Néhány évvel ezelőtt egy barátunk (azóta nem) felháborodott azon, hogy mi az olvasó embert előnyös színekben és beállításban mutattuk be. Egész konkrétan egy elhúzódó törvényszéki tárgyalás alatt, míg tanúként várakoznunk kellett, egy/több teljes könyvet (regényt, elbeszélésgyűjteményt) ki- és elolvastunk. Ekkor ez a barátunk (már nem az) igen körmönfont demagógiai fogást alkalmazva bocsánatkérésre szólított fel, állítván, hogy mi, miközben a törvényszéken ücsörgünk, az igazságszolgáltatás malomkerekei között őrlődünk tehetetlenül, mások, a dolgozó emberek darut kezelnek, zsákot cipelnek, hajót vontatnak, cséplőgépen ülik meg a termés diadalát, nehézgépeket irányítanak, kubikolnak rosszul fizetett közmunkásként, a rúdon csúszkálás éjszakai művészetet soha nem tudják tisztességen kipihenni, házat építenek, autót bütykölnek, tajkolnak, mi pedig felháborító módon könyveket olvasunk. Tehát kérjünk nyilvánosan bocsánatot, kövessük meg a nem olvasó emberiséget. Amely többségben van a rendszeresen olvasókhoz viszonyítva.
Nem tettük. Kissé élesebben válaszoltunk neki jogos értelmiségi és nem csak felháborodásunkban. Úgy is, mint író egyedek, mint könyvgyűjtő olvasó, könyvvásárló, antikváriumokat búvárló eltévelyedettek, megvezetettek. Következésképpen törölt bennünket az arcok könyvéből. Nem vagyunk többé számára arcok. Viszonzásul mi is úgy tekintünk rá, mint múltbeli barátunkra. Face bookunk pirul.
Persze ennek kapcsán be kell látnunk, hogy az olvasás tényleg ma már nem a lakosság többségének időtöltése, szórakozása, kenyérkereseti segédeszköze. Az olvasás tantárgy az alsóbb osztályokban.
Ha csak rátekintünk az időtáblázatunkra (mindenkinek van, akkor is, ha nem vesz róla tudomást) látnunk kell, hogy megnövekedett a nem olvasással töltött idő. Egyrészt számos gépezet von el tőle. Egykor a mozitól vagy a rádiótól féltették a könyvet az intellektuelek, a hivatásos írástudók, könyvtárosok, a jövőt borúsan látó aggodalmasok. Kiderült, hogy nem komoly. Rádiót az emberek többsége más foglalatosság mellett hallgat, pl. konyhai tevés-vevés, vasalás (?!!), fürdés, autózás, utazás közben. A hullámok megrövidültek. A mozit lekörözte a tévé. Covidos idők alatt a mozik bezártak, az emberek online éltek, most meg a látványossági vállalkozók nehezen szedik össze a nézőtábort. Egykor rendes szombat esti szórakozás volt a mozi polgári házaspárok számára. Lenin szerint a proletáriátus színháza volt. A színház és az olvasás viszont ikerpár. Furcsa módon. Jóval zártabb, mint a film világa.
Ma már a köztévé és a kereskedelmi adók is veszítettek vonzerejükből, amit a nagyvállalkozók és élelmes stúdiók, szolgáltatók filmcsatornákkal próbálnak – sikeresen – restaurálni. A sorozatok kötik le a nézőt. De egyben felkelthetik a figyelmet a regény iránt, melyből a film forgatókönyve puskázott. Vannak sikerkönyvek, melyek ennek az ébredésnek köszönhetik közönségsikerüket, népszerűségüket. Ennek ellenére virágzanak a könyvvásárok, a küldőszolgálatok, a könyvkereső mechanizmusok.
Na és ott a laptop, a számítógép, táblagép, amely mindenre képes. Meg az e-book, az elektronikus könyv, a hangoskönyv, a mindenhová magunkkal hordozható digitális könyvespolc. Ez pedig, kedves volt barátunk, ha olvasod jelen soraimat, ugyancsak visszavezet az olvasás szokásához – igaz, magasabb síkon, máshogyan. De a betű betű marad, a szó hat, öl, butít, nyomorba dönt, mint az alkohol, vagy felemel és szabaddá tesz.
Egyébiránt szerintem (az én felfogásomban, hangsúlyozom) a bocsánatkérés, a nyilvános, politikus, történeti megkövetés, az elrebegett kegyelemkérés és felhívás a felejtésre annyit tészen a gyakorlatban, mint holt lovon a patkó. Orosz közmondás szerint mint holt lónak a szauna. Ettől még a felejtés, a törlés nem lép azonnal működésbe, és ha olvasunk az elkövetett bűnökről, az emlékezet makacsul magába szívja. Tartja. Előítél.
Nem olvasni annyit jelent – mint kizárni magunkat egy lehetséges földi paradicsomból.
