Kórházlelkészeink vallanak

Gondolatok és tapasztalatok a koronavírus-világjárvány kapcsán

„Mennyei Atyánk! A te irgalmas szívedhez sietünk a járvány napjaiban. Bocsásd meg nekünk, hogy mohóságunkkal megsebeztük teremtett világodat. Bocsásd meg, hogy gyakran felszínes rohanás volt az életünk. Taníts minket a csendre, az elmélyülésre. Tanítsd a családokat, hogy újra felfedezzék a közös imádság ajándékát! Segíts minket, hogy a járvány idején ne a félelem, hanem a benned való bizalom és a másoknak való segítés vágya töltsön be minket. Támogasd mennyei erőddel és védd meg az orvosokat és az ápolókat, adj gyógyulást és bátorítást a betegeknek, add, hogy a haldoklók érezzék a te közelségedet, az elhunytaknak pedig add meg, hogy beléphessenek a te örök szereteted országába. Boldogságos Szűzanya, akit édesanyánkul rendelt Krisztus a kereszten, állj anyai szereteteddel minden szenvedő mellett! Szent II. János Pál pápa, az irgalmasság titkának apostola, könyörögj egyházunkért és az egész világért! Ámen.”

Székely János szombathelyi megyés püspök imája

A hit próbája 

Korodi Csaba református kórházlelkész: 

Isten írott Igéje minden élethelyzetre nézve fontos és naprakész információkkal szolgál számunkra. Bár új és ismeretlen eseménynek számított a pandémia, tudjuk, hogy az emberiség életében több ehhez hasonló vészjós időszak létezett. Az ószövetségi választott nép életében éppen úgy, mint az újszövetséginél, sokrétű és változatos dögvész- és járványhelyzettel találkozunk. Már az Ószövetségben bőven olvashatunk súlyos betegségekről, járványokról, „csapásokról”, melyeknek a kezeléséről is hasznos tanácsokat adott Isten az ő népének. Például leprásoknak nagyon korán elrendelték a „karantént”, az elkülönítést, így a településeken kívül kellett tölteni életük hátralévő idejét.

Hitvalló őseink tapasztalata, hitbátorsága sok tekintetben eligazít minket ezekben a különös időkben. Luther véleménye: a járvány nem fogható fel egyszerűen Isten büntetésének, hanem sokkal inkább a hit próbájának. Nem vonta kétségbe Isten ítéletének a jogosságát, de óvott attól, hogy a halált, a járványt bárki is megpróbálja ezzel igazolni. Megdorgálta azokat a keresztyéneket, akik nem használják az eszüket és a gyógyszereket, akik nem veszik komolyan a fertőzést és annak veszélyét, és könnyelműen viccelődnek rajta. Levelében többször is emlékeztet arra, hogy a veszedelemben is meg kell őriznünk a magunk és mások életének a tiszteletét, méltóságát. Pál apostol tanítása értelmében (Ef. 5,29 és 1Kor. 12,21–26) felelősséggel tartozunk magunkért, saját testünkért is. Ennek lehet eszköze a gyógyszerek mellett a karantén és az orvosi ellátás. Ha halálos veszedelemben maradunk is, nem tehetünk mást, mint hogy kérjük Istentől: „Uram, a Te kezedben vagyok. Őrizz meg kezedben engem. Legyen meg a Te akaratod. Alázatos teremtményed vagyok, Uram. Megölhetsz vagy megőrizhetsz engem ebben a járványban, ahogyan ezt tűzben, vízben, fenyegetettségben vagy egyéb veszedelemben is megtehetted volna.” 

A járványhelyzet új kihívások elé állított minket, kórházlelkészeket is, munkánk, szolgálatunk során alkalmazkodnunk kellett azokhoz a védő és megelőző intézkedésekhez, amelyek az egészségügyben érvényben voltak. Korlátozva volt a betegekkel való személyes találkozás, a gyülekezés és az istentiszteletek tartása. Ünnepnapokon nem oszthattunk úrvacsorát betegeinknek, és nem lehettünk jelen szenvedésük idején úgy, ahogy annak előtte. Az elmúlt év húsvétján videóüzenettel köszöntöttük az egészségügyi dolgozókat, valamint betegeinket, ez elérhető volt a kórház honlapján. Telefonos lelki gondozói beszélgetéseket folytattunk a minket megkeresőkkel, és lelki eligazgatással, bátorító, vigasztaló igékkel szolgáltunk betegeinknek.

Megtalálni az egyensúlyt

Pavelka Attila unitárius kórházlelkész: 

2020 márciusától gyökeresen megváltozott a kórházlelkészi tevékenység. A koronavírus kiváltotta pandémia alapjaiban rázta meg életünket. Az egész világét és a magunkét is. Az olyan témák, mint az önismeret, a kríziskezelés és -értelmezés, a konfliktuskezelés hirtelen egy eddig ismeretlen dimenzióban jelentek meg mindennapi életünkben.

Szükséges számot vetni magunkban arról, amit átéltünk, és ahogyan azt átéltük. Érdemes szemügyre vennünk, ahogyan az éppen történtekkel magánemberként és szakmai identitásunknak megfelelően bántunk. Ritkán volt ennyire meggyőző és igaz, mint most, hogy pasztorálpszichológiát, szakmai gyakorlatot nem könyvből és előadásokból kell tanulunk, hanem az életből.

Régi megállapítás, hogy a legnagyobb élményértéke a más emberekkel való találkozásnak van. Kórházlelkészként személyesen megtapasztalhatom ezt minden kórházi beteglátogatás alkalmával. A távolságtartás, maszkviselés nehezebbé tette ezt a munkát. Ez korábban csak az intenzív terápián végzett beteglátogatások alkalmával volt kötelező, amely már akkor akadályozott az áhítatok tartásában. 

A járvány miatt bevezetett karantén következtében a kórházi beteglátogatásokat szüneteltetni kellett. Véleményem szerint a számunkra felajánlott egyetlen alternatíva – a telefonos lelki gondozás – nem helyettesíthette a személyes találkozást. 

A korlátozások miatt több, eddig sikeres eseményre nem kerülhetett sor. Az Unitárius Egyház keretében működő Gondviselés Segélyszervezet Marosi Egyházkörének tagjai korábban nagy segítségemre voltak. Gyermeknapon és az advent időszakában lelkészek és önkéntesek – énekvezérek, egyetemi hallgatók, diákok – bevonásával eddig minden évben adományozással egybekötött, zenés-áhítatos ünnepséget szerveztünk a marosvásárhelyi gyermekkórházakban, valamint a megyei sürgősségi klinika gyermekosztályán. Ezek az alkalmak 2020-ban sajnos elmaradtak, holott ebben a helyzetben fokozott szükség van a segélyszervezeti munkára, az önkéntesekre, akik segítséget nyújtanak a rászorulóknak. Nem utolsósorban szükségünk van az egymással való kapcsolattartásra. Mert nem csupán szavainkkal tudunk kommunikálni, hanem tetteinkkel, gesztusainkkal, tekintetünkkel, simogatásunkkal is. Általában, de most különösképpen érvényesnek tartom Gyökössy Endre lelkész és lelki gondozó hármasság-alaptételét, amely így szól: legyek rendben Istennel, önmagammal és a másik emberrel. Hiszem azt, hogy ha megtaláljuk ezt az egyensúlyt, akkor szembe tudunk nézni a kihívásokkal, és meg tudunk küzdeni a felmerülő nehézségekkel.

Válaszd az életet!

Lakatos Gabriella református kórházlelkész: 

A betegek világnapján újra visszatekintettem az elmúlt furcsa 2020-as esztendő tanulságaira. Nemcsak mint betegeket látogató kórházlelkész, hanem úgy is, mint betegápoló, hozzátartozó. Ebben az időszakban kellett ágyhoz kötött édesapámat gondoznom, majd elkísérnem március végi haláláig. Sok mindenre megtanított ezáltal az Úr. Mélyebben megérthettem a betegek igényeit, félelmeit, a másikra való ráfigyelés, a beszélő csend és az érintés fontosságát, a betegápoló küzdelmeit. 

A járvány krízishelyzet, Isten eszköze, hogy felrázzon bennünket, és segítsen újraértelmezni életünk történéseit. Ahogyan C. S. Lewis mondja a Fájdalom című könyvében: a fájdalmak által kell belekiáltania Istennek, mint egy harsonán át a fülünkbe, hogy ember, vedd már észre, hogy Én is itt vagyok. A jólét, a lelkiismeretünk oly kreatív elhallgattatásával már-már azt gondoltuk, hogy egyedül vagyunk a Földön, és azt tehetünk, amit csak akarunk. Nem akartunk szembenézni a ténnyel, hogy végesek és bizony nagyon törékenyek is vagyunk. A járvány okozta krízis szerintem meg fogja gyógyítani kapcsolatainkat önmagunkkal, társainkkal, megváltó és gyógyító Istenünkkel. Imádkozom, hogy újra értékesnek tudjuk tartani, és jobban tiszteljük az emberi életet. Isten nélkül milyen könnyen személytelenekké, számadatokká válhatunk. Röviden: újra választás elé lett állítva az emberiség. Élet vagy halál, örök élet vagy örök halál. Megdöbbentő, hogy megint Isten az, aki kérve kérlel minket: válaszd az életet!

Közben a kinti világunk egyre bezártabb lett. Áprilisban megjelent a bizonytalanság, a félelem, a távolodás egymástól. Magára maradtak, és nem jöhettek ki otthonukból az idősek. A gyászolókat nem vette körül a népes gyülekezet, a betegek nem tudták elérni orvosaikat, a hozzátartozók semmit nem tudtak a kórházba került betegeikről. Teljes volt a zűrzavar. Ez idő alatt öngyilkossági esetek, válások is voltak.

Mindenki a feladatait, a helyét kereste, így mi is. Végül a betegek kezdtek telefonon jelentkezni. Akkor értettem meg, hogy mit is kell tennem. Örvendtem, hogy a telefonszámaink ismertek voltak már, így hívni tudtak a bajban lévők. Meg kellett keresnem az átszervezések után a klinikák új helyét, el kellett érni az orvosokat, és tanácsot kellett kérnem. Segíteni a nem koronavírusos betegeknek céljaikat megvalósítani. A nővéreket, asszisztenseket egy-egy Igével bátorítani, értük és velük imádkozni, amikor kérték. Hónapokig nem mehettünk be rendszeresen a kórházba. Végül a zöld zóna szabaddá vált, viszont az intenzív osztályra be kellett öltözni. Bár nekünk nem adtak védőfelszerelést, az intenzív osztályokon gondoskodtak rólunk is. Rövidebb időre, a családok kérésére bemehettem a betegeikhez, és mint a család és az Úr küldötte, Igét olvastam és imádkoztam értük, átadhattam hozzátartozóik üzenetét. A régi betegek közül is sokan felhívtak. Karácsonykor a belső személyzet segítségével csomagokat vittem a gyermekosztályra.

Remélem, hogy a vírusmentes életünket visszakaphatjuk, és a vakcinák segítségével egymásnak újra kezet adhatunk. Bizalommal és hittel tölt el, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus mindörökké ugyanaz. Áldott orvos és szabadító, akibe bele lehet kapaszkodni a nyomorúság idején, mert Ő nem változik.

Újszerű kihívásokkal kellett szembenézni 

Bakó Csongor római katolikus kórházlelkész: 

Mint utólag kiderült, túl szép lett volna, ha a járványról olyan jó emlékeim maradnának, amilyeneket a gyermekkori fertőző betegségeken és kötelező védőoltásokon való könnyű átesésről, Camus A pestis című művéből való remeklésemről az érettségi vizsgán, vagy a közel másfél évtizedes kórházlelkészi szolgálatom alatt ragályos betegekkel való találkozásaimról, lelki beszélgetéseimről őrzök. Ez azonban merőben másként alakult. 

Nem egészen egy évvel ezelőtt fájdalmas eseménysor vette kezdetét, amit édesanyám elvesztése vezetett be. Ezt követte az új, globális méretű járvány bejelentésének híre, majd az erre vonatkozó, helyileg elrendelt óvintézkedések és szigorú korlátozások életbe lépése. A kört, az általános félelem és bizonytalanság megtapasztalásán túl, saját koronavírus-fertőzöttségem, valamint a karanténban eltöltött négyhetes nehéz periódus zárta. 

A világjárvány még időszerűbbé tette az egyház alapvető küldetését, ami nem más, mint elvinni Isten gyöngéd szeretetét a világba. Megmutatta, mennyire eltorzult az értékrendünk, kihívás elé állított, hogy felfedezzük azt, ami igazán fontos számunkra: a szenvedőkkel való együttérzés és a felebaráti szeretet gyakorlása. Ugyanakkor a járvány megkérdőjelezte a világ értékrendjét is. Rámutatott arra, mennyire nem a fontos értékek voltak a középpontban. A szenvedés annyira életünk részévé vált, hogy azt nem lehet elrejteni. Azzal, hogy törődünk a szenvedő emberekkel, nem valami rendkívülit teszünk, hiszen ez az élet rendje. Nagyon fontos, hogy ezekben a megpróbáló időkben az egészség és az élet oldalán állva tudjuk még inkább megerősíteni őket abban, hogy Isten velük van a szenvedésben, odaül betegágyuk mellé, és amikor már nem bírják, ő maga törli le szemükről a könnyet.

A világjárvány tehát felszínre hozta az emberi lét törékenységét és sebezhetőségét. A kórokozó egyesített bennünket, és világossá tette, hogy csakis  összefogás által lábalhatunk ki a járványból, ami ellen továbbra is küzd az emberiség. Hirtelen sok új dologhoz hozzá kellett szoknunk, alapvetően változott meg az életünk. Mindamellett, hogy most mindenki aggódik szerettei és saját egészségéért, vagy éppen a gazdasági válság miatt, alkalmazkodni kellett az új helyzet adta körülményekhez. Újszerű kihívások egész sorával kellett szembenézni, és megoldásokat találni. Mi magunk is, a város kórházlelkészei, arra törekedtünk, hogy egyrészt személyes életünket valamiképpen átszervezzük, másrészt közösen, csapatban gondolkozva, bővülő ismereteink és konkrét tapasztalataink megosztása által egy működőképes stratégiát dolgozzunk ki. Újratervezési és módszerváltoztatási erőfeszítéseinkben ezúttal is – mint már sokadszor – hamar megtaláltuk a közös nevezőt, a járható utat a kórházak vezetőségével a lelkipásztori betegellátás kivitelezhetősége érdekében.

Túlzás nélkül elmondhatom, hogy az eddigieknél is humánusabb és kitüntetettebb bánásmódban részesültem. A kórház kultuszrészlegére vonatkozó Covid–19- intézkedések nyomtatott változatát, valamint a munkáltatói igazolást már a vészhelyzet kihirdetésének másnapján kézhez kaptam. Ez feljogosított arra, hogy a teljes zárlattal együtt járó kijárási tilalom alatt is, ha erre igény volt, munkahelyemre személyesen bejárhassak. A félretájékoztatás ellenére, a betegek vagy hozzátartozóik kérésére, a koronavírus-fertőzöttek számára kialakított kórtermeken kívül bármikor, bármelyik osztályra, minden saját felelősségvállalási nyilatkozat nélkül bejuthattam a római katolikus egyház egyetlen helyi legitim képviselőjeként. Bár korábban is megvolt, ebben a kritikus, olykor drámai időszakban még jobb együttműködést, még több jó szándékot, még nagyobb segítőkészséget, még őszintébb hálát tapasztaltam a klinikák osztályvezetői, az ügyeletes orvosok, az ápoló- és adminisztratív személyzet és nem utolsósorban a betegek és hozzátartozóik részéről. Utóbbiakkal a személyes látogatások ritkuló száma miatt gyakran folytattam mélyebb beszélgetéseket akár telefonon, akár a digitális eszközökön keresztül. Számtalan esetben vállaltam a közvetítő szerepét, és vittem a családtagoknak, rokonoknak hírt betegeik állapotáról, mivel ők nem látogathatták, és sokszor más módon sem kerülhettek kapcsolatba szeretteikkel. A nagyobb ünnepek előtt bátorító kisfilmmel üzentem az egészségügyi dolgozóknak, valamint a kórházakban levő betegeknek, és imát mondtam értük.

Mindezekért szeretném megköszönni a Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház és a Maros Megyei Klinikai Kórház minden alkalmazottjának nyitottságát, rugalmasságát, segítségét. Felemelő érzés klerikusként olyan szekuláris intézményhez tartozni, ahol az embert tisztelik és becsülik, munkáját pedig értékelik és támogatják. S bár szorosan nem tartozik ide, mégis szeretném kifejezni hálás köszönetemet azoknak a rendkívüli embereknek, akik teljes vállszélességgel álltak mellettem egy kerek hónapon át tartó betegségem alatt, minden tőlük telhetőt megtéve mielőbbi gyógyulásomért, felépülésemért. Jóságukat igyekszem nem elfelejteni, és alkalomadtán megszolgálni. 

Bízzunk abban, hogy a Jóisten segítségével belátható időn belül minden jóra fordul, és mi magunk is jobb emberekként kerülünk ki eme vészterhes időkből. Addig is, Ferenc szentatyánk felhívását követve, legyünk az imádság és a csendes szolgálat tanúságtevői, mert ezek a mi győztes fegyvereink!

*

Köszönet dr. Bakó Csongor István kórházlelkésznek az oldal összeállításában nyújtott segítségéért, Bodolai Gyöngyi.