2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Nagy Benedek tanárral, ’56-os elítélttel

– Ön tanár és történész, aki sokáig kutatta felmenőit…

– A felmenőknek csak egy töredékéről tudom, kik voltak, és mit csináltak életük folyamán. Voltak közöttük bihari zsoldos hajdúk, Szamos menti és mezőségi protestáns lelkipásztorok, gazdatisztek, főúri nevelők, kollégiumi tanárok, lapszerkesztők, jogászok, udvarhelyi várhajdúk, csíkszéki tisztségviselők, tisztek és katonarendűek vagy éppen gyönyörű lovakat nevelő mindszenti gyalogkatonák, akik a földek megművelését jórészt asszonyaikra hagyták, ők pedig hét határon át, Moldvától a Tiszáig bellérkedtek lovaikkal. Magyarán: csempésztek és kupeckedtek. Egy harmadik ágat a jövevények alkotnak. Azok az osztrák, bajor és morva felmenők, akik nem féltek nekivágni az ismeretlen kelet-európai világnak, hogy abban később izzó magyarokká, hungarusokká váljanak. Gyermekeimben a baksafalvi (Kézdialmás) Kelemeneket látom – ahol az egyik felmenőnek, a ferences Didák atyának már évszázada Rómában porosodnak boldoggá avatási iratai –, és a Kászon vize mentén Kézdire lehúzódott Balázsokat vagy a legendák ködébe vesző Mike felmenőket. Méltán foglalkoztat a csíkszentkirályi Bors alkirálybíró család története is, hiszen 1820-ig a szentkirályi ház is az egyik Bors-udvarház volt. Anyai felmenőim története Nagy András hajdúkapitánnyal, majd generálissal, Báthory Gábor erdélyi fejedelem trónra tevőjével és bizalmasával kezdődik, akinek az eredetéhez az egyetlen fogódzó egy, a családban fennmaradt nemesi címer. Ez, több heraldikus szerint, nem magyarországi és nem is erdélyi eredetű, hanem valahol délnyugat-Angliában vagy még inkább az észak-franciaországi Bretagne-ban készült. Itt jön be a protestáns hugenotta lovagok menekülése a Szent Bertalan-éji mészárlást követően protestáns országokba, ami lehetett éppen Erdély is, vagy Debrecen, mivel egyes források szerint a hajdúkapitány Debrecenből „jött ki”, és került a bihari hajdúk élére.

Ükapám, Ürögdi Nagy Ferenc a nagyenyedi református kollégium professzora volt, aki Árokalján született, Tordán lakott, Enyeden és Kolozsváron tanított. A fia, Nagy Miklós (1840–1906) anyai dédapám, aki Pestre megy, ott szerkeszti és futtatja fel negyvennégy esztendő munkájával Magyarország legnagyobb hetilapjává a Vasárnapi Újságot, annak melléklapjait, és olyan jelentős kiadói vállalkozásokba kezd, mint a tizennégy kötetes Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat. Nagyapám úgy kerül vissza Pestről Kolozsvárra, kétévesen nagynénje házához (aki Szász Domokos erdélyi ref. püspök felesége volt), hogy Nagy Miklós felesége fiatalon elhal, és a négy félárva gyermeket a szerkesztő apa nem képes egyedül nevelni. Bajor-osztrák nagyanyám, Hangay Fröhlich Margit már szép és élvezhető költeményeket ír és jelentet meg, természetesen ékes magyar nyelven… E mellé az anyai hagyomány mellé „tör be” a csíki Tivai Nagy Imre páratlan derűtől áthatott íráskészsége és szervezőképessége, valamint előrelátó gazdasági gondolkodása. Egyetlen fia 14 éves korában hal meg (1906), és a három házasságból négy lány marad. Az utolsó, a negyedik a nagyanyám, akinek a mindszenti születésű jogász férje, dr. Nagy Béni, hivatása mellett több csíki újságot is alapít, patronál és szerkeszt – mindez a 20. század első évtizedében. Egyetlen fiuk volt, az én orvos apám, dr. Nagy András (1905–1982), akinek íráskészségét sohasem fogom tudni utolérni...

– Milyen emlékei, élményei vannak a gyermekkorából?

– Az elemi iskola első osztályát Csíkszeredában jártam ki 1943–44-ben. Az első félév a gimnáziumban volt, majd áttettek a Leányiskolába, mivel a gimnázium északi szárnyát lefoglalták német katonai kórháznak. Mi a törvényszékkel szembeni szülészet déli szárnyában laktunk, szolgálati lakásban. Van egy emlékem 1944 augusztusából. A szülészettel szemben rendezkedett be a német katonai parancsnokság. 24-én, a román kiugrás hírére apám fehér köpenyesen átlépett az utca túlsó oldalára, és azt kérdezte a földszinti ablakon kikönyökölő német tiszttől: mi várható, mi lesz? Arrogáns és fölényes volt a válasz: „Es macht gar nichts! Dies’ist nur ein Lammesvolk!” (Nem tesz semmit. Hisz ez csak egy báránynép/juhsereg!) – mondta a románokra célozva... Aztán láttuk, hogy két nap múlva lázasan csomagolnak, és minden gőg, magabiztosság tovatűnt a viselkedésükből. Még aznap eltűntek a városból. Itt jegyzem meg, hogy óriási hiba, sőt megbocsáthatatlan bűn volt a magyar hadvezetőség részéről, hogy – a németek parancsára – elrendelték a civil lakosság kötelező kiüresítését. Így vesztette el otthonát és javait az, aki nem mert szembeszállni a kiürítési paranccsal. Akkor is a falvak népének volt igaza, akik a paranccsal dacolva, befogtak szekereikbe, és kihúzódtak a havasba, az erdei csűrökbe. Mindössze néhány erdei utat torlaszoltak el, vagy ástak keresztbe, s így szinte „páholyból” nézték az Olt völgyében folyó csatározásokat. A havasokba, az erdők nagyobb részébe nem tette be a lábát sem német, sem szovjet, sem román katona. A szovjet bevonulás másnapján ereszkedtek vissza otthonaikba. Nekik volt igazuk!



– A háború végén következett a menekülés, amit gyermekfejjel élt át...

– Szüleim csak anyám kolozsvári otthonáig akartak eljutni, mivel a Szociális Testvérek szerzetesrend által patronált szülészet is odaköltözött. De jött a front, és tovább kellett menni. Emlékeimből sohasem tudom kitörölni Debrecen szőnyegbombázását, amit egy épület pincéjében éltünk át, ahol a papok az utolsó kenetet is feladták mindnyájunknak. Vagy 1945 nagypéntek éjszakáját, amikor a magyar–osztrák határon, a Szombathely melletti Rábafüzesnél két front közé kerültünk, kb. 50.000 rémült menekülővel egyetemben. Robbanások, pánik, a tankok hernyótalpai alá kerülő lovak, a szekerek és emberek látványát nem lehet elfelejteni. És azt sem, hogy fejünk felett folyt a kölcsönös ágyútűz, és hulltak a sztálingyertyák1. Aztán a bajorországi falusi Volksschule, a német népiskola, az amerikai megszállás, amikor a hórihorgas és vidám katonák jóvoltából befaltuk életünk első narancsát, csokoládéját, rágógumiját.

– Hogyan lett történész?

– Már serdülőkoromtól a história tudománya felé hajlottam, rengeteget olvastam, beleértve az 1944-ig megjelent összes magyar őstörténeti szakmunkát. De beláttam, az egyetemen mást kérnek... Anyám elvitt Kolozsvár idős polihisztorához, Kelemen Lajoshoz, aki szűkszavúan csak ennyit mondott: „Ha le tudod mindennap nyelni a nyelved, s elfogadod, hogy a történelem ma a tudományok utcaleánya, amelyiket minden rendszer arra teper-nyom, amerre neki tetszik, akkor jöhetsz…” Apám pedig csak azt hajtogatta: „Ha teheted, azt csináld az életben, amit jobban szeretsz.” Így döntöttem a történelem mellett. A Bolyaira mindössze hárman felvételiztünk a két XI.-ből. Akkor nem volt nagy cikk tanári szakra, jogra vagy közgazdaságira menni. A menő szakok az orvosi és a mérnöki voltak. Történelem szakra 20 helyre 105-en versenyvizsgáztunk, és második lettem. S volt még öt hely a piros érdemdiplomásoknak. Első évben nagyon húztam, többnyire ókort tanultunk, és szerettem, amit csináltam. 1955 őszén, másodéven már lazábbra fogtam: zenélni kezdtem a Bolyai Egyetem tanár-diák félszimfonikus zenekarában (B-klarinéttal), és az egyetemi tánccsoport népi zenekarában. Következett 1956 májusa, amikor az egyetem kultúrcsoportjával kimentünk, és a debreceni Aranybika színpadán szerepeltünk. Már a nagyállomáson több ezer diák fogadott. A magyarok temperamentumára jellemzően, a díszelőadás egyfajta „édes Erdély”-tüntetésbe ment át, s a tánccsoport pergő korondi lakodalmasa végén szinte derékig álltunk a színpadra dobált virágcsokrokban. Akkor már érezni lehetett a szellemi erjedést, és a félelemnek, óvatosságnak azt a kvázi totális eltűnését, ami 1956 őszéhez vezetett. A szabadság semmihez sem hasonlítható érzésének tüze minket is a hatalmába kerített… Őszre, tanévkezdésre visszahívtuk a debrecenieket Kolozsvárra. El is jöttek, és minden magyar történelmi emlékhelyet végigmutogattunk nekik, a Házsongárdi temetővel bezárólag. Szeptember elején még csak nem is sejtettük, hogy ennek a farsangi vígasságnak egyhamar meglesz a siralmas böjtje…

– Hogy került a diákmozgalomba?

– Október 25-én beválasztottak a Történelem-nyelvtudományi Kar Diákszövetségi Tanácsába. Ez a 16 tagú tanács a saját soraiból kijelölt egy öttagú szerkesztőbizottságot. Ezek közé is bekerültem. Azzal bíztak meg, hogy a diákság javaslatai alapján állítsunk össze egy, a diákélet minden területére kiterjedő munkaprogramot, amely később nyersanyagul szolgál az egyetemi reform kidolgozásához. Az események hatására a panaszlajstromból megszületett az első romániai egyetemi autonómiaprogram, amely végül mégsem került a diákság közgyűlése elé megvitatásra és megszavazásra, mert november 17., 18. és 24-én a szerkesztőbizottság négy tagját letartóztatták. Ezt a kolozsvári szekuritáté hajtotta végre, és következett a száznapi vallatás. Végül a hadbíróság 7, 5, 3 és 3 éves börtönbüntetésre ítélt minket. Én 5 évet kaptam izgatásért, bujtogatásért, állam- és rendszerellenes tevékenységért, valamint antidemokratikus és magyar, azaz: nacionalista követelésekért.

– És ezt az öt évet 1956. november 24. és 1961. november 22. között le is töltötte… Hogy sikerült átvészelni, hisz sokan beleroppantak?

– Már a vallatás 100 napja alatt erőt és erkölcsi fölényt adott, hogy igaz ügyért álltunk ki, amikor szolidaritásunkat fejeztük ki a magyarországi egyetemisták valódi demokratizálást követelő programjával. Megéreztük a történelmi pillanatot, amelyben a nemzet képes volt egységesen és önmagát felülmúlva soha nem látott magasságokba emelkedni. Ezzel kivívta Európa és az egész világ elismerését. Ez a tudat segített, hogy jobbára feltartott fejjel túléljük az ötévi börtön legsötétebb pillanatait. A túlélésben nagyban segített az imádság és a meditáció. És segítettek a lelkileg nálam erősebb, nagyszerű emberek, fogolytársak: ft. Hajdú Leánder OFM, ft. Erőss Lajos, ft. Ferencz Béni, nt. Dobri János. A világiak közül Venczel József, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Páll Lajos és sokan mások, egyszerű emberek, magyarok és nem magyarok. Segített a hitem, a viszonylag szigorú neveltetésem, és végül: apám fülembe csengő intései és példája. Ma is vallom: 1956 nélkül nem lett volna sem 1989, sem egyesült Európa. De el kellett telnie 33 évnek, egy évszázad egyharmadának, hogy a kommunista diktatúrát 1956 őszén ért halálos méreg a százmilliók tudatszintjén is megtegye hatását. 

– Csak 1967-ben veszik vissza a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemre. Ez minek tudható be? Beszélhetünk-e bizonyos nyitásról a hazai kisebbségek irányába?

– Az 1965 utáni „nyitás” főként írókra, művészekre vonatkozott, valamint az 1964-ben kiszabadult volt politikai elítéltekre, köztük számos egyetemistára, nemzetiségi különbség nélkül. 1966-ban beadtam egy kérést az Oktatásügyi Minisztériumhoz, amelyet javaslólag ellenjegyzett a Babeş–Bolyai Egyetem akkori rektora. A 17 hónapon át tartó vizsgálódás alatt többek között ötven olyan személy nevét kérték be, akiktől rólam érdeklődhettek… 1967 augusztusában kaptam kézhez a döntést ştefan Bălan akkori tanügyminiszter aláírásával: visszavettek a III. év látogatás nélküli tagozatára, de le kell tennem nyolc különbözeti vizsgát. 1968–1971 között évente háromszor utaztam fel Csíkból Kolozsvárra vizsgázni.

– Nem érezte, hogy ez alatt a három év alatt figyelik, követik?

– Nem éreztem. A CNSAS-tól 2000 után kapott jelentések szerint 1962-ben, majd az 1973–1989 közötti években voltam megfigyelés alatt. 1989-ben két házkutatásban volt részem, a csíkszeredai lakásunkban és a lakatlan csíkszentkirályi házban. Öt vaskos dossziét tesznek ki a megfigyelésem és megfigyeltetésem dokumentumai. Nagyobbrészt szánalmas anyag: gyáva, cinikus vagy gyenge emberek ügyködései, szánalmas vergődései, illetve a belügyiek önigazoló buzgólkodásai. Azt hiszem, sohasem tudnék ebből könyvet írni, mint teszik ezt sokan. Egészen pontosan: negyvenhét álnéven aláíró feljelentő vagy fizetett ügynök jelentéseit volt alkalmam elolvasni. Nem kevés!

– Mikor és milyen céllal döntött úgy, hogy politikai pályára lép? 

– 1989. december 22-én egy diákcsapat eljött értem a csíkszeredai lakásunkba, s a fiúk azt követelték, hogy menjek velük, szóljak a megyeháza előtti téren összegyűlt emberekhez. A többezres tömeget látva azt kértem, hogy legyenek higgadtak, ne hagyják, hogy a bosszú és az erőszak vezesse őket, illetve számoljanak azzal, hogy ha tetszik, ha nem, egymás mellett éltünk, élünk és fogunk élni a román többséggel. Meglepetésemre hatalmas tapssal fogadták az akkor nem éppen népszerű gondolatokat. Később belefolytam a csíki RMDSZ napi munkájába, az iskolák szétválasztásába, az 1990. májusi választási kampányba. Felkerültem az RMDSZ Hargita megyei képviselőjelölt-lista utolsó, esélytelen helyére. A rendkívüli szavazási részvétel juttatott be a parlamentbe, ahol talán a legnehezebb helyre, az oktatásügyi szakbizottságba jelentkeztem. És megkezdődött az 1996-ig tartó küzdelem a teljes körű anyanyelvi oktatás helyreállítását biztosító oktatási törvény kidolgozásáért és elfogadtatásáért. Sok kudarccal, kevés győzelemmel… Mégis sikerült az 1994-es, első tanügyi törvénybe bevinnem a nemzetiségi történelem külön tantárgyként való oktatását a VI–VII. osztályban, amit történelemtanárként ma is életem egyik jelentős fegyvertényeként könyvelek el. Sok más egyéb mellett meg kell említenem, hogy az 1991-es alkotmány név szerinti szavazásán egyenként mondtuk mikrofonba: Sunt împotrivă! Votez pentru democraţie! (Ellenezzük! A demokráciára szavazunk!) S mindezt a többség hangos ordítása közepette tettük. A HAR-COV jelentés vitáján pedig szétszedtük – a külföldi diplomáciai kar jelenlétében – az összes rágalmat és vádat, amivel tulajdonképpen zátonyra futtattuk a Székelyföld militarizálására irányuló előkészületeket.

– 1998-tól 2009-ig a vallásügyi államtitkárságon tevékenykedett, amikor közel 1000, magyarok által épített ingatlant kaptak vissza az erdélyi magyar közösségek.

– 1998 júliusa és 2008 novembere között Markó Béla szövetségi elnök és Jakubinyi György római katolikus érsek felkérésére dolgoztam a vallásügyi államtitkárságon. Nyolc magyar püspökség (négy római katolikus, két református, az unitárius és a magyar evangélikus) érdekképviseletét kezdetben másodmagammal, majd kilenc esztendőn keresztül egyedül láttam el. Ez volt az ország NATO- és EU-s csatlakozásának a kedvező időszaka, amelyben nemcsak rengeteg templom javítására és jó néhány építésére sikerült pályázati támogatást eszközölni, de a mintegy 2100 egyházi ingatlanra vonatkozó visszaszolgáltatási kérelemből közel 1000-et sikerült visszaszerezni. A román politikum 1919–1920, valamint 1945–1947 mintájára ezúttal is a „captatio benevolentiae”2 politikáját követte a döntő nagyhatalmak felé. Így került sor többek között a Székelyföld kilenc egyházi főgimnáziumának visszaszolgáltatására is – Dinu Mărăşoiu államtitkár, illetve Adrian Năstase és Călin Popescu Tăriceanu miniszterelnöksége idején.

– Ha most lenne képviselő, mit tartana fontosnak az erdélyi magyarság szempontjából?

– Ma is, akárcsak a ’90-es és a 2000-es években, legfőbb célom a román többségi kollégák meggyőzése, érzékenyítése kisebbségi törekvéseink jogszerűségével, felvállalhatóságával kapcsolatosan. Akkor lesz esélyünk érvényt szerezni ennek, ha egy új generációs, önálló gondolkodásra, a vélt vagy valós sérelmeken túllépni képes román politikai elittel sikerül megértetni: sem a román nemzet, sem a román állam szempontjából nem vagyunk kockázati tényező, hanem a romániai társadalmat gazdagító, annak előbbre jutását segítő erőforrás lehetünk. A magyar nemzethez való tartozásunk nem zárja ki az állampolgári lojalitást, de ennek kiindulópontja a bizalom és a partnerség.

– Kérem, sorolja fel köteteinek címét és mondjon néhány szót a családjáról is.

– 50 éves a csíkszeredai jégkorong (1979 – társszerző); Egy sors volt ez is. Börtönéveim, 1956–1961 (2004); Küzdelem hajnalig. Cikkek és ünnepi beszédek, 1968–2003 (2003); Erdélyi kötéltánc. Megélt és visszaszerzett történeteim (2013); Ellenzékben és ellenszélben I. Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december – 1993. január) (2016). Három gyermekem és hat unokám van, valamennyien Erdélyben élnek. Imola lányom egy csíkszeredai magánvállalkozás alkalmazottja, Anna Kolozsváron az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke, Benedek a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának egyetemi adjunktusa, tanszékvezető. Unokáim: Imre magánvállalkozó, Márton joghallgató, Krisztina diák, akárcsak Lilla-Anna, Orsolya és András.

– Milyen díjat és kitüntetést kapott?

– Ezüstfenyő díj (2003); Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2007); Csíkszereda, Pro Urbe díj (2010); Történelmi Vitézi Rend Ezüstjubileumi Keresztje (2016); Csíkszentkirály díszpolgára cím (2017); Hargita Megye Tanácsa Márton Áron-emlékéremének kitüntetettje (2019).

Fejezet Székely Ferenc hamarosan megjelenő Egyszer úgyis boldogok leszünk c. interjúkötetéből, Üveghegy Kiadó, 2021. 

1 világítóbomba

2 a jóindulat elnyerése



Közlemény 15 órával korábban

A gázár emelésének előjele 15 órával korábban

Erről jut eszembe 15 órával korábban

Miskolcon is remekeltek 15 órával korábban

Hírek 15 órával korábban

Széltündér, libbenő 15 órával korábban

Három a feszt! 15 órával korábban

Megsimogatni a lelkeket 3 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Épített örökségünk 1 héttel korábban

Műsorkalauz 2 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató