Harminchat évvel ezelőtti emlékeim szerint hosszú, forró és száraz tavasz volt Erdély nagy részén. Még nem jártam iskolába, élveztem a hosszú hétvégéket, játékokkal teli délutánokat, a kirándulásokat, az olvasást a verandán, a felfedezőutakat a nagy kertben és mindent, ami a gondtalan gyerekkorhoz kötött. Azon a tavaszon-nyáron sokszor mentünk a marosbogáti hétvégi házunkba, ahol a család idősebbjei végre kikapcsolták magukat a diktatúrabeli élet fenyegetettségéből, és boldogan átadták magukat a napfürdőzésnek, a lazulásnak, az óriási strandolásoknak a ház végében folydogáló, a radnóti erőmű miatt kellemesen meleg Marosban és annak apró, fűzfákkal teli szigetein. Esténként a szomszédban lévő, apró református templomot körbeölelő fal övezte kertben ücsörögtem a szénaboglyák között, vagy épp a fal tetején feküdve elmélkedtem mindazon, amin csak egy ötéves képes. Így telt el sok-sok nap abból a tavaszból, szép volt, boldog volt, és még mindig vannak róla fényképeim.
Olyanok is szerepelnek ezeken a fényképeken, akik akkor ott voltak velem. Olyanok, akik – hozzám hasonlóan – nem tudták, hogy azokban vagy az azokat megelőző napokban tizenegy tonnányi kórium olvasztja át éppen a betonba ágyazott alagsorokat, hogy pár száz kilométernyire tőlünk a legmérgezőbb anyag pusztít el mindent, ami él és ami nem, hogy egy láthatatlan és gyilkos felhőt lebbent éppen felénk az északnyugati szél, hogy a tavaszi napsugár oly jóleső sugarait radioaktív réteg keresztezi. Hogy halált hozó ez a nyaralás. Hogy néhány eszementnek kísérletezgetni támadt kedve egy olyan objektumban, amelyet nem megfelelően terveztek meg, nem megfelelően viteleztek ki, amelyben olyan technológiát használtak, amelyet a nyugati világban nem véletlenül tiltottak be, ráadásul mindezt olyanok kezelték és felügyelték, akiknek nagy része nem is volt szakképesített. A bolsevik tömeggyilkosról elnevezett, a tipikusan szovjet, a propaganda szolgálatában álló nemtörődömséggel felhúzott erőmű önmaga is tömeggyilkossá vált. A családunkban is – erősen gyaníthatóan – volt hozzá köthető, szomorú eset.
Aztán csend telepedett a tájra és az elmébe, a név pedig kultikussá vált. A katasztrófaturizmus, a nukleáris szennyezéstől védő beton-, majd fémszarkofág felépítése, illetve Fukusima kapcsán hallottunk róla csupán ezt-azt, majd jött az elképesztő hír, miszerint a jelenleg zajló háborúban az oroszok elfoglalták, majd ki is vonultak onnan. Ki tudja, ezzel kapcsolatban is mi volt az ok, és mi az igazság? Mert a ködösítés ugyanúgy megy most is, mint akkor, harminchat évvel ezelőtt, április 26-a után, amikor egy teljes várost hagytak három napig zavartalanul élni a nukleáris felhő kellős közepén, amikor egy egész világot akartak átverni, és nem bánták, ha emberek ezrei, tízezrei halnak azonnali, vagy későbbi, hosszas és fájdalmas halált, ha a Párt és az Eszme tökéletességének evidenciája sértetlen marad.
1986. április 26-án, a marosbogáti templomkertben, a szénaboglyának dőlve, fűszálat rágcsálva kémlelte az eget egy ötéves gyerek. Az eget, amelyen másnap egy láthatatlan gyilkos érkezett arról a vidékről, amely ismét a manipuláció melegágyává vált és ismét a világ figyelmének középpontjában áll. Fejlődés nincs, körforgás van.
