Lehet, hogy nincs igazam, meglehet, én nem értem az egészet, ezt a mai felsőoktatást. Beismerem, maradian hangzik, amit ezután fogok mondani, de akkor is.
Lehet, hogy nincs igazam, meglehet, én nem értem az egészet, ezt a mai felsőoktatást. Beismerem, maradian hangzik, amit ezután fogok mondani, de akkor is.
Amikor én az egyetemre jelentkeztem, jó régen volt, több mint negyven éve, akkor az ember készült a felvételi vizsgára, tanult egész nyáron (a nehezebb szakok esetében két-három évvel korábbról futott neki külön tanárokkal és erős idegzettel, kitartással, megkérgesedett üleppel), aztán ősszel odaállt a bizottság elé, írt és főleg beszélt, szóbelizett, előadta mondandóját, válaszolt a kérdésekre, kapcsolatba és helyzetbe került. Látszott valami abból, ha oda való vagy sem. Na persze, kisiklások voltak, félreismerések és enyhe rásegítés a röppályára állításban, de legtöbbször az ember bukdácsolva vagy viszonylag tisztességgel eljárta, elvégezte azt a négy-öt-hat évet és diplomát kapott. Kivételt a kivételesek képeztek, a tiszta tízesek, akik villogtak, tanáraikkal már-már súrolták az egyenrangot, és rendszerint a diplomaosztást követő évtizedben már a világ szerencsésebb pontjain, a kaliforniákban fejtették ki az emberiség üdvére az áldást. Nobel atya közelében rúgkapáltak.
Aki csak tehette, nappali tagozatra járt, bár a leckék azonosak voltak, a tananyag nem különbözött estétől reggelig, mégis a tanárok élőszava, magyarázata, gyakorlata, az irányítás és útmutatás megfizethetetlen volt.
Na igen, ez a kulcsszó a mai kimenőben. A fizetés. Más szóval a tandíj.
Amikor én egyetemre jártam, nem volt tandíj. A sok rémség dacára a szocializmusban nem volt. Volt viszont ingyenes kollégiumi (diákotthoni) hely, vagy valami jelképes összeget kellett fizetni. Annyit vettek fel – a kiegyensúlyozott és normális esztendőkben, mondjuk a hatvanas-hetvenes években –, amennyire szüksége lehetett az országnak. A tanügyi tervezés országközpontú és -beha-tároltságú volt. Valahogy nyilván volt tartva, mekkora a tanerőszükséglet, hány orvos kell megyénként, mennyi mérnököt tud felvenni a gazdaság, ipar, tervezés-termelés.
Biztos álláshoz jutott a végzett. A kihelyezés borzalmas volt, egyénellenes, rutinos, de a kereset biztos volt, és az évek során az emberek számos erőfeszítés árán közelebb jutottak szülőföldjükhöz. Vagy megragadtak egy-egy új helyen, sőt, a kilencvenes évek változásaiban ők lehettek a lokálpatriotizmus és a helyi érdekképviselet előharcosai. Persze, mi, kisebbségiek ragaszkodtunk hozzá, hogy lehetőleg magyar vidékre kerüljünk, hogy olyan helyen dolgozzunk és éljünk, ahol nem utálnak minket vagy mi nem utáljuk folytonosan a környezetet, ahol még csurran-cseppen vagy habzsolható a kultúra.
A szülők csak akkor kényszerültek nagy erőfeszítésre, ha a gyerek nem bírta a diákotthont és a menzát. Egyébként lehetett pénzt keresni tejkihordással, rakodással, fizikai és szellemi segédmunkával. Mégis szép volt és romantikus. Na meg szerelmes.
Manapság viszont nem értem, miért kell tülekedni a „fizetéses helyekért”. A tandíjas egyetemi helyek jobbak? Jobban becsülik a tanárok azt, aki perkál? Az egyetem így is rengeteg pénzbe kerül, ma már semmi sincs ingyen. A diákigények magasra szöktek. Megjelent és tartós a társadalmi egyenlőtlenség. Mélyül a gazdagok és szegények közötti szakadék. A lenézés. A szekértáborokba szerveződés. Nőtt a létbizonytalanság és kiúttalanság, a bizonyosabbá váló munkanélküliség, kivándorlás.
Valaki azt mondta nekem, azért fizet tandíjat a gyerek után, hogy senki se mondhassa: ingyen tanultál, fiam és elhagytad az országot, amely annyi jót tett veled stb.
Nem akar hálás lenni. Inkább szegény rokon gazdag nyugati leszármazottakkal.
