Zsuzsi érintését az első pillanatban felismerik a növények. „Barát vagyok, jót akarok” – valami ilyesmit súghatnak az ujjai, és az üzenetre minden fa, bokor, palánta hálásan válaszol. Titokzatos kertjét – ahol időnként teljesen váratlanul bújnak elő a szép szirmú, illatos „lakók” – több mint hét éve, egy tavaszi délutánon mutatta meg először. Az élményből hétköznapi történet született, az újságcikket barátnőm kincses füzetébe beragasztva őrzi.
A kerttel való ismerkedésem óta sok eső és szél vonult el a pár lépésnyi, békés birodalom fölött, lélekfagyasztó telek és gyógyító nyarak váltották egymást, a hely varázsát azonban nem tudta kikezdeni az idő. 2021 első heteinek mozdulatlansága után január 29-én dugta ki a fejét a kerítés tövében az első apró növényke, egy négylevelű lóhere. Mintha egy gondtalanabb, szerencsésebb esztendő hírnökeként érkezett volna Zsuzsihoz. Február kilencedik napján pedig megérkezett az „erősítés”, egy fényképre kívánkozó, bátor hóvirág. Újabb kilenc nap múlva, a váratlanul beköszöntő havazással csíkos bundás látogató „tette tiszteletét”. Szemügyre vette a kagylószemű, vicces kalapos, „újszülött” hóembert – amivel barátnőm egy jókedvű délelőttön ajándékozta meg magát és a kertet –, aztán helyet foglalt a macskavendégek feje fölé tetőt, lába elé eleséget kínáló, élére állított műanyag doboz védelmében. Kényelmét az sem zavarta meg, amikor Zsuzsi feléje fordította mobiltelefonját, hogy az együtt töltött percekből másokat is felvidító emlék legyen.
Számítottam rá, hogy ilyen kezdet után március heteiben sem ér véget a derűs és különleges események sora, lesz min nevetni, és lesz mit megosztani másokkal is. A kert és pártfogója pedig most sem okozott csalódást, ahogy korábban egyszer sem az elmúlt évek alatt.
– Készítettem egy padot – újságolta barátnőm még a múlt hét elején. – Pár deszka kellett csak hozzá, és egy doboz piros festék. Most van, amin megpihenjek öntözés, gereblyézés után.
Aztán a fóliával bevont dobozból rögtönzött üvegház lakóiról, a zöldhagymákról mesélt, majd elárulta, hogy a paradicsom- és paprikapalánták is gyönyörűen nőnek. Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett.
– A párom még régebb vásárolt sütőtököt. A magokat megtartottam, és a napokban – magam sem tudom, miért –, beleszórtam egy üres tojástartóba, amiben némi föld is volt. Eszembe sem jutott, hogy lesz ebből valami, de csodák csodája, másnapra megjelentek az ujjbegynyi növénykék. A következő napra akkorát nőttek, hogy kezdtem úgy éreztem magam, mint Az égig érő paszuly című mesében a szegény asszony fia. Bónuszként a tökhajtások mellett valami másféle növény is jelentkezett, hogy mi, az a későbbiekben derül majd ki. Mindenesetre kiültettem az egész „társaságot” a kertbe, aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Zsuzsi történetei általában úgy fonódnak egymásba, mint a titokzatos kert kerítésén a növénykarok. A tökhajtások kiköltöztetéséről a vadrózsák is eszébe jutottak, amelyeket szintén mostanában fedezett fel a gyorsan ébredő, boldog szigeten. A tavasz fényei a négylábúak mellett a szárnyas látogatókat is sűrűbben csalogatják ide – jegyezte meg, mielőtt újra mesélni kezdett volna.
– Éppen az új padomon sziesztáztam, és egészen el voltam merülve a gondolataimban, amikor hirtelen furcsa nesz hozott vissza a valóságba. A hátam mögül, az összegereblyézett, száraz avar irányából jött a hang. Határozott lépésekre emlékeztetett. Első ijedtségemben arra gondoltam, hogy valami tolvaj jöhetett be a nyitva felejtett kertkapun. Hátra sem mertem sandítani, amíg el nem vettem az ültetéshez használt, falnak támasztott lapátomat. Így „felfegyverkezve” már képesnek éreztem magam szembeszállni a betolakodóval. Hirtelen mozdulattal fordultam hátra. Tenyérnyi fekete rigó nézett vissza rám a levelek közül. Kicsit sem ijedt meg tőlem, sőt mintha azt mondta volna a tekintete: „Mi van, haver, meg sem ismersz? Csak én vagyok. A télen még találkoztunk.” Jót nevettem a saját riadalmamon, és akkor sem múlt el a jókedvem, amikor pár órával később becsuktam magam mögött a kertkaput.
Zsuzsi parányi birodalmának még sok titka és kincse van. Szeretett személyek emlékét őrző fenyőcsemeték, sok éve hűségesen szirmot bontó virágok, „bejelentés” nélkül érkező, bundás „kosztosok”, szélfújta, szépséges „albérlők.” A leltár persze ezzel még korántsem ér véget. Ki tudja, mi minden rejtőzik még a békés sziget napsimogatta, esőmosdatta földjében, egészen mélyen, ahova csak a szeretet gondoskodó, ihletet adó ereje ér el.
