Látni és láttatni a csodát – Szabó T. Anna (2.)

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (80.)

A kórház sok különböző formában jelenik meg Szabó T. Anna költészetében. Olykor humoros, abszurdba hajlóra pörgetett zsánerképeket olvashatunk tőle. 

A Kórház című vers egymáshoz lazán kapcsolt strófái kórházi várótermekben elhangzó párbeszédeket „szembesítenek” várakozó betegek belső monológjaival. Az első részben a nővér és a betegek beszélgetése „pattog le” előttünk, ilyenformán:  

„Nővérke, drága, várjon. 

Igen, holnap is rendel. 

Dolgozunk, ne zavarjon. 

Megbolondul az ember. 

Maga mióta vár itt?

Már háromszor műtöttek.”  

(Kórház, Vagyok, 2022, 70.) 

A második részben a lírai hang kiválaszt egy tolókocsiban ülő, kopasz nőt, megrajzolja törékeny alakját, majd az élethez betegen is ragaszkodó, a gyógyulásért mindent újrakezdeni és jobbá tenni akaró lélek tusakodó gondolatait közvetíti általános emberi érvénnyel, katartikusan: 

„Többé se ide, se hova. 

Téridő-onkológia. 

[…]

Számlálgatja a sejteket.

Erősen fogja, meg se rezdül

a kórszövettani lelet. 

[…] most már csak egy a vágya:

jól megfogózni, nem beállni

a félholtak sorába. 

Ha egyszer visszaengedik, 

többé sosem panaszkodik, 

mindenkivel kibékül, 

megbocsátja a vétkeik,

jaj, csak ne így, jaj csak ne itt –

kapaszkodik és szédül.”  (Kórház, Vagyok, 2022, 70.)

Hasonló szövegépítő módszerrel találkozunk a Lányok című versben. Párbeszéd és belső beszéd összemontázsolt áradását a mottó és a csattanó közötti párhuzam, illetve ellentét feszíti a katarzisig. A vers mottója egy borkereskedői iratban fennmaradt korai verstöredékünk, a Körmöcbányai táncszó (1505), mely így hangzik: 

Supra aggnő, szökj fel kabla,

Hazajött fírjed, tombolj Kató

Az te szíp palástodban,

Gombos sarudban;

Haja, haja, virágom! 

E korai virágénekünk jelentését sokan kutatták, magyarázták (Kőszeghy Péter 1985, Ludányi Mária 1995, Utasi Csilla 2021). Az aggnő közvetlen jelentése: erotikára, szerelemre vágyó idős nő, tágabban értelmezve pedig: férje távollétében házasságtörést elkövető asszony. Az „agnö-ageb” kifejezés alaposabb történelmi-kulturális megközelítésben ugyanakkor a feje tetejére állított világ részeként az erkölcsi züllés emberi (női és férfiúi) ágensét képviseli a hajdani német borkereskedő által rögzített magyar sorokban! A férjét (hűségesen vagy csalfán) hazaváró (fiatal vagy öreg) asszony öröme avagy riadóztatása (!) tehát különleges, érdekes párhuzamot von a női kórtermi sürgés-forgással. A táncszóból a gyorsan hanyatló élet sürgető igenlését halljuk – akkor is, ha a szabadság és a szabadságnak ellentmondó sza-

badosság cinikus vagy intő képzete is felvillan soraiban. Talán nem véletlen, hogy a pestis dúlta Európában, a táncszó rögzítésének éve (1505) előtt kevéssel, 1494-ben íródott németül a Bolondok hajója című szatíra (Sebastian Brant), majd 1500 körül Hieronymus Bosch megalkotta azonos című festményét! Szabó T. Anna „kórtermi” versében a nyolcvanöt éves, pergamenbőrű, nyitott szájjal alvó, vizeletszagú öreglányok így készülődnek a nagyvizitre: 

„Mozgás, lányok, mosdás, mosdás, 

nagyvizit előtti lepedőosztás, 

nagydolog, ágytál […]”   (Lányok, Vagyok, 2022, 232.) 

A betegségnek és a sohasem elég jó kórház intézményének kiszolgáltatott, büdös mosdószivaccsal mosdó öregasszonyok egyéni szenvedése a vers folyamán nem enyhül. Annyi történik velük, hogy az egyén belső hangját felváltja a keserű valóság közös tudomásul vétele: „szükségünket is […] testünk is elviszi majd valaki”. A halálra ilyen rideg körülmények között felkészülő „lányok” keserves lelkiállapotára rikító bokorrímek felelnek:  

„elhagy ép eszünk, elhagy életünk, 

elhagy, ki voltunk és el, akivé leszünk

[…] marad a nulla,

kimosdott, tiszta, 

O-szájú hulla ” (Lányok, Vagyok, 2022, 232.)

Rezignált leírásra, illetve a külső vízió és a belső reflexió ívére épül a Medence című vers, amelyben két sugárkezelés között a hazaengedett hetvenéves asszony egyedül és egyszerre éli át múltját, jelenét és jövőjét. Sápadtan ül s gyámoltalanul a kerti hintán, fázik a melegben, parókáját félti, hogy ölébe hull: 

„üres szeme messze réved, nézi-nézi az egészet, 

úgy, mint aki könnyek nélkül búcsúzni tanul.” (Medence, Vagyok, 2022, 233.)

A „miért kell elmennem innen” kérdésre a lírai „szereplő” nem talál feleletet, csak ül hiábavalóan a csendben. A kerti medencében apa, gyermek és kismama úszkál, talán ők a beteg asszony családja – a haldokló tudatában nincs már szoros kapcsolat közöttük. Mégis, a medencében úszkáló várandós nő, menye látványa vezeti el a beteg idős asszonyt a közelgő halál elfogadásához. A fiatalasszony méhében úgy készül a baba, mint beteg testében a halál. Tragikus beletörődésnek és játszi halvány remény távlatának kettős dallamával zárul a vers:

„Közeleg a gumicápa, vadul vicsorog,  

hamm, elkaplak, oldaláról véres víz csorog, 

elbújhatsz vagy lemerülhetsz, előlem nem menekülhetsz, 

hamm, bekaplak, szól a gyermek, fröcsköl és morog. 

[…] az almák az almafákon még felizzanak, 

és sugárterápiára, új tavaszra, nyárra vár a

rothadó hús közepén a cápaképű mag.” (Medence, Vagyok, 2022, 233.)

Egyedülálló élmény 

A fájdalom mibenlétét kutatja a Műtét című vers. Ennek mottója Máté evangéliumából való: „mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék” (Mt 5:30). A rossz testrész elvetésének metaforája a bűntől való megszabadulás gondolatát jelenti. Anna versében a fájdalom előbb mint tanítómester jelenik meg, aki az önazonosság forrása. Aztán a szenvedéssel való azonosulás önfegyelmet, alázatot, végül Istennek való átadottságot ajándékoz a fájdalommal együtt élő embernek. 

Szabó T. Anna több versét a gyermekszülés élménye hívta életre. A Szülőszoba lírai hangja a vajúdó nő. A szülés indulását jelző fájdalmaktól a mama és magzata közös kínján át a kipréselődött magzat felsírásáig és a „kívülre” jutott kisbaba számbavételéig ível az anya naturalista rapszódiája. Vissza-visszatér a kín szó. Míg az állatok a maguk vackán szülnek, a szülő nők együtt, többszólamú jajgatásban vajúdnak. Míg riadtan figyelik az ismétlődő görcsös fájásokat, addig poklot szenvednek, de amikor képesek magukban maradni a kínnal, egyedülálló élményben részesülnek: 

„a kín gazdát keres, 

elkap, megszáll, a lényed része lesz, 

már ő vagy: lüktető, határtalan – 

[…] 

sodor 

[…] 

barbár, lét előtti nyelven beszél, 

ömlik a szádon, ősi jajgatás, 

a másvilági gyász. 

[…] 

bújj ki, gyere, síkos csigabigám! 

[…] 

gyermek, te súly, te izzó vas, te kő,  

gyere elő 

[…] 

Húz. Lök. Feszít. Te semmit nem tehetsz,

Már hét órája. Széttép. Lélegezz. 

[…] 

Ne tarts ellent, add át magad, 

ez a szenvedés nem te vagy, 

de ez az óra csak tied: 

nem szülheti meg senki más 

a gyermeked. 

[…] 

testem vergődő kosarában 

[…] 

fejével tolva, 

tágítja kijárata rését. 

[…] 

a nőből farkas lesz, tutul, 

ökle a vaságyra szorul 

[…] 

Még nem, még nem segíthetek.

Csak tarthatok, nem tolhatok.

 […] 

egy gyermek teljes erejéből

ellenszegül a pusztulásnak. 

Átcsúszik majd a tű fokán

nagy feje 

[…] 

csak fekszik ott: 

rémületében zárva még 

az ökle, a szeme.” (Szülőszoba, Vagyok, 2022, 104-107.)

Az osztály 

című vers könnyedébben, bő humorral és több szempontból – a mottó szerint operettszerűen – dolgozza fel ugyanezt a szülőélményt. Megszólal a takarítónő, a nővér, a gyakornok orvos és az ablakmosók csapata, majd a szülésen átesett anya is. Két felvonás az anyáé: először megpihen, megsimítja-megszámolja a pokróc alatt a már lemosott kisbabája lábujjait, másodszor beindul anyai élete következő szakasza: a kórházban éjjel feszülő mellel kóvályog a folyosón, esengve, várva, hogy fájó kőkemény mellére tehesse külön teremben tartott, békésen szuszogó kisbabáját… az operettköltemény zárásaként távolító nézőpontból látjuk a kórház összes újszülöttjét szépen sorban a kerekes kocsin, szoptatásra átadás előtt: 

„mint a frissen sült kenyerek, 

szépen sorjában egymás mellett

[...] puhán becsomagolva, tisztán, 

[…] szuszog és sír és nyekereg

a visszhangos csecsemőosztály

[…] és mellre téve elcsitítják 

a sok üvöltő gyereket.” (Az osztály, Vagyok, 2022, 111.)

Szabó T. Anna apai nagyanyja és apósa is fogorvos volt. A mindenki által ismert fogorvosélményről írta Mementó című versét. Ebben a versben kifejezi háláját fogorvos családtagjai iránt, akik egyrészt „befalazták emléküket” az ő csontjaiba, másrészt megtanították neki a higgadt és bizalomteli türelmet a fogorvosi székben, „a szív nyugalmát, amikor kigyúl az éles lámpa”. Új fogorvossal szemben is tart családi örökségként a költő bátorsága és bizalma. Mint egy koncertteremben, úgy hallgat és figyel, míg szájában működik a fogorvos. Végül, „amikor már beszélgetünk”, új élmény éri. A fogorvosi szekrény koponyáját bámulja, és derülten szabadulva a kezelés alól, szinte újraéli, eljátssza Hamlet jelenetét az egykori udvari bolond, Yorick koponyájával: „Ki volt vajon? Mit akart mondani?” A koponya állkapocsízülete hiányos, elporlott. Páciense érdeklődését látva, a fogorvos magyarázni kezdi, hogy milyen sérülékeny is az emberi száj, s benne az állkapocsízület, melynek orvosi neve a mulandóságot is magában foglalja:  

[…] Milyen mulandó. 

De milyen szép az ízület neve!

Felírja nekem, hogy el ne felejtsem:

Articulatio temporo-mandibularis. (Mementó, Vagyok, 2022, 284-285.)

Szabó T. Anna versei a poros, rohanós mindennapokban látják meg és láttatják a csodát. Élőbeszédszerűek, indulatosak, szellemesek, keresetlenek, ez adja humorukat és tragikumukat is.