleségemmel mi egész életünkben csak a munkának éltünk. A politikai múltam miatt lakást sem kaptunk az államtól, a magunk erejéből kellett azt megvenni. De a fogságban töltött idő ki is ölte belőlem az érzelmeket, a víg élet iránti vágyat. Esténként a mai napig elém tűnnek annak a négy-öt esztendőnek a képei, és kísérnek, kísértenek, amíg el nem alszom.