Közélet

Ötödik Drótnélküli János kormányzásának hetedik napján, azon a napon, amikor az északiak úgy érezték, hogy nincs már vesztenivalójuk, és bevonultak Dél-Dakotába egy pofa sörre, amikor az angolok megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a Liverpool hat-kettőre verte a malomfalvi Arzenál FC-t, és örömtüzek gyúltak Hínártól Kismocsárig, a legszebb rudasmacák fürgébben kúsztak fel és ereszkedtek alá erre a hírre Párizsban, szóval dédnagyapám tudta meg elsőnek Szentkozmáson, hogy kitört a nagy háború a roxolánok és keletkelták között. Egész életében erre volt a legbüszkébb, pedig dédnagyapám rengeteg dologra lehetett volna büszke. Például arra, hogy ő fedezte fel elsőként a polgármester vénáját egy önkéntes véradó napon, ez még a háború első óráiban történt, amikor minden csepp honfiúvér számított, párosan vagy párt nélkül; meg arra is büszke lehetett volna, hogy mindahányszor sikerült halálra idegesítenie Szentkozmás első és egyetlen hivatásos jövendőmondóját azzal az egyszerű kérdéssel, melyet minden be nem teljesedett jövendölése után föltett neki: jó, jó, de mit szólnak ehhez a roxolánok?

A roxolánok egyelőre azonban semmit sem szóltak, nyugodt lélekkel kijelenthetjük, ugyanis Szentkozmás egyetlen roxolánja (és nem többes számban!) a toronyblokkban lakott a kilencedik emeleten, és neki sikerült egyszer-máccor befogni még a szíriai turbán adókat is, amelyeket különben soha senki nem fizetett be, tekintve, hogy a polgárháború már hatvankilenc hónapja dúlt.

Dédapám azon a bizonyos – bizton állíthatjuk, azon a történelmi – napon a szikratávírón lekopogott hírrel berontott a polgármesterhez. Kopogtatás és lábtörlés nélkül. Eszerint ötödik Drótnélküli János roxolán szultán megtámadta az épp ebédjét békésen költő keletkeltákat, átlépve azt a határt, amelyet még a III. században állapított meg egy minden gyanún felülemelkedett léghajós egység (Luftwaffe) a Csipcsók-Krisztián havasától nyugatra a 39. szélességi foknál. Vagy valamivel délebbre. 

Tehát dédnagyapám beesett a polgármesteri irodába, és azt mondta a meglepetést színlelő polgármesternek, a város nagy építőmesterének, aki bevezette a gázt, a vizet, a villanyt és elsőként a kettős adózást Szentkozmásra, hogy: 

Nos, polgármester úr, volna egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

Mondja a jót, Bincsó bácsi!

Nagy ravasz volt a polgárság főembere, ugyanis a jó hír hallatán a rosszra már oda sem kellett figyelnie, mert hitte, a jó súlyosabb, vaskosabb, talán még valósabb is, mint a rossz a Végtelen mérlegtányérjaiba helyezve.

A jó hír az, hogy megtojtak a Mári néni tyúkjai, csupa színes héjú tojást, amelyekkel végre kijutunk a párizsi világkiállításra. 

A hír tényleg mindenkit felvillanyozott volna Szentkozmáson, mert a városka minden belső szervével – a szívtől a belbiztonsági szervekig – óhajtotta a világhírnevet, amelyet az irigy sors, amint mondani szokták, következetesen megtagadott tőle. Eleddig hiába volt minden erőlködés, mutatványozás, befektetett pénzek, idecsábított lélekidomárok, világhírességek, a nemes szándék belefulladt a homokba, porba, ellaposodott, szétloccsant, s az emberek törölhették arcukról, kezükről a takonyként reájuk fröccsent kudarcot.

És milyen színűek, Bincsó bácsi? – kérdezte türelmetlenül a polgármester dédnagyapámat.

Ez már egy második jó hír lenne, kufárkodott dédem, ennek ára van, kérnék szépen egy közművesített telket a város szélén, a Tyúkmérő utcában. 

Egye fene, fogta el a nagylelkűség a polgármestert. Megbeszélem a közgyűléssel, és a határozatot a legközlebbi közgyűléstől számított tizenötödik napon kikézbesíti magának Szeszcsori Thalaba Mór elnöki kengyelfutó.

Tehát?!! Vonta fel a szemöldökét éppen úgy, ahogyan az érettségi bizottság elnöke, midőn arról faggatta Icukát, hogy kivel feküdne le szívesebben, egy szenegáli vigéccel vagy egy vigéci szenegállal. (Ettől a felelettől függött ugyanis, hogy átengedik-é a vizsgán, hiszen egyébként az ilyen Icukák semmit sem tudnak, de kiváló rudasmacák lesznek majd Párizsban a színes tojásokat bemutató pavilon mellett összeszerelt könnyűvázas protokollteremben. Minden elő volt készítve a világhírnévhez, csak a pomponlányokat és a csodát kellett megtalálni.) 

Polgármester úrnak jelentem, vannak tarkák, kockásak, jobban mondva, sakkmintásak, irombák és csíkosak. A domináns szín mégiscsak a zöld és a fehér… Nem lesz ebből valami baj? – kérdezte óvatosan kis szünet után, tisztában lévén a speciális politikai követelményekkel, melyeket Szentkozmás lakosságával szemben támasztottak a hatóságok. 

Nagyon is jól emlékezett még arra az időre, midőn IV. Drótnélküli Nyikuláj idejében a szentkozmási tolerált iskolákból ki volt tiltva a zöld szín, ami a Zöldherceg uralmára emlékeztette a városka lakóit, emezek ugyanis egy percig sem tettek le a hiú reményről, hogy egy napon visszatérnek a Zöldherceg vitézei, és elhozzák nekik a mennyek országánál is fényesebb jövőt. (Tulajdonképpen a múltat, de azt a szentkozmási reménykedő klub tagjai semmi áron nem voltak hajlandók beismerni.)

Kitűnő, kitűnő, Bincsó bácsi, dörzsölte kezét a polgármesteri hivatal élén elnöklő választott tisztségviselő, és közben fél lábon körbeugrálta a hivatali szobát. Erre az alkalomra bekérte Meredek Oszkár volt sörgyárostól, jelenleg hivatali altisztjétől a kockás szőnyeget, és csak a fekete kockákra ugrott rá. Ennek az a jelentősége, magyarázta meg alkalmazottainak, miközben a sajtónak is bizalmába férkőzött (kettő is volt a városban: egyiknek az ellenzéki szerepet kellett élethűen alakítania a szolgálati szabályzat szerint, a másik vigasztalanul kormánypárti volt), hogy a feketéket megsemmisítem, a világosak pedig szabadon érvényesülhetnek.

És most jöhet az a bizonyos rossz hír.

Hát az nem egyéb, mint hogy kirobbant a régóta esedékes roxolán-keletkelta fegyveres konfliktus. De, ami még tetézi a bajt, a Liverpool 6:2-re verte a malomfalvi Arzenált. 

Ez az utóbbi tényleg rossz hír, erősítette meg a polgármester dédapámnak, aki pontosan tudta, hogy az „öreg” (a polgármester hét évvel volt fiatalabb dédapámnál, és egy fejjel okosabb, ezért is tapsolták négyszer vissza a választásra jogosult városi polgárok), nem hagyna ki egyetlen mérkőzést sem, amelyben a malomfalvi elitklub, az ágyúsok mérik össze erejüket és tudásukat a világelsőkkel – váltakozó sikerrel.

Na de, polgármester úr, a háború az mégiscsak háború, próbálta visszarángatni a véreres valóságba váro-sának elejét az én drága jó dédapám, tartott attól, hogy ilyen nagyfokú önzés és rövidláthatóság mellett végzetes hibát követ el: nem látja át a tragédia világméretű jelentőségét, vakon elbotorkál mellette, pedig ez egy olyan konfliktus, értelmetlen tusakodás, amely Szentkozmás határaitól nem messze játszódik, s a várost könnyen belesodorhatja az események medrébe, elgörgeti a teljes pusztulás tengeréig. Elég egy szikra, egy vakmerő provokátor vagy rosszul irányzott kiáltvány, helytelenül felmért izgatás, egy szét nem osztott zsák cukor vagy liszt, s máris megjelennek utcáinkon a háborús héják?

Nézze, barátom, magyarázkodott a polgármester, egy ilyen eseményből mi csak hasznot húzhatunk. Hiszen mindkét fél hamar kimerül, déltájban leülnek falatozni, mindenki kipakolja az otthonról hozott hadikaját, nagy csámcsogás hallatszik majd nyugat felől, amiből tudjuk, elérkezett a mi időnk – ezalatt áll a treuga dei, nézzen utána majd alkalomadtán, Bincsó bácsi, az Idegen szavak polgári magyarázattal c. kisszótárban a kifejezés értelmének –, és akkor derül ki, hogy senki sem elégedett azzal, amivel a hitvesek, nagymamák vagy szeretők feltarisznyálták a hadra kelt feleket. A roxolánok különösen szeretik a szalámis vajas zsemlét, kis tormás krémmel megbolondítva. A keletkelták pedig a szalonnát – fagyos, vékony, füstölt hájat – kiflivel, ahogyan egykor bábszínházaikban látták a Csudálatos kalucsni c. vadászdrámában. Mindkét ellenfélnél éppen ezek bizonyulnak beszerezhetetlennek. A nagy hadi készülődésben az előrelátó lánckereskedők, hagymáskofák, uzsorások, spekulabárók, gyanús hadiszállítók felvásárolták, felhalmozták, raktáron tartják az alap- és származékanyagokat, még vicsorgóbb konjunktúrára várva. 

Nos, ekkor jövünk mink, mink, szentkozmási jóemberek, semleges hadtáposok és becsületes kalmárok. Megkezdjük eladogatni a reánk száradt kifliket, amelyek megmaradtak „a pezsgőt és kaviárt” iskolaétkeztetési programból, az összepöndörödött tyúkszalámit, a Mári nénik és Mili nénik csudacsirkéiből készültet, a tormát pedig külön brigádok ássák majd ki a stratégiai kiskertjeinkből, meghatározott egyenletek és terv szerint, szalonnát pedig bárhonnan lehet szerezni, hiszen itt, Szentkozmáson a másoktól lesajnált báznai kendős és mangalicacsordáink legelésznek szerteszéjjel a határban, s a rideg tartástól amúgy is elég fagyos a hangulat odakinn a kondalegelőkön, a nagy taktikai makkosokban.

Dédapám úgy érezte, ez előtt az érv előtt meg kell hajolni. Örömmel tette meg hét hónap múltán, látva, hogyan prosperál Szentkozmás harmadikutas-kereskedelme, mialatt a háború váltakozó unalommal csörgedezett. Kis mosoly könyökölt ki ajakának korlátjára. Bár némi tűnődés is keveredett e mosolyba, állapították meg utóbb az orvosok. Mélyen meghajolt, orra szinte a földet érte, érezte, hogy erősen szédül, nagyot nyillalt a mellkasába, elzsibbadt a bal karja, s abban a pillanatban ütötte meg a guta. Hét nap múlva jött el érte a megváltó halál és a pénzespostás a nyugdíjjal, valamint a nevére kiállított hadmentességi igazolvánnyal.

Így soha nem tudhatta meg, hogy végül is megóvták a Liverpool–Malomfalva világbajnoki mérkőzést, már nem emlékszem, milyen ürüggyel, és újra kellett játszani semleges pályán, a monte-carlói kaszinó csocsóasztalánál; Dél-Dakotán egy hatalmas tornádó söpört végig, ami kiűzte a spanyol beözönlőket, akik még évekig próbálkoztak az újragyarmatosítással. A háború döntetlenre végződött. Még a tizenegyesrúgások sem tudták megingatni az erőviszonyokat.

A háborúban a polgármester és bandája alaposan megszedte magát, ezért a békekötést követően nemzetközi bíróság elé állították és bocsánatkérésre kötelezték őket. (Vagyonát és szemüvegét megtarthatta valamennyi vádlott.) Mári néni tojásait azonban ellopták a természettudomány oltáráról.