Lapozó

Az öregek azt mondják,/ Ha Itáliába akarsz érni,/ Menj a döngölt úton./ Fuvallat./ Biztonságos, mint a föld./ Pürrhosz, Épeirosz királya/ Beszántotta a tengert,/ Solc’/ Ezt hozott./ Az út meg van jelölve,/ Mint sóban a kereszt,/ Férfiak és elefántok/ Meghúzta a biztos útvonalat/ Bedöngölve, mint a föld./ Kövesd a Vjosa áramlatát,/ Tedd a hajókat a szád elé/ Bízzál az istenek fuvallatában,/ Így tett Pürrhosz is,/ Amikor férfiakat és elefántokat hozott ide (Alessandro Leogrande). Mindez alig érdemel említést/ Ahhoz képest, ami még aljasabb,/ Sunyibb hízelgés fertőzi a kort./ Mert nemcsak köznemeseink buzognak/ Jólétükért ilyen dögletes módon:/ De konzulok, praetorságot viselt/ Férfiak, s megannyi szürke szenátor,/ Ki hónapszám lapít, majd hirtelen/ Felpattan, s beterjeszt valami mocskos,/ Szolgalelkű törvényjavaslatot;/ Úgyhogy Tiberius elmenőben gyakran/ Így kiáltott: „Ó, rabszolga-lelkű/ Ember-faj!” Mert még ő is – a szabadság-/ Jogok hírhedt ellenzője – utálja/ Ezt a csúszómászó törleszkedést. (…) Az emberek,/ Azok mások. Szánalmasak, silányak/ Vagyunk, elfajzottak dicső atyáink/ Törzsökétől. Hol van az isteni/ Cato lelke? Mikor Caesar gonosz volt,/ Ő mert jó lenni; és volt ereje/ Szabadon halni, szolgaként nem élni./ Hol a hű Brutus, ki (beígért kegyektől/ Meg nem szédülten) oly bátran döfött/ Tőrével szörnyeteg szívébe annak,/ Ki szolgasorsra szánta a hazát?/ Távoztak a fényből. Szent szellemük/ Összekotort hamvaik közt az urna/ Mélyén nyugszik, és a mai kebelben/ Örök tüzüknek szikrája sem izzik,/ Szalmaláng van és füst; darvadozunk,/ Semmi római bennünk, semmi jó,/ Semmi merész. Cordus jól mondta ki: „Cassius volt az utolsó római” (Ben Jonson). Az előadás tárgyát kell elmondanom,/ Ha ébred jó szándék figyelni bennetek;/ Aki nem képes meghallgatni, tűnjön el,/ Hogy jobban lásson, aki figyelni akar./ Most elmesélem, vajon miért jöttetek/ Ma ünnepélyes helyre; s a játéknak, amit/ Mindjárt eljátszunk, a címét és lényegét./ A darabnak Aladzón a görög neve,/ Hetvenkedőként emlegetjük latinul./ A város Ephesus; itt él a harcos, főnököm,/ Pofátlan hőzöngő, ki a főtérre ment,/ A mocskos esküszegő, ez a fajtalan,/ Ki azt állítja, hogy minden nő üldözi:/ S ezért nagyon röhögnek rajta mindenütt.../ Mivel a ribancok szájjal kényeztetik,/ Ezért a legtöbb lánynak szája ferde már./ De nem túl rég alkalmaz engem, nem bizony;/ Pont ezt szeretném nektek szétkürtölni, hogy/ Hogyan kerültem volt uramtól épp ide./ Figyeljetek, most kezdem a történetet (Titus Maccius Plautus). Ti művészek, akik nagy házakban,/ mesterséges napfény alatt színházat játsztok/ a néma sokaságnak, nézzétek meg olykor/ azt a másik színházat, amely az utcán látható./ Azt a mindennapi, ezer arcú, hírnevet nem ismerő,/ de oly igazán élő és földi, az emberi/ együttélésből táplálkozó színházat, amely az utcán látható. (…) A titokzatos átalakulásról,/ amely a ti színházaitokban állítólag végbemegy/ az öltöző és a színpad között – színész/ hagyja el az öltözőt, király/ lép színre –, ilyen varázslatról,/ amin annyiszor láttam röhögni a sörösüveget/ lóbáló díszletmunkásokat, itt nincs szó./ A mi utcasarki utánzónk/ nem holdkóros, akit nem szabad megszólítani. És nem/ istentiszteletet celebráló főpap. Bármikor/ félbeszakíthatjátok: nyugodtan/ válaszol, majd/ a beszélgetés végeztével folytatja az előadást (Bertolt Brecht). Látó, 2017. augusztus-szeptember.