Közös fülke
2018-06-05 13:35:26
- Nagy Székely Ildikó
Repdeső tekintete hol a kinti világ reggeli fényeibe olvadt bele, hol a szemközti ülésen olvasgató idős férfit ölelte át.
Mintha álomport szórtak volna az üdén zöld domboldalak és végtelen mezők között nyújtózó szerelvénybe. A légkondicionálás ellenére is fülledt térben szinte minden utas bóbiskolt, vagy félig ébren, behunyt szemmel rótta a kívülálló számára láthatatlan, belső utakat. A kicsi, madárcsontú asszony azonban szemmel láthatóan élvezte a vonatozást. Repdeső tekintete hol a kinti világ reggeli fényeibe olvadt bele, hol a szemközti ülésen olvasgató idős férfit ölelte át. Sokáig nem szólt hozzá, nem akarta megzavarni, végül mégis megérintette a kezét:
– Fel kéne vedd a szvettered, fiam, nehogy megfázz! – súgta.
– Nem fázom – vont vállat a férfi, és tovább olvasott.
– Jó, na – törődött bele az asszony, de pár másodpercig még aggódva nézte útitársát. Aztán újra az ablakhoz simult. Jó néhány állomást magunk mögött hagytunk, mire beszélgetni kezdtünk. Az asszony szólalt meg először.
– Mindig szerettem a vonatokat – mondta, és arcán könnyed mosoly villant át. – Nyugdíjazásomig tanítónőként dolgoztam egy Maros menti faluban, naponta ingáznom kellett. Napkeltekor ültem fel a szerelvényre, hogy reggel nyolc órára beérjek az iskolába, és késő délután indultam haza. Akkoriban sokan utaztak így, tele voltak a fülkék jókedvű, kedves emberekkel. Később az urammal rengeteget kirándultunk, összejártuk az ország legszebb tájait, a hegyektől a tengerpartig mindent, amit csak lehetett.
Tekintete újra megpihent a könyvébe feledkezett férfin, majd ismét felém fordult.
– Ritka szép történet a miénk – kacagta el magát –, csak ő nem szereti, hogy beszéljek róla. Vonaton ismerkedtünk meg huszonhárom évvel ezelőtt, valahol Brassó és Marosvásárhely között. Rég túl voltam már egy sikertelen házasságon, eszembe sem jutott volna, hogy még egyszer összekössem az életem valakivel. Egyedül neveltem fel az ikerfiaimat, megszoktam, hogy csak a Jóistenre és magamra számíthatok. A gyermekek, bár személyiségükben nagyon különbözőek, szinte minden fontos döntésükben egymásra hangolódtak, a szárnyaim alól is egyszerre bújtak ki. Amikor mindketten felvételt nyertek a kolozsvári egyetemre, hirtelen rám szakadt a nagy szabadság. Addig minden róluk szólt, értük történt, egyik percről a másikra üresedett ki az életem. Kezdenem kellett valamit magammal, ha nem akartam bezsongani. Eljárogattam ide-oda szórakozni, művelődni, színházbérletet váltottam, a moziban is sorra megnéztem az új filmeket. A rokonokhoz is el-elmentem, ha valaki segíteni hívott, vagy csak társaságra vágyott, azonnal indultam. A nagy találkozás napján is éppen a Csíkszeredában élő nővéremtől jöttem haza.
– Hogyan ismerkedett meg a férjével?
– A lehető legbanálisabb forgatókönyv szerint. Én pár állomással hamarabb szálltam fel a vonatra, elfoglaltam a jegyemen megjelölt helyet, és rejtvényfejtésbe kezdtem. A legizgalmasabb feladványnál tartottam, amikor egy morcos úriember bedugta a fejét a fülke ajtaján. Kiderült, hogy az ő helyjegye is éppen oda szól, ahova az enyém. Akkor még nem tudtam, mennyire pontos, rendszerető ember, így nem igazán értettem az indulatot, amellyel a helyzetet tudomásul vette. Elment a kalauz után, és pár perc múlva az ő kíséretében tért vissza. Nézték, forgatták a jegyeket, végül az ellenőr elnézést kért, és távozott. Szerencsénkre – bár akkor nem igazán éreztük annak – volt még szabad hely a fülkében, így mindketten ott maradhattunk. Útitársam elővett egy könyvet, aztán megfeledkezett a külvilágról, én fejtettem tovább a rejtvényeimet. Elhagytuk már Székelykocsárdot, amikor észrevettem, hogy valami nincs rendben vele. Furcsán feszengett, és az állát nyomogatta. Bátorságot gyűjtöttem, és megkérdeztem, segíthetek-e valamiben. Meglepetésemre egészen kedvesen válaszolt. Azt mondta, nagyon megfájdult a foga, bizonyára huzatot kapott a nyitott vonatablakok miatt. Volt nálam fájdalomcsillapító, megkínáltam vele. Aztán beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy egy helyen szállunk le, segített is leemelni a csomagjaimat. Így indult a kettőnk barátsága, amiből aztán egy csodálatos élettársi kapcsolat, pár éve pedig házasság lett.
– A gyermekei hogy fogadták az új helyzetet?
– Soha egyetlen szóval sem ellenezték, amíg nem került szóba az esküvő. Akkor viszont határozottan éreztem a rosszallást mindkettejük részéről. Minek menyasszonyi ruha egy öregasszonynak? – bár konkrétan nem mondták ki, minden gesztusuk ezt feszegette. Annak idején, tizenkilenc évesen egy egyszerű drapp kosztümben mentem férjhez, talán ezért vágytam gyermeki szenvedéllyel a földig érő fehér szoknyára. Meseszép menyegzőnk volt, azóta is, ha nagyon elfáradok, abból a napból merítek erőt.
– A férje családja könnyebben elfogadta a változást?
– Ő tizenegy évvel idősebb nálam, amikor megismerkedtünk, felnőtt volt már a lánya. Azelőtt nemrég telepedett ki Németországba, azóta is ott él. Nem igazán tartják a kapcsolatot.
– Milyennek látja az együtt töltött huszonhárom évet?
– Izgalmasnak és mindenekelőtt őszintének. Sokat változtunk, kicsit el is fáradtunk az idők során, én talán aggódóbb lettem, de az utazókedvünk megmaradt. A fiaim Kolozsváron alapítottak családot, most éppen őket látogattuk meg. Nyárára egy tengerparti üdülést tervezünk.
A kocsárdi állomásra értünk. Az idős férfi letette a könyvet, szedelőzködött.
– Kimegyünk cigarettázni – nézett rám beszélgetőtársam, aztán ő is felállt, és párja után sietett. Csendesen álltak egymás mellett a peronon, mint akik most találkoznak először, és azon tanakodnak, hogyan szólítsák meg a másikat.
