Bölöni Domokos
Mottó
A jó szerelem olyan fokban tökéletesedik, ahogy a szexualitás kilép a partiból. (Illyés Gyula naplójából, 1977. január)
Kései reveláció
Szerb Antal remekéhez (A magyar irodalom története, 1934) viszonylag későn jutottam hozzá. Hja, kortársaimtól mindig néhány stádiumnyira szakadva kujtorogtam.
A könyv már nincs meg, ajándékba kaphattam, ajándékul adhattam.
El is hagyhattam valahol. El is lophatták. (A „Máté kettő tizenkettő” nemcsak a sógornőkre vonatkozott akkoriban. Bibliát lopni vétek –, Jókait nem bűn.)
Azokban a papírhiányos időkben fél irkát krikszkrakszoltam tele, s most, fél századdal később, mert megint lomtalanítunk (hányadik ez már, uram), ismét előkerül ez-az. Szúr a látás, tétován betűzgetem, hiszen annak idején vágtázó üzemmódban jegyzeteltem…
Pironkodom: mennyi mindent tanulhattam s véshettem volna kőtábláimra – mégis mennyire terméketlenül illant el olyannyi nyaram.
Silabizálom: a novella legnagyobb műfaji törvénye, hogy egy sorsfordulatot kell bemutatnia, és semmi mást.
Erős élményem: nagy kedvencem, Mikszáth Kálmán a hűséges lelkek közé tartozott, akik egész életükön át ifjúságuk élménykincséből merítenek.
Ezzel szinte senki sincs egyedül.
Érteni vélem – a szikrázó elméjű Bajor Andort külön is kedvelve –, hogy a végzet néha olyan hanyag, mint egy korhely vármegyei tisztviselő. A végzetet is meg kell érteni – ez a humor alapja.
A megbocsátó humoré, tenném hozzá. Vagy megfordítva: a humor megbocsátó.
Minden egyéb: ostoroz. És a szívet rombolja.
Ámulva fedezem fel másodjára is, hogy „Mikszáth a szájával írt. Vannak írók, akik a szemükkel írnak, látják a leírt jelenetet. Vannak, akik a fülükkel, melyben előrecseng a teljesítendő ritmus. Mikszáth a szájával írt – minden sora magán hordja az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségét.”
*
Szegénységem
Életem jó részét vidéki, falusi – szinte isten háta mögötti – környezetben töltöttem. Születésemtől (a középiskolai, főiskolai évek, a kötelező katonai szolgálat köztes állapotát leszámítva) 1990-ig aligha mondhattam magam városinak. Mindig szegényen vagy többnyire szegényesen éltünk. Most újraolvasom a városi ember státusáról szóló passzust.
A városi ember szegénysége sokkal gyötrőbb, mint a föld népéé; mert szomszédos a gazdag palotájával; mert ha kimegy az utcára, nem teheti, hogy ne lássa a jobban születetteket, és szegénysége lassanként önváddá és bűntudattá lesz.
Ezzel nem vitázhatok. Belém döbben a felismerés, hogy miért is kerülöm a „city” nyüzsgő utcáit, az áruházakat, a fényes éttermeket (néha megengedhetnék egy kitűnőbb vacsorát). Ösztönösen ódzkodom a fényűzőnek tetsző, másoknak fel sem tűnő, nekik megszokott környezettől; félek, nehogy valamelyik társasági eseményen mindjárt belépéskor kedvesen, de célzottan rám szóljanak, „Uram, a ruhatár kötelező…”
, és inkább „angolosan” lelécelek; otthonosabb a konvenciókat nem ismerő, hangulatos kiskocsma nyers, na jó: „félbarbár” atomoszférája…
A feszengést, félszegséget azonban sosem tapasztaltam múzeumban, könyvtárban, tárlaton, kötetbemutatón.
A könyvek illatától érzem igazán polgárnak magam.
*
Hát ez még él? Nem mondod…
Hirtelen távozás? Nemcsak a születés jár bajjal. Nehéz hír nélkül múlni el – hogy legalább tenyérnyi területen ne szerezzen tudomást róla (a rokoni, baráti kör mellett) a közösség is. A kommunikáció jelen állapotában aligha mondhatni olyat, mint a bihari remeteként is emlegetett Bessenyei Györgyről. Amikor 1811-ben meghalt, és az írók (kortársai) halálának hírét megkapták, bizonyosan azon álmélkodtak, hogy egészen addig életben volt…
A szellem embere mindig gyanús a hatóságok előtt…
De aki megült csendben a maga kis padjában, minek emlékeznének rá? Minek beszélnének róla?
„Mindig azok a nemzedékváltások a legkeserűbbek, ahol az öregek szentimentálisak, és a fiatalok józanok.”
Váltogatják egymást a nemzedékek, nem is: immár generációk!, nyüzsiznek.
A világ osztovátája. Négy nyüst a sors lábítója alatt.
A szerepcsere nem valami protuberanciás, de azért mégis.
No. Nem kedvelik egymást. Nem mindig.
Szinteződnek.
Tömbösödnek.
Kasztosodnak.
Akinek nem jut központi fűtés, rétegesen védekezik a fagy ellen, de persze az is bűnös, aki nincs a kánonban.
A setét, sőt a szürke múltban is ez járta. Persze hangosabban csaholtak a magánszorgalmú kutyák, véresebben martak az önszorgalmú pitbullok…
Buzgóbban mócsingoltak a kultúra hasznos idiótái.
Kesergő öregek, érzelmes emlékírók, kedves mosakodók.
A kevés tiszták csöndben elmerülnek a pompás fürdőhabban.
A fogatlanok pedig… Na ja, megérdemlik a jótékony elhallgatást. Mikor még megvolt a harminckettő, zabálták a kását; mikor már szűzérmékre is telik mézes baconnel, bezzeg csattogtatják a protézist.
Boldog idők! Mikor még ilyen igazságokat lehetett hebegni: „Az öregek mindig is szentimentálisak voltak.”
Ki mitől mámoros.
Áldott, isteni szkepszis.
Folyton józanodik a világ.
Az emberiség csúnya marad.
Csókolom, Csörcsill bácsi.
