Kedves mosolya átfűtötte a szobát. Ez volt az a dolog, ami először feltűnt. Szigorú, kérlelhetetlen jogásznak hittem, amíg csak olvastam róla, suttogva említették a nevét. Minket védett, értünk aggódott, érdekeinkben járt el önzetlenül. Nem várt hálát, pláne nem hálálkodást. Tette, amit magára vállalt.
Tőlünk távol „és mégis oly közel”, néha csak sláger szavaival mondhatók el a dolgok, a kis alapigazságok. Párizsban született, emigrációban. Szüleit a kelet-európai vörös diktatúra (diktatúrák) kényszerítették vándorbotot venni. Végül a minden remények országában, az Államokban kötöttek ki. Apja évekig a a New York-i városi könyvtárban dolgozott. Megmutatta a hatalmas cédulakatalógust, melyen évekig dolgozott. Kartotékok, amelyek annyi nagyszerű gondolathoz, széphez és sokféle előjelű valósághoz mutattak utat. Hol kereshető, hogyan lelhető meg gyorsan az információ. Rólunk is az, amit nem hazudhatott el a rendszer.
László hitt az igazságban, a jog erejében, a tiszta rációban. Szépen és választékosan beszélt magyarul. Élveztem kissé ódivatú kifejezéseit, amelyek az ő ajkáról természetesen hangzottak, de mi ideát az egy nyelvet beszélők tömegében már nem nagyon hallhattuk, legfennebb a színházban, egyetemi katedráról, csupán olvastuk jobb sorsra és érzelmekre méltó könyvekben.
1996-ben New Yorkban voltam, s meghívott irodájába, amely Manhattan szívében volt. Hallott rólam, vagy ismerte nevemet és néhány írásomat, nem tudom. De alaposan kikérdezett arról, mi van nálunk, velünk, mit hiszünk, mit gondolunk, hogyan boldogulunk. Nem lehetett igazán újat mondani neki, úgy éreztem, mégis türelmesen végighallgatta mondókámat. Irodájában erdélyi fiatalok tanulták a nagypolitikát, a felelős publicisztikai attitűdöt. Értette dolgainkat, hiszen ez volt érdeklődése iránya, pályája, törekedése, koncepciójának valóságos és sokszor virtuális terepe. A HHRF hosszú ideig felelős, fontos, reményt adó rövidítés volt. Ő volt ennek a lelke.
Családjának erdélyi-romániai részéhez régi barátság fűzött. Talán ez lehetett – gondolom most, két évtized múltán – a meghívás alapja. Házában is fogadott, amely olyan volt, mintha valahol a Balaton partján vagy havasok alján álló régi udvarház lenne. Pedig Jersey-ben volt, egy egymásba láncolódó településsorozat kellős közepén. Benne sok-sok ember: magyarok, angolszászok, zsidók, régi emigránsok. Volt, aki beszélgetett, mások zenét hallgattak vagy kint ültek a kertben, egy sokfordulós, izgalmas asztalitenisz-mérkőzést néztek, melyet László vívott Bukarestből elszármazott műépítész sógorával. Ott találkozhattam Sütő András amerikai fordítójával, aki átadta nekem legfrissebb fordításkötetét, benne az Egy lócsiszár virágvasárnapjával és a Csillag a máglyán angol változatával.
Rajongott építészmérnök feleségéért, gyengéd volt szüleihez, akik már közel a századikat taposták, gyermekeiért, zongoraművész kislányáért, Júliáért és az életrevaló, vidám Daniért. Három nyárral ezelőtt a Téka udvarán beszélgettünk mint régi ismerősök, barátok. Az óhazát megismerni hozott Amerikában született, magyar gyökerű fiatalokat. Utoljára meghallgattuk Júliát, aki a New York-i művészeti akadémia egyik termében kora este (április volt) Chopint játszott. Angolul-magyarul beszélgettünk társaságával. Mintha nem lettek volna nyelvi határok. És talán lelkiek sem.
Adósa maradtam. Azt ígértem, édesanyja családjáról majd történeti beszámolóval szolgálok. Hiszen az 1922-ben elhunyt öregúrról sokat tudtam meg a korabeli újságokból. Egykor Maros-Torda vármegye és a szabad királyi város főispánja volt, majd belügyminiszter. Bernády György legjobb segítője, támogatója. Nevét valaha utca is viselte Vásárhelyen. A Sándor Jánosét. Meg egy közkút az egyetemhez felrúgtató szerpentin kanyarulatában.
Nem tudtam, hogy súlyos beteg volt. Szelíd, kedves mosolya hosszú, békés öregségre predesztinálta. Úgy látszik, az eleve elrendelés csak elméleti lehetőség. Vagyis hát, könnyebbre és szomorúbbra fordítva a szót: Hámos László, barátom, emléked elménkben, szívünkben nem fog elhalványulni. Igaz és kiváló ember voltál. Különb magyar. Nyugalmad legyen békés odatúl a nagy vizeken.
