Lapozó

Kirajzolódnak a levegőben/ tenyerek, ujjak, törzsek és lábak./ Egyik gyönyörű, másik erőtlen,/ élő oszlopok emléke, állnak.// Emlékezetem kőcsarnokában/ a napfény mindig másra vetül,/ de mindet láttam, mindet megláttam,/ és megtartottam, végezetül. (László Noémi). A kertek szúrózöldek. A kerítések vizes árnyékokat követve úsznak. Az ablakok meztelenül és fényesen siklanak házról házra. A templomtorony elfordul, a kőkereszt elfordul. A hősök neve hosszú és elmosódott. Käthe lentről felfelé olvassa a neveket. Alulról a harmadik a nagyapám, mondja. A templom előtt keresztet vet. A malom előtt fénylik a tó. A békalencsék zöld szemek. A sásban egy kövér kígyó lakik, mondja Käthe. Az éjjeliőr látta. Nappal halat és kacsákat eszik. Éjjel a malomhoz kúszik, korpát és lisztet eszik. A megmaradt liszt nedves a nyálától. A molnár a lisztet a tóba üríti, mert mérgező. (Herta Müller). A játszótársad nem akarok lenni,/ unom, hogy mindig kell az áldozat,/ nem akarok veled sötétbe menni,/ oda, ahol a gyermekszív rohad,/ nem akarok én asztalfőre ülni,/ és ürüljön ki a te poharad. (Horváth Benji). Beléptem a hálószobába. A pókok, amint megláttak bennünket, visszahúzták gyorsan a szőrös lábukat, a parketta nyikorogva szétnyílt alattuk, ők pedig sorra belepotyogtak, tompán puffantak egymás nyakába, és egyenes lett minden, csöndes is. Nekibátorodtam. Elindultam a ruhásszekrény felé. Amikor odaértem, megálltam egy pillanatra. Épp csak annyira, hogy hátrafordulva még erőt merítsek anyám illatából, aki bátorítólag biccentett egyet, mintha csak azt mondaná, minden rendben van, gyerünk. (Király Kinga Júlia). Aludt. Horkolt. Vele horkolt az egész szoba, talán az egész negyed. Csak a szemben lévő sztriptízbárból jöttek és mentek az emberek, néha fel-felüvöltött egy részeg vagy egy macska, sarokba szorított patkányok hörögtek, lányok sikongattak, kurvák átkozták az árfolyamot rontó pályatársnőket, gazdag külföldiek nyomában loholó rezesbanda talán nem is volt azon az éjszakán, csak az obligát rendőr- és mentőautók. A főváros csendje! Pótolhatatlan, gondolta Alois, és megbökte a könyökével Eszlárit, hátha egy pillanatra abbahagyná a horkolást, hogy végre ő is elaludhasson. A kinti zajok olyan jól elringatnák. (Márton Evelin). Mire Tass Dalia és Haruc Bán előkavalyodtak a pocsérosból, Kullancs már perjedő tűznél várta őket illatos borókapálinkával. Heverésztek a pokrócaikba tekeredve, nyergükkel a fejük alatt, s ahogy a hódvilágnál fényesedett, úgy fogyott a karcos. Kullancs megköszörülte a torkát: Birodalmak jönnek-mennek. A mi országunk tekintettől tekintetig ér. Mióta csak az Isten egy marék déli szélből megteremtette a lovat, és a jóságot a sörényébe csomózta, a nyargaló-lét előző évgyűrűi lesznek a frissebbek remekjei. (Varga Illés). Udvarom, udvarom, táguljál világgá,/ ne hervadjak el én lelankadt virággá,/ tudjam, volt egy bölcsőm, lesz majd sírom hozzá,/ lesz, ahol életem szirmozik álommá. (Demény Péter). Látó, 2017. január.